Minden évben egyszer elzarándokolok Székesfehérvárra. Speciel a FEZEN Fesztivál az úti cél ilyenkor. Valahogy a sors mindig úgy akarja, hogy egyedül menjek erre a fesztiválra, és most még kegyetlenül sújtott is. Alig hagytam el Budapestet már leszakadt a kocsi kipufogója, amit egy élmény leszedni a kocsi aljáról. Aztán csak háromszor igazoltattak a rendőrök lefelé még… De leértem, ott voltam a nulladik napon, és láttam a Hellyeah-t!
Keménynek tűnt a választás, hogy a Rockmaraton legpsychobillysebb napját kihagyjam-e EZÉRT a buliért, de végül győzött az asszonyi vonzerő, és az a fajta másik, ami csak kiakasztott flanger- és fuzzpedálokkal megerőszakolt vintage gittyókból árad, mint a százdeci. Jó választás volt. A garázsrock ezen az estén egy konszolidált, glitteres, sötétrózsaszín monster truckká változva bedarált, megcsócsált, átment rajtam, és nekem még jobb volt ez, mint neki. Az aréna a Gozsdu Manó klub, a 2x2 kerék a Wattican Punk Ballet (Örményország-Budapest vonalon) és a Deap Vally (a legdögösebb dél-kaliforniai import alkatrészek) voltak. Jómagam pediglen a fröccsös földig lehengerlődtem.
Nagy várakozás előzte meg a koncertet, hiszen ugyan az elmúlt években többször is jártak nálunk, a mostani alkalom egy különlegesebb volt több tekintetben is. A szabadtéren, sötétedés előtt elkezdődő koncertnek megvannak a hátrányai, főleg egy olyan zenekarnak, mint a Dream Theater, ahol a látványvilágnak is ugyanolyan fontos szerepe van az előadásban, mint a zenének. Másrészről a Park nem bír befogadni több tízezer embert, mint a korábbi események helyszínei. Harmadrészt pedig számomra ez volt az első Park-os buli, végre ide is betehettem a lábamat. A buli amúgy kapott egy VIP rendezvény besorolást, ami annyit tesz, hogy a sajtós és egyéb vendégek egy külön bejáraton át jutottak be, és egy külön páholyból, a Hoppából volt szerencsénk végignézni a koncertet. Ezért külön hatalmas köszönet a szervezőknek, mert az amúgy is különleges élményen még sikerült emelni, nem is kicsit.
A bejutásra várakozva szemlélődtem kicsit és azt láttam, hogy az életkor tekintetében nagyon széles spektrumú tömeg jött össze, legalább egy generációnyi különbség volt a látogatók között és ezt jó volt látni. Mondjuk ez a zenekar által közvetített kulturált és igényes muzsika garancia volt arra, hogy aznap egy békés és barátságos koncert élményben lesz részem. Rég láttam ennyire disztingvált közönséget metal koncerten.
Hosszú várakozás előzte meg a finn HIM zenekar koncertjét a Budapest Parkban. Tudniillik 12 évvel ezelőtt jártak nálunk legutóbb, a Sziget Fesztiválon. Így hát nem is csoda, hogy a kapunyitás után rohanás vette kezdetét az első sorokig a tini lányok között.
Amikor olvastam az időjárás jelentést nem voltam boldog. Kedden sem, amikor egész nap szakadt az eső. Aggódtam is, hogy így az A38 tetőteraszán, hogy lesz koncert szerda este. Azért szerencsénk volt, szépen sütött a nap délután, igaz azért néha-néha sötét felhők gyűltek a város felett, de jelentem megúsztuk szárazon! Na, és milyen is volt a Japánok által nyomatott stoner? Mit tud a Church Of Misery élőben? Minden kiderül a hajtás után.
1994 óta imádom a Sick Of It All-t, és 1995 óta legalább 25 alkalommal láttam őket. Ennyi idő elteltével sem fakult meg a sok emlék, minden bulira élénken emlékszem, és a fesztiválos fellépésektől eltekintve mindig 100%-on hozták a bulikat, volt hogy rá is raktak pár lapáttal. Egy wieseni Two Days a Week fesztiválos buli volt, ami botrányosra sikeredett, de akkor jóformán minden szar volt a Turbonegrotól a Int.Noise Conspiracy-ig. Ez a nyári Parkos buli remek lehetőség lett volna rajongónak, zenekarnak egyaránt, hogy egy felejthetetlen estét élhessünk át együtt.
Azzal, hogy a Roskilde első napján egy atom nagy koncertet tolt az Electric Wizard, magasan volt a léc, de a második, pénteki nap is több mint kecsegtető koncerteket tartogatott. Deftones és Rob Zombie az Orange (nagy)színpadon, közben meg The Ocean. Ez volt gyakorlatilag az a nap, amikor a legkevésbé a rádióbarát bandák domináltak. De előtte meló.
