Három éve január elsején, rengeteg hazai underground rajongó lélegzete állt el pár másodpercre mikor bejelentették, hogy hivatalosan is megalakult a Nagyúr, ami egykori Isten Háta Mögött és Dereng tagokat foglal magába. Azóta eltelt pár év, és most itt van egy újabb EP a zenekartól. 

Olaszország a tavalyi év folyamán nagyon belopta magát a szívembe. Nagyon sok jó zenekart ismertem meg csizma száráról. Ezek a zenekarok amellett, hogy jó zenét csinálnak, rendkívül kedvesek is, a zenészekkel jókat lehet beszélgetni. Amikor megtudtam, hogy a catania-i illetőségű Haunted új lemezt hozott ki, egyből rámentem az új lemezre. Megérkezett a Stare At Nothing.

A trap műfaját nem értem pedig abszolút kaleidoszkóp-szerű ízléssel bírok, amibe belefér a rocktól kezdve, a hip-hopon át az elektronikus zenéig kb. minden, viszont a kattogásra rápofázó rapperekkel nem sikerült eddig barátságot kötni. Ez valószínűleg a jövőben sem fog radikálisan változni, azonban az idén 70(!) éves Kim Gordonnak köszönhetően eztán némiképp talán megengedőbb leszek.

Az albumsimogatók többsége azért úgy néz ki, hogy mielőtt neki ülnék a cikknek, előtte jó párszor meghallgatom, felidézem az albumot. Most ez marhára nem így alakult, sőt a cikk végéig az albumot sem indítottam el, mert minden jött magától. Hiszen egy olyan lemez tizedik születésnapját ünnepeljük, ami annyira része volt az életemnek, minthogy reggel megmosakszom. De mi az, hogy volt? Még most is az egyik legjobb magyar lemeznek tartom a Soundtrack Of Our Friendshipet a Haw előadásában.

A 2010-es évek elején szökkent szárba, majd néhány éven belül külön, de mégis nevesítetlen alirányzattá vált a heavy metal azon oldalhajtása, melynek képviselői tudatosan csinálnak magukból viccet, poént vagy egyenesen giccset. Az irányzat képviselőit és a tekintélyes számú rajongótábort nem áll szándékomban azzal sértegetni, hogy példákként konkrét neveket emlegessek. A többség bizonyára akár anélkül is tud említeni néhány maszkos, kardozós-kalapácsos, szuperhősös csapatot, hogy bármelyik formáció ténykedését figyelemmel kísérné.

Régi berögződés, egyúttal bármikor puffogtatható közhely a harmadik nagylemez jelentősége, kvázi vízválasztó jellege. A világ peremén című friss CD kapcsán pedig a két év múlva már az alapítása harmincadik évfordulóját ünneplő Dying Wish esetében is felhívható ez a bizonyos harmadik albumos dolog.

A komlói Malediction története a hazai underground viszonylatában is egy rendhagyó fejezet. A lassan három évtizedes múltra visszatekintő zenekar neve mögött mindössze egyetlen nagylemez sorakozik, noha papíron az 1996-os alapítás óta folyamatosan léteznek.

A Sum 41 harminc év zenélés után döntött úgy, hogy lerakja a hangszert és feloszlatja saját magát. Nagyban zajlik a búcsúturné, miközben a zenekar kihozza az utolsó Heaven :x: Hell névre keresztelt dupla albumát. Remek lezárása lesz-e a zenekar karrierjének vagy hatalmas pofára esés? A kérdés jogos, de vajon merre fog billenni a mérleg nyelve?

A Mastodon számomra a világ egyik legkülönlegesebb zenekara. Hosszú ideig nem értettem, hogy mit esznek rajta az emberek. Mi az, amitől egyre népszerűbb ez a zenekar? Aztán 2009-ben teljesen megváltozott minden az életemben. Kaptam egy olyan zenei sokkot, hogy abból a mai napig nem ocsúdtam még fel. Ezt ünneplem most. Tizenöt éves a Crack The Skye.

Talán túlzás nélkül mondható, hogy a While She Sleeps mára a brit metalcore színtér egyik megkerülhetetlen húzónevévé vált. A március 29-én megjelenő hatodik, Self Hell címet viselő, igencsak kísérletező stúdióalbumával hangzásbeli szintet lép a zenekar. Azt már megszokhattuk tőlük, hogy szívesen nyitnak más stílusok, legfőképpen az elektronikus effektek beépítése felé, ami azért már a 2021-es Sleep Society és azt megelőző So What albumokon szolidan tetten érhető volt. Az új lemezzel viszont minden eddiginél különlegesebb, sokszínűbb anyagot pattintott össze a sheffieldi ötös fogat.

