Az 1990-as évek vége óta működő nápolyi székhelyű kiadónak egy egész műfaj köszönheti a fennmaradását. A hard rock iránt kivételes módon elkötelezett Serafino Perugino mostanra jutott el odáig, hogy tető alá hozza az általa vezetett lemezcég saját fesztiválját, amelynek a fellépő zenekarait részben ő maga boronálta össze vagy segített újjáéleszteni. Mi több, néhány banda ezért az egy koncertért kelt útra – adott esetben a jóféle tengerentúli rockmuzsika egykori húzónevei!..

Jake E. Lee hosszú időre eltűnt a r'n'r világából és az évek során mindenféle történetek keringtek az egykori Ozzy/Badlands gitárosról, pedig nem volt teljesen tétlen,  jelentek meg szólólemezei és itt-ott vendégszerepelt is de nem igazán volt reflektorfényben. 2013 vége felé kezdtek el hírek szállingózni a visszatéréséről ami meg is történt a Red Dragon Cartel formációval.

Van néhány vissza-visszatérő olvasói komment-fordulat. Az egyik, hogy miért nem a legalkalmasabb személyt küldjük adott koncertre. Ezen mindig jót derülök. Pont nekünk, egy ízig-vérig hobby-blogosoknak kéne így cselekedni egy olyan világban, ahol alig van valaki a helyén? Sajnos, van amikor úgy jön össze, hogy munka, utazás, vagy egyéb okból adódó földrajzi távolság miatt a szomszéd kerületben lakó ráérőt riasztjuk, aki legutóbb mondjuk az Edguy új lemezéről írt, és bizony nem rendelkezik olyan széles látókörrel (hallókörrel), hogy egyben death metal fan is legyen. Mindezen túl – váltsunk egyes szám egyesre, hiszen a körülmények „áldozata” én lennék, ki viliricsi néven okoskodik itt időnként – remélem, hogy a fejüket kopaszra tépőkön kívül lesznek olyanok, akik meglelik e helyzet izgalmát. Milyen az, amikor egy idegen garázdálkodik a klubban, hogyan látja saját (fizikailag még nem létező) szemüvegén keresztül az eseményeket?

Csoda dolgok történnek a pesti éjszakában! Nem emlékszem, mikor volt ilyen színes, és gazdag koncertfelhozatal, mint manapság. Ha az ember a radaron tartja a szemét, valódi unikumokba lehet botlani. Kedvenc blogomon leltem rá King Khanra, erre az indiai felmenőkkel rendelkező kanadai énekesre, aki évek óta Berlinben él családjával. Itt állt össze a helyi erőkből álló The Shrines-szal, akik leginkább garázsrock-ban utaznak. A párosítás pedig telitalálatnak bizonyult, amire remek példa a Merge Records-nál kijött Idle No More lemezük, aminek turnéja minket is érintett, az én legnagyobb örömömre, és megelégedésemre. (a kép nem a helyszínen készült)

Legutóbbi Kartel koncertem a Düreres buli volt, az Action és a Sex Action kettőssel együtt. Ott eldöntöttem, hogy a következő Gengszter Zoltán előadáson is részt veszek, bár azt nem gondoltam volna, hogy egy kis klub lesz a helyszín. A Gozsdu Manó-ban, egy igazi old school hangulatú Ganxsta Zolee és a Kartel koncerten lehettem jelen.

Ritka manapság itthon a jó black metal koncert, viszont ha a Watain jön, az ember rögtön felkapja a fejét. Aki még mai napig szereti a stílust, és nem csak a klasszikus bandákat hallgatja, az biztosan találkozott a nevükkel, pedig igazából semmi különlegesség nincs a zenéjükben. Illetve, szerintem az bennük a különleges, hogy mindenféle extra, lényegi újítás vagy kísérletezés nélkül is izgalmas és érdekes zenét játszanak, ami black metal-ban, 2014-ben elég nagy szó. Gyakran feljön a Dissection párhuzam, de épp ilyen gyakran feljöhetne a Bathory, a Darkthrone vagy éppen a Tormentor neve a zenéjük hallatán, ami punk hatásokban is bővelkedik. Mindezt nagyon kettős előadás jellemzi, hol Dissection-ösen dallamos, hol Darkthrone szinten pőre. Szóval black metal rajongóknak kihagyhatatlan!

