Amikor a 2000-es évek elején a Mastodon megnyitotta a sludge-metal csapot nagy hirtelen akkora bőség támadt a hasonszőrű csapatokból, hogy az ember csak kapkodta fejét. Savannah városa különösen jól teljesített e tekintetben, a Black Tusk, a Kylesa és bizony a Baroness is itt járta a zeneiskolát, sőt John Baizley még rajzolni is megtanult.

Marilyn Mansont lehet utálni, megvetni, szeretni, rajongani érte, de csak úgy elmenni mellette biztos, hogy nem lehet. Manson nyíltan felvállalja, hogy gondjai voltak (vannak?) a kábítószerekkel, vállalja a véleményét különböző politikai témákban, és úgy mindenben képes állást foglalni. Egy trilógia második albuma a Mechanical Animals idén huszonöt éves, így remek alkalom nyílt arra, hogy kicsit rá kapjunk erre az albumra.

Egy 2019-ben megjelent lemezről 2023-ban írni nem túl elegáns dolog. Mentségemre szolgáljon, hogy a Tükör című korongba, rajta keresztül pedig magába a zenekarba néhány hete futottam bele, másrészt ez az eddigi utolsó darab a formáció diszkográfiájában. Harmadrészt pedig – és a lényeg ebben áll – nem egy mindennapi, a bevett sablonok szerint íródott és rögzített anyagról van szó, azaz a kiadvány manapság is megérdemli a figyelmet.

Ha nem is kivételes, de mindenképp szokatlan alkalom, amikor manapság az ember épp a borító révén figyel fel egy, az idáig számára ismeretlen zenekarra. A borítókép és a zenekar neve jelen esetben arról árulkodott, hogy az alkotók dalaikban nem az élet napos oldalával foglalkoznak. Kizárólag a vizuális rész ismeretében viszont a várt, illetve remélt zenei skála kb. a második hullámos black metaltól a dark rockig terjedt.

Mára talán már a könnyűzene minden vonatkozásában kiürült a lázadás fogalma. Persze lázadni mindig lehet valamivel szemben, de a rockzene korai időszakára jellemző attitűd rég tovatűnt. A veterán Neil Young azonban még ma is lázad, ha más ellen nem is, a legnagyobb streaming szolgáltatóval úgy összerúgta a port, hogy nagykiadós előadó létére az összes nagylemezét törölték a Spotify felületéről.

Veszprém, death/grind és Metal Ör Die Records – aki olvasta a szeptember elején megjelent lemezajánlónkat, már rá is vághatja, hogy Parasite Crowd. Az underground aktualitásai terén járatosabbak pedig nyomban hozzá is tehetik a Krampüs nevét.

Az underground és a supergroup kifejezések végképp nem férnek meg egymás mellett. A fővárosi Noble Victory kapcsán azonban ha címszavakban akarunk fogalmazni, ettől rövidebb és egyértelműbb leírást nehéz lenne találni. A death metal alapú muzsikában utazó ötöst alkotó zenészek mindegyike évek, mi több, esetenként évtizedek óta aktív szereplője a hazai földalatti mozgalomnak.

A Nothing But Thieves, ha a briteknél nem is „Az” aktuális rockzenei szenzáció, azok egyike mindenképp. Az essexi ötös június végén megjelent negyedik korongja ugyanis odahaza listavezető lett, de a belgáknál és a hollandoknál is az első tíz között találta magát. A 2012-ben alapított Tolvajok látszólag nem csinálnak egyebet, mint időszakonként az alternatív, az indie és a britpop elemeket a popzenével egybegyúrva leszállítanak tíz-tizenkettő, rágás nélkül is nagy falatokban nyelhető, könnyen emészthető dalt.

Ha az amerikai thrash metal kapcsán emlegethetjük a „Big 4”-t, a germán kollégáknál meg a „Teuton Thrash Trio”-t, akkor a svéd melodikus death/black vonalon miért ne nevezhetném meg a magam mesterhármasát, a Dissection, a Naglfar és a Necrophobic képében, szigorúan ábécé sorrendben?!

A Concrete egy közel húsz éves budapesti thrash horda, mégis csak a földalatti mozgalomban ismertek. Ez pedig részben az ő hibájuk, és itt most korántsem a zenei részre gondolok, hanem arra, hogy nyolc évre hibernálták magukat, illetve kiadói háttér sincs a hátuk mögött.

