Azt mondják, a meghatározó gyermekkori élmények örökre elkísérik az embert, és vissza-visszatérnek az életében. Bruce Dickinson (gondolom, egyik oldaláról sem szükséges már bemutatni őt) szintén ezt az álláspontot képviseli. Sőt, budapesti előadását – mármint az érdemi részét – e gondolattal kezdte. Nem pusztán arról van szó, hogy a bácsikája (aki egykor a brit királyi légierőnél szolgált) keltette fel az érdeklődését a repülés iránt, merthogy ezt hozta fel konkrét példaként. Hanem arról, hogy a mindenre (is) kíváncsi, mindenre (is) magyarázatot kereső, s emiatt „feljebbvalóival” gyakran konfrontálódó személyisége szintén legkésőbb iskolás korában kezdett kirajzolódni.

Ismét egy este, amely a zene időtlenségét példázza. A fellépők eleve eltérő korosztályok képviselőiből kerültek ki (a zenekarokon belül is!), és a valamivel száz fölötti létszámú közönség összetétele is az elképzelhető legvegyesebb volt ebből a szempontból. A Pozsony óvárosában található Randal étterem-söröző része egyre lepusztultabb képet mutat, maga a klub viszont – már csak az aktuális koncert-felhozatalát tekintve is – él és virágzik.

A Radics Béla R. B. Emléktársaság - benne zenészekkel, más szakmabeliekkel és zenerajongókkal - immár két évtizede munkálkodik azon, hogy a tragikusan rövid életet élt gitáros minél szélesebb körben váljon ismertté és elismertté a mai időkben. Teszi ezt töretlen lelkesedéssel és energiával, ami egyre látványosabb eredményeket is hoz. Az alapítás huszadik évfordulójánál ideálisabb alkalmat nem is találhatott volna a szervezet, hogy nyilvánosan megünnepelje az eddig elérteket, valamint hogy köszönetet mondjon azoknak, akik a legaktívabban vették ki a részüket az utóbbi idők sikereiből. Egyszersmind a legendás zenész emléke előtt is tisztelegtünk a társasággal együtt.

Folytatódik kitelepülésünk a Desszert Fesztre. Ennek keretében most olyan koncerten jártunk, amelyhez fogható eseményt régen éltünk át. Értem ezalatt mind a milyenségét, mind pedig a hatását. Nem mondom, idén is jobbnál jobb bulik követik egymást, de a Virginia állambeli Inter Arma ilyen minőségi felhozatalban is valami egészen kivételeset vitt véghez.

A IV. Desszert Feszt felhozatalát látva bizony okkal nyaltuk meg a tíz ujjunkat idén is. A menüsor egyik fogása volt a Dopelord a Dürerben, s a habzsidőzsi még javában tart majd decemberig. A lengyel stoner formáció maga volt a konyhafőnök ajánlata ama csütörtök estére.  

Tegnap ért Budapestre a dupla műsorral és dupla felállással támadó Machine Head új turnéja. A zenekar egész estés programmal készül, amely két részből állt. A műsor első felét a Robb Flynn / Jared MacEachern / Wacław "Vogg" Kiełtyka / Matt Alston felállású új Machine Head best of blokkja tette ki, míg az este második felében a zenekar legendás, idén 25 éves albumát, a Burn My Eyes-t játszotta el a csapat Robb Flynn / Jared MacEachern / Chris Kontos / Logan Mader felállásban. A koncerten Réti Zsolt fotóskollégánk is jelen volt, így van mit nézegetni.

Osztatlan sikert arató, az A38 Hajón 2018-ban tartott koncertje után újra Budapesten koncertezett a The Rasmus! A megkerülhetetlen slágerekkel világhírnévre törő finn csapat aktuális turnéján a biztos befutást jelentő lemeze, a Dead Letters anyagát játszotta el újra. Aki odáig volt érte akkor, vagy csak később szerette meg Lauri Ylönen és zenekara 2003-as mérföldkő-lemezét az ott is volt péntek este a Barba Negra Music Clubban csakúgy, mint Réti Zsolt fotós kollégánk.

A szerdai napokat mindig nagyon várom, mert akkor megyünk zenélni. Ez a szerda azonban más miatt volt különleges. Az elmúlt héten tapasztalt rossz idő is visszavonulót fújt és a napsütés vette át a szerepet. Így tökéletes volt a nap, hogy ellátogassunk stonerdoomkodni a Dürer Kertbe.

Sikerült az idei év legnagyobb szabású metalcore bulijára elmennem, pedig nem is vagyok metalcore-os. Ha a Parkway Drive idén lenne, akkor is azt mondanám, hogy a hétfői Barba Negrás telt házas est így is megnyeri a szóban forgó díjat. Hogy miért? Egy nagy név van a metalcore zenekarok között, akikről azt gondoltuk, vége, jegelve a zenekar. Az As I Lay Dying azonban átment a tisztítótűzön és feltámadt, mint egy főnix madár, ráadásul egy elég bitangra sikeredett nagylemezzel. Így a hype kisgömböc módjára lett egyre óriásibb. Mondjuk a Sportarénában biztos jobb lesz a hangosítás…

A hardcore egyik New York-i alapbandájának aktuális, a Best Wishes album harmincadik évfordulója apropójából szervezett európai turnéja szerencsére Magyarországot is elérte, sőt a Dürer középső terme teljesen meg is telt. A No Regret Productions – ez már biztosan kijelenthető – pazar évet fog zárni, mert 2019-ben nem ez volt az első teltházas bulijuk, ráadásul a Leeway után most egy másik HC legendát hoztak el Budapestre, és mindez az ügynökség tagjai által vezetett Touch zenekarnak is újabb alkalmat adott a megmérettetésre.