A norvég Kvelertak az elmúlt pár évben szépen belekúszott a köztudatba, pedig csak két nagylemez (de milyen két nagylemez!) van mögöttük. A csapat éppen a Metallicaval turnézik, tegnap pedig éppen szabadnaposak lettek volna, de csak volna mert szépen elfoglalták az A38 Hajót, pedig nem is kalózok.
Az egész úgy indult, hogy amikor meghirdették ezt a bulit, elég rendesen rágerjedtünk a projektben rejlő potenciálra. Azért a Madball-t 96-ot idéző környezetben ritkán van szerencsénk látni, nemde? Rá is csaptunk a lehetőségre, mint gyöngytyúk a takonyra, de ahogy közeledett a buli, úgy ment el a kedvem az egésztől. Látva a hazai előzenekarok végeláthatatlan sorát, tudva, hogy a focivébén elődöntő van, hogy 'egomból, ha minden flottul megy sem érek haza hajnalnál előbb, ma meg Kvelertak van a Hajón, mindez arra sarkallt, hogy dobom a bulit. El is adtam a jegyem Keksznek, akit eddig csak névről, és az évek óta lelkesen készített fotóiról ismertem. De a koncert napjára a négyfős brigádunkból csak Levi barátom maradt, így őt megszánva csak beadtam a derekam. Igen ám, de ha már lúd, legyen kövér, megkértem Kekszet, hogy ha már úgyis arra jár, és van hely a kocsiban, ugyan vigyen már el minket is. A Pilisi Lankák Ismerője, az Űrtechnológia Atyja pedig volt oly kedves, és eleget is tett a felkérésnek, így már ideális körülmények közt lehetett rákészülni a nem mindennapi koncertélményre.
Na, így hagyatkozzon az ember az internetre! A hivatalos és a leghitelesebbnek gondolt hírforrásból még a koncert napján is az derült ki, hogy nyolckor kezdődik a buli, de ehhez képest a Magma Rise úgy negyed órával előbb csapott a húrok közé. A későn érkezőket valamelyest azért kárpótolhatta a banda szokásosan feszes összjátéka és a kristálytiszta megszólalás. A műsor általam látott-hallott részében nem hangzott el semmi újdonság, viszont a For Those..., a Tombstone Eyes vagy a Five súlyát és erejét sokadszorra is jólesett megérezni.
Ami nekünk a második nap a VOLT-on, az Sopronban már a negyedik és 80 kilométerre a fesztiváltól nem úgy nézett, ki a látogatásból bármi is lesz szombaton, mert mocskos idő és eső kezdte elvenni az ember kedvét a bulizástól. Bár a soproni web kamerák azt ígérték, hogy nem lesz rossz idő, de azért kissé mégis félve indultam meg, így épp sikerült odaesni a dánok jelenleg legígéretesebb exportcikke, a Volbeat koncertjére. (fotók: Magasi Dávid, Kisalföld)
Július 1-jén a Budapest Parkot a progresszív metál és a djent rajongói töltötték meg, a hazánkat már negyedszerre meglátogató Protest The Hero mellett a Monuments-et csíphette el a magyar közönség. A kanadai (jelenleg) kvartett utoljára január 26-án járt nálunk, amikor is a Dürer kertet vették be és egy teltházas buli lett belőle, (bár az eseményen fellépő zenekarok mind húzónevek voltak). Aki ott volt, hozzám hasonlóan biztosan nagyon megörült az újabb hazai koncertnek, és a zenészek profizmusában, illetve a hangulatban sem kételkedhet, a Park remek hangosítása pedig csak fokozza az élmény teljességét.
Végre ezt is megéltük. Rockstationként bejutottunk a VOLT fesztiválra. Több évnyi sikertelen próbálkozás után kaptunk lehetőséget arra, hogy fesztiválról tudjunk tudósítani. Igaz, hogy blogunk vonalába nem minden, sőt egyre kevesebb „voltos” fellépő illeszthető be, de azért van miről írni. Ugyan a korább napok eseményeiről lemaradtunk, különösen a Hatebreed-et sajnáljuk, de azért a pénteki és a szombati nap is jónak ígérkezett a programtábla alapján.
Ha jól emlékszem, nyolc éve voltam utoljára Sopronban a VOLT-on. Akkor még sokkal inkább „metalosabb” volt ez a fesztivál, ez volt, ami legelőször feltűnt. Sokkal inkább populárisabb lett és ez természetesen a közönségen is meglátszott. Ezzel szerintem semmi baj nincsen, kissé „szigetesedik” a VOLT, a látogatók számát nézve pedig nekik van igazuk. A Lővér kemping nagyjából meghatározza ugyan, hogy mit hova lehet elrendezni, de azért bazinagy jó pont a szervezőknek, hogy én, aki évek óta nem voltam a fesztiválon, egy perc alatt kiismertem magam, mert minden szinte ugyanott volt, legfeljebb az elnevezések voltak mások (még az amerikai hotdogos kocsi is ott volt, mint nyolc éve...)
