A nagy tudású reklámszakember szerint cicával és kisgyerekkel bármit rá lehet sózni az emberekre. Lehet, hogy van benne valami, mert a Walrus zenekar anyagára én is a cicás borító miatt figyeltem fel. Na, de mit is tud nekünk nyújtani ez a bemutatkozó anyag?

A Sepulturát a Roots a sztratoszférába katapultálta, azonban ahhoz, hogy odafigyeljenek rájuk kellett a megfelelő alap. A gigászi sikert olyan albumokkal alapozták meg, mint a Beneath the Remains és az Arise, de az igazi pontot az i-re a Chaos A.D. rakta fel, ami szakított a tipikus thrash metal hagyományokkal és megmutatta a zenekar egy új arcát, amivel stílust teremtettek a kilencvenes években.

Papi Zoltán minden valószínűség szerint időhurokba került, és a ’80-as évek második feléből keveredett közénk. A debreceni fiatalember ugyanis fanzine-t ír, illetve kazettákat ad ki. Teszi mindezt a huszonegyedik század harmadik évtizedében…

Aki a ’90-es évek elején kapcsolódott be az undergroundot akkoriban uraló death metal mozgalomba, minden bizonnyal emlékszik a Parasite Crowd nevére. A veszprémi ötös a hazai korszellemnek megfelelően néhány évig létezett, és a hőskorszakban mindössze egyetlen demót jelentetett meg. Az 1993-as …dead… kazetta pedig a magyar death metal egyik kiemelkedő darabja.

Mára talán már mindenkiben kezd letisztulni, hogy az ezredforduló utáni évekből, évtizedekből melyek lesznek azok a jobb híján csak retro előtaggal jellemezhető észak-amerikai heavy metal zenekarok, akikkel nemcsak hosszabb távon számolhatunk, hanem évek múltán minden bizonnyal emlékezni is fogunk a dalaikra. Számomra ezek a Visigoth, a Sumerlands, a Spirit Adrift, a Skull Fist, a Savage Master és a címben szereplő Night Demon.

Nem pihen az originál sokk-rocker: már itt is az új nagylemeze, tele friss dalokkal. Amerikában már az új programmal koncertezik, de előtte beugrott a Mötley-Leppard stadionturnéra is pár fellépés erejéig. 

Az instrumentális albumok idén valahogy nagyon megtaláltak maguknak. Nem is tudom, hogy a Space Shepherds anyaga már hányadik instru-lemez, amiről írok idén. Valahogy mindig ide keverednek az ilyen anyagok, de nézzük is meg, hogy mit rejt a What Fabric? elnevezésű anyag.

Mostanra meglehetős biztonsággal kijelenthető, hogy a nagy brit-pop háborút a Blur nyerte, ami talán azzal mérhető a legegyszerűbben, hogy ők még mindig együtt vannak.

Ha azt mondom, hogy Ausztrália, akkor minden rockernek elsőre az AC/DC ugrik be, pedig ott van Nick Cave is vagy a Wolfmother! Azonban most nem ezekről a zenekarokról lesz, hanem egy kis trióról, a Skin Thiefről, akik a kis klubokat járják, hogy szépen lassan egyre nagyobbra és nagyobbra nőjenek. Ehhez meg itt a harmadik anyaguk, ami már meg is jelent. Itt van az  Everything is Empty Everything is One.

Négy év még sosem telt el két Rival Sons lemez között. A június elején befutott Darkfighterrel most ezt is kipipálhatjuk. Messzemenő következtetéseket azonban nem vonnék le arra nézve, hogy Jay Buchananék az utóbbi időszakban miért lassítottak a tempón. Még a kezdeti időszakban egy-két év telt el az egyes nagylemezeik között, a Hollow Bones óta egyre többet ülnek a frissebb anyagokon. Pedig 2017-ben a Black Sabbath turné révén kapták az addigi legnagyobb publicitást…

Néha nem kellenek nagy megfejtések csak összeállnak a dolgok és születik pár kellemes dal. A netes kalandozások során több ilyen lemezre is rá akadok, amik néha kellemes csalódást okoznak a számomra. A The Valley  bemutatkozó EP-je kellően rozsdás, hogy óvatosan nyúljunk hozzá.

Egy album, amivel egy legendának vége kellett lennie. Egy album, ami már a megjelenése előtt bukásra volt ítélve, hiszen a világ csúcsáról csak lefelé vezet az út. Egy album, amin utoljára hallhatsz két rendkívül fontos és nélkülözhetetlen tagot. Egy album, amivel minden remény elveszett. Tizenöt éves az All Hope Is Gone.

A mosonmagyaróvári Casketgarden negyedszázaddal ezelőtt alakult és nagyjából egy évtizede jegelte magát. Ezen évfordulók egyike is megfelelő apropót szolgáltatott volna ahhoz, hogy a metal.hu az idei nyár folyamán újra megjelentette a zenekar első lemezét. Tóth Balázsék ráadásul a This Corroded Soul Of Mine-nal épp két évtizeddel ezelőtt mutatkoztak be…

Ha zenekarokról beszélünk, akkor Lengyelországról általában a Behemoth meg a Pearl Jam jut eszembe. Nergalékat nem kell magyaráznom, Pearl Jam koncerten meg itt voltam egyszer. Viszont az instrumentális muzsika nem igazán jellemző az én olvasatomban erre a régióra és most mégis a Nirguna személyében találtam egy olyan zenekart, akiktől minden merch-öt megvásárolnék. Miért?

Az Oblivion Protocol egy friss zenekar, ha úgy tetszik, supergroup, és a brit Threshold oldalági rokona. A zenéjük is hasonló, vagyis billentyűsökkel gazdagított, dallamos progresszív rock. A sztorijuk is érdekes, hát még maga a lemez...

Végre valahára eljutunk a tengeren túlra is! Egészen pontosan Brooklynba vezet az utunk, ahol réges-régen megalakult a The Do Nothing Machine, akik a hetedik albumukkal jelentkeztek idén nyáron. 

A fura nevű formáció voltaképp Wolfgang Van Halen szólóprojektje, a római kettessel jelölt nagylemez pedig pontosan két évvel követi a bemutatkozó anyagot. A stílus továbbra is hard rock, leginkább tengerentúli ízvilággal, a megvalósítás ezúttal valamelyest kompaktabb.

Európa északi része mindig is gazdag volt zenekarban. Oké, Európa nagy része gazdag zenekarban, de most olyanokról beszélek, akik nagyra is nőttek, akik izgalmasak, akik újítottak valamit. Az aktuális doom mániám közben akadtam rá a The Lesser Dead zenekarra, akik igazi szerethető doom zenét tolnak a bemutatkozó EP-jükön.

A veszprémi Iggy Pop koncertet követően azon merengtem, hogy manapság nem nagyon ápolja senki az önpusztítás hagyományát (legalább is nem azon a hőfokon mint az ifjú, ereje teljében lévő Iggy), aztán amikor látom a youtube-on, hogy Howlin‘ Pelle Almqvist pofán bassza magát a mikrofonnal majd vérző fejjel lenyomja a műsort, akkor megdobban azért az ember szíve: van még remény, a rock ‘n’ roll továbbra sem egy tánc.