Vannak azok a koncertek, amikor minden egyes zenekar érdekel. És vannak azok a koncertek, amikor a látni kívánt zenekar mellett a többitől kiver a víz. És vannak azok a koncertek, amikor már a látni kívánt zenekart sem biztos, hogy látni akarod. Na, ez a koncert olyan volt!

Vannak természeti jelenségek, amik biztosabban jelzik az év bizonyos szakának eljövetelét, mint bármely naptár. Ezek közé tartozik a Persistence Tour is. Az ember kiheveri a szilveszteri mulatságot, megtanulja több egymást követő napon elsőre a jó évszámot leírni a munkahelyén, és mintegy erre adott ajándékként már mehet is a következő Tour-ra. Esetemben immáron nyolcadszor.

Vannak azok a koncertek, amiket mindig is meg akart nézni az ember, és vannak azok a koncertek, amikről nem gondolta volna, hogy valaha is meg fogja tudni nézni. Főleg nem így! (Fotók: lady-metal.com)

Végre valahára elérkezett február hatodik napja, amely a lengyel MGLA koncertje miatt volt számomra kiemelt dátum, már jó pár hónapja. A tavaly megjelent Exercises in Futility című mesterművük, illetve az előtte megjelent lemezeik egy olyan bandát mutatnak be, amely hosszú idő óta az egyik legeredetibb zenét játszó formáció ebben a stílusban. Kíváncsian vágtunk neki a haverokkal, az útnak, hogy a Dürerben végre hallhassuk ezt a király bandát és három hazai előzenekarát élőben.

Aki két évvel ezelőtt ott volt a Dürerben tudja, hogy mennyire jól sikerült az első felvonás. Én személy szerint a 2014. év, számomra legemlékezetesebb koncertjeit kaptam ettől a fesztiváltól a Fleshgod Apocalypse, a Krisiun és a Kataklysm tolmácsolásában. Akkor két teremben, összesen 20 zenekarral zajlott az offenzíva, ám másodjára a szervezők még erre is rátettek egy jó nagy hólapáttal.

Még január elején az egyik ismerősöm azt mondta, hogy fogalma sincs mi a Parkway Drive titka, de állandóan teltházas koncertet nyomnak Magyarországon, és ez mostani is az lesz. És lám, igaza lett. Hetekkel a koncert előtt kikerült a Sold Out felirat az újabb Parkway Drive koncertre.

Mindenképp szép gesztusnak tekintendő Téglás Zoliéktól, hogy a teltházas tavalyi budapesti koncertjüket idén (szinte napra pontosan egy év elteltével) megduplázták. Akárcsak az, hogy mindkét alkalommal a Cseh Tamás Program résztvevői közül biztosítottak fellépési lehetőséget két-két zenekarnak. A veresegyházi fák megmentése érdekében szervezett adakozásról nem is szólva!.. Mindehhez, na meg a tíz év után megjelent A War Against You albumhoz két fergeteges buli dukál, nemde?

Úgy tűnik, hogy a Therion valóban szívesen tér vissza Magyarországra. Legutóbb három éve, a Vovin lemez évfordulója apropóján összeállított programmal látogattak el hozzánk, és a beharangozott készülő rockoperájuk kapcsán úgy hihettük, egy darabig nem látjuk őket viszont. Nos, rockoperának azóta se híre, se hamva, ám cserébe kaptunk egy - minden túlzás nélkül - Best Of Turné állomást, ami bizony örömteli dolog.

Ezt is megértem! Egy black (?) metál zenekar koncerten jártam, és még írhatok is róla egy teljesen szakbarbár beszámolót. Mert mit lehet összehadoválni valamiről, amit ezek előtt sosenem hallgattam? És még csak el sem vittem valaki elől a bulit, mert én voltam az egyetlen jelentkező, én is a Grave Pleasures újrázás miatt, nem is a másik két banda kedvéért. Illetve ez nem teljesen igaz, mert amikor meghírdették a bulit, akkor rámentem a Tribulationre, és hála égnek egyből a Formulas of Death lemezzel kezdtem, ami talán egy laikus számára a legbefogadhatóbb felvételük. Azon felül, hogy a károgós ének továbbra sem lesz a kedvencem, zeneileg elég széles palettán mozog. Megtaláltam benne a nekem tetsző dolgokat, így idén a Tribulation lett az első zenekar, akiket felcsigázott érdeklődéssel vártam.

2014-es Sziget-es fellépésük után itthon is lelkes kritikák jelentek meg az Imagine Dragonsról, volt aki egyenesen addig ment, hogy receptre kellene felírni őket. Nos a zenekar még a múlt év végén indult turnéra Smoke + Mirrors című albumával és a szórásból minket sem hagytak ki. Az elmúlt években gyakorlatilag mindent megnyerő, milliós albumeladásokat produkáló alter rockbanda tegnap a BudapestArénát is bevette és adott egészen kiváló hangulatú koncertet. (Fotók: Réti Zsolt) 

Kezdhetném ezt az írást éppenséggel így is: „Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…” Ez úgyis aktuális most. Na jó, inkább mégsem! Legyen inkább ez: „Réges-rég, mikor a szépség még csak könyvekben volt…” Ez ugyanis stílszerű. Ráadásul igaz, hiszen borzasztó régen volt utoljára szerencsém Fábiékhoz.