Hétfőn, megérkezve a Hajóra, a várt tömeg fogadott. Sima liba, sold out közeli állapot. Tudtam, hogy tele lesz, imádjátok a minőségi zenét! A God Is An Astronaut pedig nem árul zsákbamacskát, sokat látott, rutinos banda, tudják mi kell a népnek, és erre nálunk van is kereslet. Tavaly az Arenában, Bécsvárosban ugyanezen turné keretében erős félház volt, lagymatag hangulattal. Itt mindkét Düreres bulin együtt élt a zenekar, és a közönség, folyt a veríték, lüktetett az egész, ezúttal sem volt másként.

Kedden megérkezve a Tarfikba este 21:45-kor, csak pár picsarészeg szervező fogadja a brigádot, zene semmi, közönség zéró! Rögtön tudtuk, hogy ez fasza buli lesz! Az egész este olyan, mint ha félálomban történt volna. A hely, a körülmények, az állapotunk, és a külvilág állapota mind azt vetítette elő, hogy ezt az estét nem lehet elrontani!

Az Architects  azok közé a zenekarok közé tartozik, akik gyakran útba ejtik hazánkat turnéik keretében.  A brit metalcore legnevesebb képviselője április 3-án hatodszorra lépett fel nálunk ismét headliner pozícióban. A műfaj kedvelői számára szinte elkerülhetetlen név ez, így nem lepődtem meg, hogy a koncert napjára jegyek már nem is maradtak. A január 26-ai Protest The Hero buli mellett talán ez volt számomra az eddigi év legjobban várt koncertje. Én először két éve láttam őket szintén a Dürer kertben, ahol egy magabiztos meggyőző koncertet adtak, a While She Sleeps-szel és a Heights-szal együtt. Ezúttal a More Than Life, a Northlane és a Stray From The Path melegítette be a színpadot.

Amikor tulajdonképpeni főszerkesztőnk bedobta az Amaranthe-koncert meglátogatásának lehetőségét, hasonló gyorsasággal mondtam rá az igent, mint az esküvőmön. E döntésemben nem is annyira a svéd formáció iránt érzett fékeveszett rajongásom motivált, inkább Sherlock Holmes-i énem kívánt a végére járni az ügynek, amit úgy nevezhetnénk: Amaranthe-jelenség.

A rock (metal) muzsikát mindig valahogy az illúziók zenéjének éreztem. Mindenekelőtt el kell hinni mindannyiszor a mesét: a zenekar tagjai együtt dolgoztak a gyárban, majd súlyos nélkülözések árán vett hangszereikkel a szomszéd bácsi garázsában kezdtek próbálni, és azóta is, világhíresen is, konok őszinteséggel tolják a kompromisszummentes zenét. Ezeknél a svédeknél meg olyan szinten kilóg a lóláb, hogy egy ügyesen „összemenedzselt” gárdáról van szó, mint ahogy Elize Ryd énekesnő formás combjai szemlélhetőek végig egy Amaranthe-buli folyamán.

Ha az ember nem akar fixen megrohadni otthon, viszont igen korlátozott a mozgástere a legális eltávokat illetően, akkor nagyon körültekintőnek, alaposnak, és dörzsöltnek kell lenni. Oda kell figyelni a kínálatra, nem csak várni a sült galambot. Ha valaki elejt egy félmondatot, résen kell lenni! Hátha pont lemaradsz valami kultikusról! A fél karomat odaadnám, ha valaki annak idején, az azóta erős hivatkozási alappá kiteljesedő kultikus Isis és Mastodon/High On Fire bulikról előzetesen felsötétített volna. Így amikor értesültem a szerdai BRS/Slaves buliról, akikről előzetesen annyi infóm volt, hogy a két zenekar befér egy Kispolákba, még nem is sejtettem, hogy az év egyik nagy felfedezésével leszek gazdagabb!