Szerintem a főszerkesztőt kicsinálom lassan, hogy hányadik Cavalera cikket írom idén. Albumsimogatóból legalább a negyedik. De most mit csináljak? A jó albumok mind évfordulósak! Vissza kell emlékezni rájuk, ráadásul ezek albumok még igazán odacsaptak. Most éppen a Cavalera Conspiracy debüt anyagáról lesz szó, az Infliktedről.

A Stardust első lemezének története a jó helyen és rossz időben tipikus példája. A 2015-ben alapított fővárosi hard rock zenekar az irányzat európai, sőt minden bizonnyal globális fellegváránál, a nápolyi Frontiers-nél jelentethette meg a Highway To Heartbreak című bemutatkozó korongját. A helyszín, azaz a kiadó tehát stimmelt. A lemez azonban 2020 őszén egy lezárt világban landolt, így a híre csak az online csatornákon terjedhetett, nemhogy nemzetközi, még hazai koncertsorozatról sem lehetett szó.

Gyakori, mi több, rendszeres, hogy a Rock Hard magazin mellékleteként olyan kiadványok látnak napvilágot, melyek német nyelvterületen kívül is számot tarthatnak az érdeklődésre. A lap a szeptemberi számmal jubilál, a magazin ugyanis 1983-ban indult. A szeptemberi újság a szerkesztők szemszögéből, archív fotókkal megszórt, személyes hangvételű visszaemlékezések útján alaposan körbe is járja ezt az időszakot.

Egyre többet hallani, hogy Ausztráliából ilyen meg olyan stonerrock zenekar üti fel a fejét, akik valamilyen úton módon, de elérnek hozzánk is. Így van ez most is, így engedjétek meg, hogy bemutassuk nektek a Fatmas-t, akik most jelentették meg ötödik anyagukat External Internal Eternal címmel.

A singer-songwriter kategória nem műfaj függő terminus, inkább generációs alapon nyugvó osztályozás ahol az elnevezés már kapásból definíció is. Robert Johnsontól, Bob Dylanen át egészen Billie Eilish-ig tart a sor, az én kiváltságom pedig az, hogy pont akkor voltam érdeklődő kamasz / fiatal felnőtt amikor éppen PJ Harvey (is) vitte a boltot.

A hard rockban, illetve dallamos metalban utazó svéd Eclipse az ezredforduló táján alakult, azóta szépen az európai élvonalba küzdötték magukat. A Megalomanium már a kilencedik nagylemezük, ami közvetlen elődeihez hasonlóan szintén egyszavas címet kapott.

Nem, ez még nem az új nagylemez a svéd progresszív rockerektől, bár a héten végre az is be fog futni. Az Adam & Eve az északiak nyolcadik albuma volt. A jövőre harminc éves zenekar pedig - a nagy többséghez hasonlóan - a pályája első évtizedében élte a legtermékenyebb időszakát. Bár a maguk magnum opus-át számomra a soron következő Paradox Hotellel alkották meg, de az azt megelőző utolsó lépcsőfok a címben szereplő, jövőre szintén jubiláló 2004-es lemez volt.

A nagy tudású reklámszakember szerint cicával és kisgyerekkel bármit rá lehet sózni az emberekre. Lehet, hogy van benne valami, mert a Walrus zenekar anyagára én is a cicás borító miatt figyeltem fel. Na, de mit is tud nekünk nyújtani ez a bemutatkozó anyag?

A Sepulturát a Roots a sztratoszférába katapultálta, azonban ahhoz, hogy odafigyeljenek rájuk kellett a megfelelő alap. A gigászi sikert olyan albumokkal alapozták meg, mint a Beneath the Remains és az Arise, de az igazi pontot az i-re a Chaos A.D. rakta fel, ami szakított a tipikus thrash metal hagyományokkal és megmutatta a zenekar egy új arcát, amivel stílust teremtettek a kilencvenes években.

Papi Zoltán minden valószínűség szerint időhurokba került, és a ’80-as évek második feléből keveredett közénk. A debreceni fiatalember ugyanis fanzine-t ír, illetve kazettákat ad ki. Teszi mindezt a huszonegyedik század harmadik évtizedében…