A veszprémi Iggy Pop koncertet követően azon merengtem, hogy manapság nem nagyon ápolja senki az önpusztítás hagyományát (legalább is nem azon a hőfokon mint az ifjú, ereje teljében lévő Iggy), aztán amikor látom a youtube-on, hogy Howlin‘ Pelle Almqvist pofán bassza magát a mikrofonnal majd vérző fejjel lenyomja a műsort, akkor megdobban azért az ember szíve: van még remény, a rock ‘n’ roll továbbra sem egy tánc.
A DDENT egy francia egyszemélyes, instrumentális projekt (manapság ezek szépen elszaporodtak) ami a semmiből került a lejátszómba és ezzel nem kis meglepetést hozott a keserédes, forró vasárnapomba. Amennyiben van egy kis időd fülelj erre felé.
Magyarországon együtt tartani egy zenekart öt lemezen keresztül lássuk be, hogy nem egyszerű feladat. Természetes, hogy az embert hajtja a kíváncsiság, hogy a soron következő anyaggal mit fog prezentálni a zenekar. Így volt ez most, amikor a Lazarvs bejelentette, hogy augusztus 18-án napvilágot lát a soron következő lemezük, ami a Blackest címet viseli. A reggeli munka közben estem neki az új lemeznek, ami….
A Type O Negative számomra mindig egy időszakos zene, viszont amikor elkap magának, akkor hetekig nem enged és az összes koncertet megnézem, amit megtalálok, minden albumot unásig hallgatok és elkezdem tanulni a különböző témákat, valamilyen hangszeren. Ez a zene nemcsak sötét volt, hanem egyszerre szuperzöld is. Hihetetlen, hogy harminc éves az az album, ami elhozta a megváltást a zenekar számára, noha soha nem élvezték igazán a sikert.
Első ízben napra pontosan negyven évvel ezelőtt, 1983. augusztus 18-án, a Városligetben mutatták be az István, a király című rockoperát. Az egykori bemutató helyszíne pedig a darab nyomán hivatalosan is a Királydomb nevet viseli. A kerek évfordulóhoz időzítve, épp a mai napon jelent meg a GrundRecords színeiben az István, a király 2023-ra igazított, dupla CD-s újrakiadása.
Simon Collins és Kelly Nordstrom neve feltehetően csak a habzó szájú proggereknek mond valamit. Az előbbi figura amúgy annak a bizonyos Lily Collinsnak a féltestvére, aki annak a bizonyos Phil Collinsnak a lánya, akit mindannyian ismerünk abból a bizonyos progresszív rock zenekarként indult brit együttesből.
Végre elkészült, és pénteken meg is jelenik a svéd Orbit Culture új albuma, a Descent. Abban a szerencsében van részem, hogy már hetek óta emésztgethetem, amire szükség is volt. Titkon reméltem egy minimális kommercializálódást, aztán pont ellenkezőleg…
A Bestial Devastation EP-t, mint a szintén brazil Overdose zenekarral közös split „A” oldalát a Chaos A.D. korszakban, tizennégy éves fejjel ismertem meg. Nagyjából ugyanabban az életkorban voltam, mint a felvétel készítésekor az ifjabb Cavalera tesó. Az eredetinek hitt, de mint pár évvel később nyilvánvalóvá vált, totál hamis, használt kazetta sokat pörgött a magnóban, pedig már az első hallgatások idején fel voltam háborodva, hogy jól átvágtak vele. Nyolcadikos fejjel is fülbe ötlő volt, hogy az anyag nem épp úgy szól, mint az akkoriban már jól ismert Arise vagy az aktuális Chaos A.D.
Ez az Alice Cooper még nem az az Alice Cooper volt, akit mi magyarok a ’80-as évek végén a rock magazinokból és a rádióból vagy a ’90-es évek legelején az MTV képernyőjéről megismertünk. A kezdeti évek Alice Cooper band-je egy állandó felállással működő zenekar volt, nem maga a frontember.
Kiadóktól kapni anyagot mindig izgalmas dolog. Valahol gyerekkoromban erre vágytam, csönget a postás meghozza a promó CD-t, én meg ezerrel hallgatom mindenki előtt. A világ átalakult és így most már egy letöltési linket kapok, de még így is előbb kezünk közé kerül egy-két finomság. Így jutott el hozzám a Silverburn új anyaga is.