Kevés olyan hazai thrash megjelenés létezik, melynek mindhárom fizikai formátumot sikerült megélnie. A Moby Dick: Ugass kutya! és az Atomic: Slashing Victory című lemezei mellett csak az Undertaking demo felvétele az, ami LP, CD és kazetta változatban is begyűjthető. A Fekete Terror Productions fanatizmusának hála, ezt a rövid felsorolást még egy kiadvánnyal egészíthetjük ki, a fővárosi Tremor: A falakon belül című egyetlen nagylemezével, mi több, kapásból egy komplett gyűjteménnyel...

Sokan és sokszor leírták már, hogy az egyes alirányzatok közül a thrash a leginkább behatárolt, megújulásra, változásra képtelen leágazás. A megállapítással magam is egyetértek, legyen szó a retro jegyében felvarrós farmermellényt öltő huszon-harmincéves korosztály képviselőiről, az esetenként évtizedes szüneteket követően visszatérő veterán alakulatokról, akár pedig azon kevesekről, akik dekádok óta töretlen lelkesedéssel riffelnek.

Nagy rajongója vagyok a dühös riot grrrl zenekaroknak, kávé helyett mindig jöhet egy kis L7, Babes In Toyland, Hole vagy 7 Year Bitch az álmos reggeleken, de a budapesti tömegközlekedés is elviselhetőbb Donita Sparks vagy Kat Bjelland társaságában. Ebből a felsorolásból kitűnik, hogy bár elsősorban a 90-es évek bandáival emelem a pulzusszámot, azért a frissen pörkölt Shooting Daggers is simán odafér a polcra a többiek mellé.

A Fates Warning két alapembere, Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes, készítettek egy albumot, ami elüt az anyazenekar világától, ezért inkább más néven adták ki.  Az előzetes hírek alapján bensőséges, álomszerű, melankolikus zenére számíthattunk.

Max Cavalera megkerülhetetlen embere lett a metal zene történelmének. Itt most nem arra gondolok, hogy Cavalera nélkül a Sepu semmit se ér, illetve arra, hogy Max már gitározni se tud és kövér, papucsos nagypapa, akit csak a felesége és a pénz mozgat. Nem. Sokkal inkább arra, hogy ez a csávó a kilencvenes években olyan lemezeket rakott le, amik azóta is példa értékűek. Max megmutatta, hogy hátrahagyhatsz mindent és a semmiből is lehet olyat teremteni, ami méltón fogja kiállni az idők próbáját. Harminc éves a Point Blank.

Magam is osztom azt a többségi álláspontot, hogy a progresszívnek nevezett muzsikák között az utóbbi évtizedekben alig találni bármi előremutatót, úttörőről nem is beszélve. A progresszív szó jelzőből szép lassan gyűjtőfogalommá degradálódott. Azonban minden időszakban akadnak olyan művészek, akik ugyan nem nevezik magukat progresszívnek, mégis olyan tartalommal állnak elő, ami csak rájuk jellemző.

Idén lesz két évtizede, hogy a nevadai The Killers a Napos oldalról írt dalával bevette a mainstream médiát. A zenekar legnépszerűbb szerzeménye még mindig az a bizonyos Mr. Brightside, Brandon Flowers és csapata azonban nem bizonyultak egynyári slágergyárosoknak, azóta is velünk vannak. A kerek jubileumukat pedig a Rebel Diamonds borítóján helyet kapott rulettasztalon szereplő számok tanulsága szerint tavaly ünnepelték.

Állítólag mikor Phil Anselmo 96-ban túllőtte magát épp Iron Monkey szólt, ami elborultabb metálos körökben akár jó ajánlólevél is lehet, azonban a többség azért mégis inkább önmagáért kedveli a bandát. Hét év elteltével már a kanyarban az új lemez, aminek nem csak Fülöp örülhet, de a sallangmentes sludge metal hívei is pattinthatnak egy ünnepi sört.

Az utóbb gyors kifutásúnak bizonyult Öt az egyben rovatunk keretében a maga idején pár gondolat erejéig mi is megemlékeztünk a francia heavy metalosok első lemezéről. Noha a Le Berceau Des Dieux underground mércével mérve sem vert különösebb hullámokat, bátran ajánlható bármely tisztességben megőszült, megritkult hajkoronájú, zeneileg a ’80-as évek legelején szocializálódott metalos sorstársnak.

A Mudfield zenekarról sok minden elmondható, de az, hogy lusták lennének, az nem igazán. Ha éppenséggel nem koncerteznek, akkor klipet forgatnak, ha pedig nem a kamera előtt pörögnek a srácok, akkor jó eséllyel zenét írnak, ennek köszönhető az is, hogy alig három év után, itt az újabb anyag, itt a Fehér Zászló.