Vitathatatlan megtiszteltetés érte Budapestet december 13-án a Dürer Kertben a bostoni Bane által. Hiszen az elvileg utolsó európai körét megtevő zenekar, a turné utolsó állomásául választotta Magyarországot. Amit aztán a koncerten el is mondtak, hogy teljesen tudatos döntés volt. Egyszerűen szeretnek itt játszani, jó emlékek kötik őket ide, így nem is volt kérdés, hogy itt állnak utoljára színpadra. Erre a búcsú alkalomra pedig egész estés program, mondhatni egy kis hardcore fesztivál épült, hiszen nyolc előzenekar sorakozott Bane neve alatt a program ajánlóban.

Az egy dolog, hogy a koncertre járáshoz alapvetően bírni kell az éjszakai műszakot, de súlyos és fájdalmasan vontatott doom / death metalt éjfél után élőben hallgatni már valóban átlag feletti állóképességet igényel és talán az élvezetéhez is szükségeltetik ilyen késői órán némi beteges hajlam. A szervezők mindenesetre mindent megtettek azért, hogy azok se maradjanak ki ezekből az örömökből, akik a Nightwish / Arch Enemy / Amorphis trió aréna-bulijára szintén jegyet váltottak. (Ilyen megfontolásból került át az esemény a Showbarlangból a Dürer Kert kistermébe.) Így Juha Raivio és társai előtt is alkalom nyílhatott átugrani a „szomszédba” és beköszönni a honfitárs cimboráknak. (A kép nem a helyszínnen készült. Fotó: João Fitas)

Az a nagy helyzet, hogy a mai napig nem értem, hogy mi a francért volt akkora szenzáció a kétezres évek elején a heavy metal „újraéledése”. Eleve sántít, hogy nem támadhat fel, ami sosem halt meg. Jó, értem én hogy egy évtizeddel korábban a grunge őrület nagyobb hőfokon izzott meg minden, de attól, hogy egy adott stílus egy időre háttérbe szorul, még nem szűnik meg létezni, szóval, ha lehet, maradjunk annyiban, hogy ...

„A vidám zene szar” – állapította meg Makó Dávid a The Devil’s Trade utolsó száma előtt, egyfajta reakcióként arra, hogy a felajánlott lehetőségek közül a közönség a komorabb hangulatú dal mellett döntött. Nyilván jó adag irónia rejlett ebben a kiszólásban, ugyanakkor az este valóban a súlyos és gondolatébresztő muzsika jegyében telt.

A hideg közeledtével az északi népek is délnek húzódnak, hogy bevegyék a talán kicsit melegebb területeket. Az Amorphist kivéve már idén nyáron is találkozhattunk a skandinávokkal, ennek köszönhetően valamennyire számíthattunk arra, hogy mit is fogunk kapni. A „póthegyaljás” Nightwish végül nem volt teljesértékű buli, hiába a PeCsába lett átvezényelve, ezt kívánták pótolni, az Arch Enemy viszont odapirított a Tracknek. Itt ténylegesen csak a szintentartás lehetett a cél.

Nem vagyok híve a bakancslistáknak. Ennek három oka van: 1: igyekszem úgy élni, hogy ne legyen rá szükség, 2: jó a memóriám, 3: hiába is akarnék sok mindent megtenni/megnézni, nem feltétlenül van ráhatásom eseményekre. Viszont ha lenne ilyen listám, akkor egy Sheer Terror koncert megtekintése roppant előkelő helyen szerepelne azon! (A fotó nem a helyszínen készült)

Az, hogy én egy holland fesztiválon kötöttem ki, egy igen nagy figyelmetlenség végeredménye volt. Aki olvasgatja az irományaimat tudja, hogy rühellem a fesztiválokat, arénákat, stadionokat, mégis sikerült beesni egy állatkertbe.

Mivel én egyik pecsás Whitesnake koncerten sem voltam jelen, csak az elmaradotton (igaz, 2006-2007 környékén viszonylag sokszor láttam Coviékat), 2015 év végére épp esedékessé vált, hogy újra részt vegyek egyen és a megosztó, kissé felemásra sikeredett, de mindenképpen érdekes színfoltot jelentő és persze tökéletesen érthető időzítésű Purple Album turnéja tökéletes apropót szolgáltatott ehhez. (Fotó: Whitesnake Facebook)

Éppen csak beestem a Speedfestről, megsimogattam a gyerek buksiját, szeretetteljes csókot leheltem a csajom homlokára, majd elcsigázott, elhasznált testemet kocsiba vágva legurultam a Dürerbe, hogy egy forró teát vételezve (amit csak azért mertem megtenni, mert Levi Úr nem dolgozott, így nem kellett az estét szemrehányó tekintete össztüzében eltöltenem) beálltam szokásos bal előre, közel mindenhez. Kellett ez, mint a falat kenyér. A Speedfesten ismét rájöttem, hogy gyűlölöm a fesztiválokat, a sok embert, a futószalag koncerteket, a drága és vacak sört, és úgy nagyjából mindent. Itt viszont családias a légkör, sok az ismerős, megvan a feeling, jól szól (szerintem) a terem, és 10 perc alatt hazaérek. (Fotó: Máté Évi)