Hol vannak már azok az évek, amikor sorozatban, lényegében hivatalos bootlegekként jelentek meg a Pearl Jam koncertfelvételek… Az idősebbek bizonyára emlékeznek, hogy a 2000-es Binaural lemezt bemutató turné – tudtommal – összes koncertjének hanganyaga a rá következő évben hivatalos kiadást kapott. Eddie Vedderék persze azóta sem voltak szűkmarkúak, ha élő anyagok megjelentetéséről volt szó.
Ian Anderson magas sebességfokozatra kapcsolt, hiszen a tavalyi The Zealot Gene előtt közel húsz éven át nem készített friss Jethro Tull sorlemezt. Az április közepén befutott RökFlöte (Rock Flute) képében pedig bő egy év múltán itt a folytatás is.
Roger Waters a karantén időszakában a hétköznapi kortársaival ellentétben hermetikusan nem zárta el magát a külvilágtól. Az öntörvényű zenész – ha már koncertezni nem tudott – inkább a házi stúdiójának ajtaját reteszelte magára, és készített egy speciális felvételt.
A Spotify infó blokkja azt írja a Mutoid Man zenekarról, hogy amerikaiak és metalcore-ban utaznak. Ebből az egyik stimmel, a másik részben igaz. Metalcore-t is játszanak…
Szinte hihetetlen, hogy idén az Avenged Sevenfold: City Of Evil-je is besorolt a nagykorúvá érett lemezek közé. A 2005-ös korong, mely egyébként már a harmadik sorlemez volt a californiai ötös diszkográfiájában, Európában is pályára állította a zenekart. A maga több, mint hetven percével, és a metal egyes leágazásai között bátran kalandozó, a punk rockot és a tágabb értelemben vett rockzenét is érintő dalaival a City Of Evil távolról sem volt egy instant slágergyűjtemény, mégis sikerült átlépnie a közönség ingerküszöbét.
Természetesen még manapság is megoszlanak a vélemények arról, hogy Jon Anderson nélkül beszélhetünk-e egyáltalán Yes zenekarról. Tény azonban, hogy az évtizedek során az együttesbe többször ki-be lépegető énekes 2008-tól nincs a fedélzeten, a május közepén megjelent Mirror To The Sky pedig sorrendben már a negyedik olyan Yes logó alatt kiadott lemez, mely az alapító énekes távollétében készült.
Újra Svédország, újra stoner-pszichedelia, újra elszállás. A Moon Coven legújabb, negyedik albuma a Sun King augusztus 25-én jelenik meg, de nekünk már volt szerencsénk meghallgatni, így eltudjuk mondani, nektek, hogy érdemes-e rámenni.
A többé-kevésbé finn Grave Pleasures zenekarról érdemben nem lehet értekezni a Joy Division emlegetése nélkül. Így talán jobb is, ha itt, az elején letudjuk a kötelező párhuzamot, és – bár alappal tehetném – igyekszem nem minden egyes további mondatomban a brit post punk alapzenekar nevét citálni.
A jó buddhista magához öleli az univerzumot a csótányokkal, a balfaszokkal meg a csökkent szomszéddal együtt, aztán szépen kilélegzi a sok szart, a rossz buddhista meg betolja a Buggin-tól a Concrete Cowboyst, ahol ugyan az “Om” inkább egy jó nagy “Fuck You”, de a végeredmény szempontjából ez majdnem mindegy is.
Közel harminc éve annak, hogy Michael Amott a magyar Metal Hammernek adott interjújában azt próbálta megmagyarázni, miért is hagyta ott a korszakos mestermű, a melodikus death metal egyik alaplemeze megjelenését követően a brit Carcasst. A régies hard rock – mai szóhasználattal élve: retro – muzsikában utazó Spiritual Beggars bemutatkozó lemeze számomra tovább árnyalta a képet, vagyis újabb kérdőjelekre adott okot. A dolgot végül a Carcass 1996-os keltezésű Swansong-ja és a Mike nevéhez fűződő újabb zenekar azon év őszén történt debütálása tette tisztába.