Egy zenekar, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. A Ghostot vagy utálja valaki, vagy pedig imádja. Olyannal még egyszerűen nem találkoztam, akiből ne váltott volna ki valami érzelmet a Tobias Forge által életre hívott formáció. A zenekar második albumával elindult a totális siker felé. Megállíthatatlanul. Tíz éves az Infestissumam.
Tíz éves a Bookmarks, a Subscribe harmadik albuma! Na, ez nem teljesen igaz, mert tizenegy, de a Covidos, vacak helyzet miatt a zenekar nem tudta rendesen megünnepelni az albumot, így 2022-re tolódik a jubileumi buli, a vinyl kiadás, tehát most partyzunk.
Az év albumának elnevezni a saját albumodat még akár nagyképűen is hangozhat, de tegyük hozzá, hogy huszonöt évvel ezelőtt 1997-ben a Faith No More nem tévedett ezzel a címmel kapcsolatban. Aki kicsit is nyitott, nem hord szemellenzőt az láthatja a mai napig, hogy ez a zenekar valami olyan különlegeset alkotott az ezredfordulóhoz közeledve, amit rajtuk kívül senki sem tudott megcsinálni a kilencvenes években. Ne is húzzuk az időt, itt az Album Of The Year, ami számomra a Faith No More legjobb albuma!
Idén májusban betöltötte a 40-et a Combat Rock, ami nem csak a szép kerek évforduló okán érdemli meg a simogatást: a The Clash-t csúcsra katapultáló, majd szétszaggató kreatív energiákat 1982-ben még egyszer utoljára sikerült megzabolázni és bár alapvetően egy válság szülte lemezről beszélünk, a klasszikus line-up végül méltó módon búcsúzott a közönségtől.
Hogy lehet az, hogy a Morgana Lefay sosem lett sztárbanda és a Maleficium sikerlemez, pedig megérdemelték volna? Amíg ennek utánajárunk, néhány olvasónk meghatódva nosztalgiázik majd, a többieknek pedig hadd mutassak be egy mára szinte feledésbe merült igazi, nagybetűs metal lemezt.
Mindenkinek van egy-két olyan dal vagy zenei album, amely amikor maga alatt van, vagy csupán elege van a világ zajából akkor ott van számára. Ilyenné lépett elő számomra idén a Rishloo 2004-ben megjelent Living As Ghosts With Buildings As Teeth albuma. Régóta szeretném nektek megmutatni ezt a lemezt, illetve arról egy dalt és úgy érzem most, jött el ez a pillanat.
Ha fellapozzuk a Rockstation archívumát, láthatjuk, hogy méltatlanul keveset foglalkoztunk a Skid Row-val. Ez persze érthető, hiszen – bár papíron léteznek – magazinunk megalakulása óta nem adtak ki egy lemezt sem. Most, hogy újra ígéretes mozgolódás van a zenekar háza táján, poroljuk le egy régi klasszikus lemezüket, a Slave to the Grind-ot!
A Rage Against The Machine megkerülhetetlen a rock/metal/hip-hop körökben. A Killing In The Name az egyik legnagyobb rockdiszkó sláger, ami soha nem fog kikopni a lejátszóból, akár csak a Slipknot Duality-je vagy a SOAD Toxicity-je. Lehet vitát indítani, hogy mennyire lehet keverni a politikát és a zenét, lehet vitázni, hogy a RATM egy propaganda, kamu banda (volt)-e. De azon nem lehet, hogy az idén harminc éves debütáló lemez totálisan megváltoztatta a világot a kilencvenes években.
Hihetetlen, de a kettes számú Down lemez is idén lesz húsz éves. Az extra hosszú, tizenöt dalt tartalmazó lemez kiállta rendesen az idő próbáját, a mai napig az egyik kedvenc lemezünk. Nem is volt kétséges, hogy eme jeles alkalomból megemlékezünk az albumról: II: A Bustle in Your Hedgerow, hajrá!
Lehet vitázni azon, hogy Fred Durst rossz arc, a Limp Bizkit meg egy trágya. Ellenben azzal senki sem tud vitatkozni, hogy ez a zenekar az ezredforduló körül legyalulta az egész világot. Egy olyan zenei szörnyeteggé nőtte ki magát, ami könnyen felzabálta azokat, akik az útjába álltak. Idén huszonöt éves a Three Dollar Bill, Y'all, szóval "beszélgetnünk" kell kicsit erről a zenekarról.....
Idén már 30 éves az Adrenalize, a lemez, amivel megszerettem a Def Leppard zenekart. Egyúttal egy korszak végét is jelentette számukra, miközben a hihetetlenül népszerű Hysteria album árnyékában kevesebb figyelmet kapott és kap ma is. Terjedelmes nosztalgia-iromány, illetve ismeretterjesztés következik – ahogy nézzük.