Szombaton nem az egymást fedő koncertkezdések okozták a legnagyobb gondot, hanem az időjárás. Az előrejelzés nem ígért semmi jót és sajnos ez úttal igaznak is bizonyult amit ígértek, a fesztiválozók szempontjából a lehető legrosszabb történt. Kora délutántól egészen estig kis szünetekkel, de folyamatosan esett.

El sem tudom képzelni, mi játszódhat le Page Hamilton fejében, amikor kilép a közönsége elé egy olyan helyen, mint a budapesti Dürer 041-es terme. Ha onnan nézzük, hogy az ókori Rómában a születéstől számított élettartam 20 és 30 év között volt várható, nos, ebben az olvasatban hálát rebeghet az égieknek. Hiszen itt most a zenekara fennállásának 30. évfordulójára emlékeztünk. De ez itt már nem az ókor. Ha megbetegszel, beslattyogsz egy kurva patikába, és már zúdul is a halleluja. És míg az ókorban képtelenség lett volna villanygitárral befutni, manapság ez a New York-i csávó a maga szarkasztikus humorával, és egyedi gitárhangzásával egykoron stadionokat szórakoztatott.

A különböző civil szervezeteknek, valamint közéleti és kulturális eseményeknek otthont adó Aurórát ezzel a bulival „avattam fel” koncerthelyszínként (egyben a RockStation is, ha jól rémlik). Játszott itt a közelmúltban többek között a Rotten Mind nevű svéd punk banda, de pont a klasszikus heavy metal műfajból nem igazán tudtam előzetesen elképzelni bárkit ebben a puritán, száz ember befogadására is alig képes pincehelyiségben, a ma is enyhén szólva kétes hírnevű „nyócker” mélyén.

A pénteki program jóval szellősebbnek ígérkezett mint az előző nap, ezért kicsit ráérősebben vágtam neki a fesztiválozásnak. Mire délután bekeveredtem a nagyszínpadhoz már kezdett is Anneke Van Giersbergen zenekara a Vuur.

Szeptemberi hétfő este, progresszívan szürkülő hangulat - lassú kimért léptekkel közelítünk az őszi melankólia felé. Egyre több doom és merengős black metal kerül elő a zenetárakból, hogy valahogy akklimatizálódjunk a rövidülő nappalokhoz és a csökkenő hőmérséklethez. Ennek fejében kiváló programként ajánlkozott az eddig hazánkat külön-külön már meglátogató Downfall Of Gaia és a Der Weg Einer Freiheit. A két komor germán black metal formáció soros barátságban áll egymással, ami nem véletlen, hisz sok bennük a közös. Emiatt hibátlan szervezői munka volt őket összerakni egy turné erééig.

Péntek 13-án újra nálunk, pontosabban a Dürerben járt az ókori közel-keleti mitológiát, illetve Lovecraft világát viharos amerikai vonalas death metal-lal megzenésítő Nile. Nem akármilyen előzenekarok kísérték a 9. nagylemez kiadása előtt álló bandát, az Omophagia és a Vitriol mellett a floridai death metal legenda Hate Eternal is megtámadta a hallójáratokat.

Fogalmad sincs, hogy a Magor, mint zenekarnév honnan cseng ismerősen, vagy eddig még sosem hallottál róluk? Ne aggódj, ez is csak azt igazolja, hogy ez a jászberényi brigád jóval kevesebb figyelmet kap, mint amennyit megérdemel. Pedig mind a hazai, mind a nemzetközi zenei kínálatban akad jópár agyonmagasztalt csapat akik meg sem közelítik azt a színvonalat amit ezek a fickók képviselnek. Persze az is lehet, hogy pont a folyamatos nehézségek és a “csak azért is” mentalitás adja a banda sava-borsát és azt a hihetetlenül erős és mégis megfoghatatlan érzelmi töltetet ami Őket leginkább jellemzi. 

Nem egy sűrűn látott vendég Magyarországon az Evanescence, konkrétan másodjára látogatott el hozzánk Amy Lee és csapata. Igen, és csapata, hiszen szinte mindegy, ki a frontasszony körül a hangszeres brigád, hogy Ben Moody vagy Jen Majura a gitáros, az a karakteres énekhang az, ami elviszi az egészet a hátán.

Reggel kicsit tanácstalanul böngésztem a programot, ezt hogyan fogom megoldani? A második nap elég sűrű és legnagyobb bánatomra nem tudok egyszerre két helyen lenni, illetve közben dedikálások is lesznek. A koncertek nagy része a két nagyszínpadon lesz, de az Obscure kínált legalább néhány kihagyhatatlan bulit. Úgy döntöttem később ráérek ezeken aggódni, majd lesz valami.

Elég durva, hogy tíz éve már, mikor Leander kiadta az első saját neve alatt felvett dalát. És igen, a Csak Te, melynek egy rövid eredettörténetét is hallhattuk a bulin már két számjegyű korba lépett és bizony nem lehetett ezt nem megünnepelni az azóta már elég durván megduzzadt rajongósereg előtt. Szólt is a ház, de rendesen! Ha lett volna plafon, tuti lerepült volna a Trackről!