Az biztos megvan mindenkinek, amikor Bill Murray minden reggel a Mormota Nap-ra ébred az Idétlen időkig című filmben. Ha kívánhatnám, én az elmúlt két napra szeretnék ébredni jó ideig. Hiányozna a családom, mert őket nem sokat láttam mostanság, de szeretném folytatni, újra még pár napig, mert ezek az élmények most annyira a hatásuk alá kerítettek, hogy így harmadnapra üresség tátong a helyükön. Az élőzene varázsát semmi sem képes pótolni! A zene szeretete csak egy dolog, de amikor ott áll az ember a színpad előtt, ahol tőle karnyújtásnyira olyan legendák serénykednek, mint John Garcia, Scott Kelly vagy Steve Von Till, miközben a hangfalakból örvénylik a muzsika, és rabul ejt, megbabonáz, akkor nincs mese: átértékelődnek a dolgok.
Tegnap egy hat éve tartó álom vált valóra. Bizony... hat éve várok arra, hogy láthassam a Black Tusk-ot élőben játszani. Tudom, hogy voltak itt már párszor, de soha nem úgy jött ki a lépés. Sőt, még most is kétséges volt, hogy sikerül-e a nagy küldetés. Hónapok óta nem volt semmi bajom, ellenben ma annyira kikészült a gyomrom, hogy egész nap csak feküdni bírtam (na meg oda-vissza rohangálni) Azért egy kis gyomor baci nem térített el! Hajtás után olvassátok, hogy milyen is egy igazi stoner-sludge-hardcorepank este.
Nosztalgia gyanánt megnéztem, hogy milyen a mostani (számomra mostani) Alvin és a Mókusok. Az egyik kedvenc helyemen, a Budapest Parkban adott koncertet a 21 éves punk zenekar. Nos, a nosztalgia elmaradt, hacsak nem nézem a koncert utáni retro diszkó playlistjét….
Onnan tudod, hogy valami jól sült el, hogy úgy élted meg, mint Lemmy Kilmister '79 nyarát: nem emlékszel semmire, de sosem felejted el. Mi is ezért akadozunk, de a morzsasöprögetés örömteli, és a 8 napon belül gyógyuló fesztiválemlékeknek is csak töredéke van meg. Frissen az azóta ronggyá mosott zsebekből előásott jegyzeteknek hála, folytatódik a legszegecsesebb élménybeszámoló, mert...
...idén megígértük nektek, hogy rockerszemmel vesszük górcső alá az ország leggyorsabban nagyra (s egyúttal rockfesztivállá is) nőtt, buliját, a Fishing On Orfűt. És most, hogy nagyjából rekonstruálni kezdtük, mi a tosz is volt az a 4 nap tömény flesselés, amit átélhettünk, elétek is tárjuk az eredményt...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
1. nap - kellemes közepes káosz, ahol a moshingból senki se mos ki.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Na, hát pontosan ez hiányzott az idei koncert-felhozatalból! Egy vérbeli régi sulis power metal est! Mondom, régi sulis, tehát irgalmatlan intenzitást, penge hangszeres megoldásokat és erőteljes énekhangon megszólaltatott dallamokat egyesítő muzsika, vagyis semmi fantasy-ihlette bombasztikus-szimfonikus izé, az más lapra tartozik. Voltaképp a power metal amerikai válfajáról beszélünk, amelynek egyik legmarkánsabb képviselője az immár harmincöt (!) éve töretlenül nyomuló, az utóbbi években különösen aktív Vicious Rumors. Geoff Thorpe gitáros és csapata, ha gyakran változó felállásban is, de állandóan turnézik és mostanában évente jut el hazánkba. Ennek megfelelően sokadszorra láttam őket – ideértve a különböző külföldi fesztiválbulikat is: Wacken, Balingen stb. –, de mind közül alighanem ez az alkalom lesz számomra a csúcs.
Egyre több hollywoodi színészóriás próbálja ki a zenei pályát is. Bruce Willis, Don Johnson, Johnny Depp, Keanu Reeves és mások után a bunyós filmek egyik koronázatlan királya, a pókerarcáról felismerhető Steven Seagal is beállt a sorba (ami mára egyre végtelenebbnek tűnik). Az Aikido mániás, Putyin-barát akciósztár, akinek valamennyi régi filmjét láttam anno videón az Ölve vagy halvától a Nico-n át a Lángoló jégig, amellett hogy első alkalommal tette tiszteletét kis hazánkban, most egy egész más oldalát villantotta fel. Amikor éppen nem csapkodja és rugdossa halálra ellenségeit, akkor összeáll a haverjaival és nyomja a bluest. (A képek nem a helyszínen készültek)
A tavalyi Testament közbotrányokozással felérő hangzása után kissé aggódva vettem ismét az irányt a Rákóczi híd budai hídfője felé. A hely nevén kívül első ránézésre nem sok minden változott érdemben, de legalább az egy évvel ezelőtti elemi csapás nem ismétlődött meg. Sőt, kifejezetten érződött az igyekezet a tisztességes megszólalásra. (Fotók: Máté Évi)