Ha szóba kerül a Queensryche neve, jellemzően két dolog juthat az egyszeri rocker eszébe. Akiknek a pohár inkább félig tele van, heves szívdobogás mellett emlékeznek az Operation: Mindcrime című örökbecsűre. Akiknek félig üres, szomorú legyintéssel gondolnak a csapat újkori mélyrepülésére, ami még mindig nem akar véget érni. Én határozottan az első sokaságba sorolnám magam, most mégis egy másik klasszikust nézünk meg, a Promised Land-et.
A floridai Savatage valaha fontos zenekarnak számított a Nagy Víz mindkét oldalán, sőt, Japánban is. Azonban már a legutolsó albumuk is elmúlt 20 éves, így nem csoda, hogy a Rockstation keresője nem sok találatot ad a zenekar nevére. Bár nincs különösebb apropója vagy évfordulója, poroljuk le együtt az egyik kevésbé ismert anyagukat, az Edge of Thorns-t!
1991-ben látott napvilágot az eredeti értelemben vett power metal amerikai alapbandájának negyedik lemeze. Személyes kedvencem, és nem csupán a Metal Church munkásságából, de a világ mindenkori zenei termését tekintve is. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a kerek évforduló kapcsán idén kijár a The Human Factornek az albumsimogatás. A sors azonban olykor elképesztően gonosz és beteges tréfákat tud űzni. 2021. július 26-án, nem egészen egy hónappal ötvenhatodik születésnapja előtt eltávozott az élők sorából Mike Howe énekes. Az ember, akivel egy életre megszerettem a zenekart, és akinek a csapat frontjára való visszatérését is kitörő lelkesedéssel fogadtam hat évvel ezelőtt. Illő tehát megemlékeznünk a most harninc esztendős kiadványról és az elhunyt vokalistáról.
Kai Hansen az egyik metál-keresztapa a német területen, zenekara, a Gamma Ray pedig a műfaj alapintézménye. Ez a lemezük (ami idén éppen 30 éves) azonban kilóg a terjedelmes életműből. Szóval ez most nem egy „kötelező klasszikusok”, inkább „titkos favoritok” cikk lesz.
Ha azt hiszed, hogy a kétezres évek eleje most volt, amikor még zselézted a hajad, bő nadrágban jártál és csak a gördeszkádnak éltél, és bömböltetted éppen a Fat Lip-et akkor kisapám tévedsz! Sajnos a Sum 41 legendás All Killer No Filler debütlemeze is idén lesz HÚSZ éves lesz. Hova tűnt ez a húsz év, mi? Figyelem, a nosztalgiaexpresszről nincs leszállás! Indulunk a huszonegyedik vágányról!
Az Ikozhahedron egy konvex, szabályos poliéder, melyet húsz háromszöglap alkot – ezekből a csúcsokon öt-öt találkozik. Tizenkettő csúcsa és harminc éle van.
Leif Edlingnek a vérében van a doom. Alkothat bármit, bármilyen zenekarnév alatt, a metal súlyos és epikus vonalához való kötődése mindenre rányomja a bélyegét, ami csak kikerül a keze alól. A svéd úriember neve természetesen a stílusformáló Candlemasszel fonódik össze elsődlegesen, de oroszlánrésze volt az Avatarium pályára állításában (dalszerzőként a legutóbbi lemezükön is közreműködött), remek dolgokat hozott létre a Kruxszal és The Doomsday Kingdom „fedőnéven”, ráadásul mindezek mellett szimplán Leif Edlingként is kirukkolt egy szólóanyaggal. Bő negyven év alatt több mint húsz albumot kitevő diszkográfiát halmozott fel – nem számolva a demókat, EP-ket, koncertfelvételeket, válogatásokat vagy a (rá amúgy kevéssé jellemző) vendégszerepléseket. Hogy mikor aludt, csak ő tudja…
Rob Halford a Judas Priest énekeseként ismeretes, de hosszú pályája során volt egy bő évtized, amikor nem volt a „klérus” tagja. Az anyazenekarral ellentétben, Rob számára nagyon is termékeny időszak volt ez: három különféle név alatt összesen öt albumot és számtalan egyéb kiadványt készített. A Fight az első szólóprojektje volt a Judas Priest után, írásunk tárgya pedig a bemutatkozó lemezük, egyben a magánzó időszak legjobbja.
„Eladták magukat.” „Már nem a régiek.” „Elnyálasodtak.” Hajlamosak vagyunk ilyen és hasonló sommás véleményt megfogalmazni, ha egy lemez nem a szánk íze szerint készült. Gondoljunk csak a Metallica fekete albumára, amit az ősrajongók nehezen emésztettek meg, aztán ma már mit nem adnánk érte, ha megint olyan dalokat írnának, mint az Enter Sandman vagy a Sad But True, ugye? Röviddel utána a Testament is megosztó lemezzel jelentkezett, ami bár kilóg az életműből, nálam örök top 10-es kedvenc.