Hosszú-hosszú idő telt el az utolsó Fekete Zaj fesztivál óta. Majd’ 2 hónap, pedig mintha csak múlt héten lett volna. Mégis, nem tudjuk kiverni a fejünkből... Az egyetlen éjszaka ért, egymás dorkós-bakancsos lábára tipró muzikális élmények olyan sűrűek voltak – na jó, kit akarunk átverni: 2014 első fele annyira gazdag volt mindenféle faszagányos koncertekben – hogy csak mostanra sikerült összekaparni azt, ami ama szeszgőzös, borult, mégis egyáltalán nem sötét éjszakán történt, mikor eltemettük a Zajt. Elnyomott szivarvégekbe, habos szélű sörös poharakba, transzban elhagyott zenekaros pólók és maradék merchhegyek alá.

Eddigi életem legszebb gyászmiséje volt.

Kitavaszodott végre! Ilyenkor én is szívesebben mozdulok ki, és megyek be a büdös belváros közepére a multikulti fellegvárába, a Gozsdu Udvarba, és annak környékére. Tavaly nyár végén tettem már kísérletet arra, hogy megnézzem a GMK-ban az Apeyt, de akkor a hosszas bandázás eredményeként már telt ház fogadott, így elnapoltam a dolgot. Szerettem volna bensőséges környezetben látni őket először, így a jó idő, és az újabb GMK-s koncert, na meg az elővigyázatosság azt eredményezte, hogy ezúttal időben érkezve sikerült jegyet váltanom. Meg kell említenem, hogy már az Obits koncerten feltűnt, mennyire tökéletes hely ez a 100 fő körüli nézősereglettel kalkulálható bandák számára.

A Los Angeles-i Twitching Tongues, mondhatni, a szemünk láttára nő fel. Méghozzá szédítő tempóban. Tavaly nyáron (nyilván emlékszünk) az Eyehategod előtt nyomtak egy életerős félórát, most meg önálló turnén tértek vissza. Peregnek azok a nyelvek, kérem szépen, nem csak ránganak!..

A tavalyi FEZEN-es bulijuk után úgy voltam az Amorpis-szal, hogy nagyon sok újat úgy sem tudnak mutatni, akkor is az amúgy nagyszerűen sikerült Circle lemezzel turnéztak, mint most. Kicsit előljáróban inkább voltabb kiváncsibb az előzenekarra, a feröer-szigeteki Hamferd-re. Sajnos a műsoruk nagyrészéről lecsúsztam, talán az utolsó dalukra érkeztem meg, ekkor már szinte tele volt a küzdőétér, ezt tök jó volt látni. A Hamferd egy durván mélyre hangolt doomzenét játszó banda és első ránézésre az öltöny nyakkendő összeállításban úgy néztek ki, mint akik a szalagavatóról jöttek ide játszani, de a zene alapján inkább voltak ő koporsót cipelő emberek egy temetésen. Az énekes srác hangja annyira jól dörgött, hogy kedvet kaptam utánajárni munkásságuknak, kínzóan jól szólt az egész.

Ami viszont még nagyon meglepő volt, hogy mennyien érkeztek a koncertre barátnővel (vagy pasival), akárhova néztem, egymásba kapaszkodott párokat láttam, néha olyan konszolidált megjelenéssel, hogy egy színházba is besurranhattak volna. Nyilván az Amorphis népszerűsége hozta így, hogy ebből vasárnapi randi programot lehetett varázsolni - furcsa, de jó volt látni, hogy a lány-fiú arány ennyire kiegyensúlyozott volt.

Uszodába menet, vagy vonatra váltva jegyet mindig abban reménykedünk, hogy adott időben rajtunk kívül kevesen választják ugyanazt az időtöltési formát, amit mi. A rock koncert valahogy kivétel. Itt a közösségi élmény a legfontosabb, együtt lenni azokkal, akik ugyanazt akarják, mint mi – minél többen vagyunk, annál erősebb az élmény. Meg persze azok, akikért megtettük a koncerthelyig vezető utat is nagy valószínűséggel lelkesebben játszanak több arcnak.

Így hát örültem, amikor a „szentélybe” belépvén azt tapasztaltam: még háromnegyed óra van a kezdésig, de a terem utolsó harmadába állított keverőpultig terjed az ember-tenger. A kint dohányzókkal, a büfézőkkel, a wc-n dolgukat végzőkkel vagy éppen okádókkal, és a notórius utolsó percben érkezőkkel kiegészülve borítékolható volt a „lapjával állós” teltház.

Mert azok a legjobb bulik, amikre nem készül az ember, tartja az urbánus mondás. És ez mennyire igaz! Hirtelen felindulásból átruccanni Bajorországba egy olyan zenekar koncertjére, ami jónak ígérkezik, és a zenei téren nálam sokkal avatottabb barátaim is ajánlanak? Naná!

Előző este azért jól belehallgattam a banda munkásságába, így nagy reményekkel érkeztem a Colos-Saal-ba. Sok klubban megfordultam már, de ez a hely minden szempontból a Top 3-ban szerepel nálam a hangzásnak, a kialakításnak és méretének köszönhetően, ahonnan csak jó emléket őrzök (na jó, pár éve a Mastodon hangosítása katasztrofális volt, viszont azt paradox módon a saját technikusuk követte el)!

A tegnapi este egy nagyon kemény és történelem könyvbe illő koncert volt. 2014-ben egy színpadon az Action, a Sex Action és a Kartel. Manapság ritka ez, mint a fehér holló.

Utolsó napjait rugdossa a Hatebreed és a Napalm Death közös turnéja (pár állomáson a The Exploited is részt vett), szerencsére a vége felé elért Budapestre is az utazó „tombolda”. Egyértelmű volt, hogy részt veszek az eseményen, hiszen a kedvenc zenekarom újabb hazai koncertjét csak nem hagyom ki...

Gyerekkorom óta imádok koncertekre járni. Mindig is nyitott voltam, elég sok zenei produkciót képes vagyok befogadni, de ha koncertről van szó, még inkább engedékeny vagyok. A Wooden Shjips nevét már többször hallottam, de mivel ebben a Space/Psyhedelic vonalban nem mozgok otthonosan, a koncert kiírásáig csak felületes ismereteim voltak. A lemezeik nem hoztak lázba túlságosan, de találtam pár koncertfelvételt, ami alapján azt gyanítottam, hogy ez kihagyhatatlan bulinak ígérkezik. A Hajóra amúgy is szívesen járok le, mert remek érzékkel szervezik le a zenei csemegének számító bulikat, és mind a hangzásban, mind a körülményekben első osztályú helyszín. (a képek nem a helyszínen készültek)

A ritkánál is ritkább, hogy a Trafó pincéjében rendezett buliról számolunk be és az első benyomások alapján még az átalakítás – mivel évek óta nem fordultam meg itt, nem tudom megmondani, mikor kerülhetett erre sor – ellenére sem tűnt sokkal alkalmasabbnak a klub bármilyen koncert megtartására a számos hasonló adottságú, de jobban pörgő pesti helynél. A hátsó sorokból a roppant alacsony színpadra alig lehet rálátni (amikor ilyen sokan vagyunk a teremben) és a hangzás is olyan, amilyen (o.k., éltem át sokkal rosszabbat is). Ez az ízig-vérig old school hardcore / punk est azonban nem sínylette meg a sajátságos viszonyokat. Sőt, az ütemesen, késések és üresjáratok nélkül zajló program valamelyest feledtetni is tudta ezeket. (Fotó: Borka László, Underground Magazin)