- Szia Ricsi! A Főszerkesztőd vagyok. Jókor hívlak? Nem adtad le még le a W.A.S.P. koncertről szóló anyagodat! Nekem meg közben kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Legalább mondd el, milyen volt!
A tudósítás elküldésének egy aprócska akadálya van: nem írtam meg. Mire vagy kíváncsi a bulival kapcsolatban?

Például azzal kapcsolatos a kíváncsiságom, amit kérdeztél néhány nappal az esemény előtt: átviszik-e nagyobb helyszínre a koncertet, ugyanis a jegyek addigra már szinte az utolsó szálig elfogytak. Mégis maradt a Club 202…
Meglepődtem, amikor láttam: a három kivetítő kényelmesen elfért a színpadon, és még a srácoknak is maradt előttük/köztük hely. Hogy kimaradtak-e show-elemek a többi helyszínhez képest, nem tudom, de lehet, hogy a ’82-es legelső W.A.S.P. fellépés kerek évfordulójának tiszteletére Blackie bandavezér direkte klub-turnéban gondolkodott.  A volt Wigwam (Club 202) szerintem a legautentikusabb koncerthely Budapesten, de – ahogy a neve is mutatja – inkább klub-koncertek esetében érvényesíti ezt a hatását. Féltem, hogy a W.A.S.P. buli is hasonlóan befullad a (rossz szóviccel élve) showtlanság miatt, mint a tavaly őszi Hammerfall előadás, hiszen mindkét bandának lételeme a kis helyen nehezen hozható látványosság. De Blackieék esetében szó sem volt ilyen jelenségről.

E hét csütörtökön lecsaptak a nehéz fém nehéz fiúi a Pecsában, jegyzem meg már jó korán. Némi rosszul lét után (csülök vacsora volt előző este…) összekaptam magam és már úton is voltam a Pecsa felé. Olyan 18h körül értem oda és valóban már a színpadon volt a Fueled By Fire. Véleményem szerint nagyon jól szóltak és jól is játszották a sok Slayer , Kreator hatású thrash muzsikát. A dobos beton keményen hozta az alapokat a többek meg tolták rá a szélvész tempójú riffjeiket, nem is kell ezt túlmagyarázni nekem pozitív csalódás volt ezen bemutatójuk.

A devoni Muse, amely már korábban is túlteljesítette a friss, önmagát megújító rockzenére vágyók elvárásait 2010-ben olyan kritikákkal büszkélkedhetett, mint a New Musical Expresstől származó “az évezred legfontosabb hangjainak gyűjteménye”, vagy hogy “a Muse nélkül nem értelmezhető a brit kortárs zene” (Uncut), és amit a legbefolyásosabb popkultúra magazin, a Q állít : “a Muse a világ legnagyobb rockzenekarai közé tartozik”. Ilyen felhangok után érkezett a zenekar tegnap a The 2nd Law című új lemez turnéjával a Papp László Budapest Sportarénába.

El tudnám képzelni magam egy olyan állásban, ahol naphosszat rock zenét kell hallgatni és írni róla, de ilyen életforma legfeljebb, ha valamelyik utópisztikus Nemere könyvben létezik. A nem szeretem munkám és az utána következő kötelező „szerviznek” köszönhetően (zuhany, zaba, kávé stb.) – legnagyobb bosszúságomra – pont az Over the Hills utolsó harmadára értem a csarnokba. E nótának Gary Moore féle változatát a rock történelem legütősebb alkotásának tartom, így azonmód, kabátban berohantam az akkor még hézagos nézőtérre.

…kis helyen is elfér, hát még ha gonoszak. Mondjuk talán jobb lett volna, ha ezt a nézőseregre igaz, de sajnos aznap este nem ez volt a jellemző. Viszont a színpadra annál is inkább. A DK kis termének a még kisebb színpadán a zenészek néha egymás hátát vakarták a gitárokkal, annyira nem volt semmi hely, de rajtuk tényleg igazán nem múlt semmi. A Fradi meccs okozta dugóba sikerült belefutni, de így utólag hál’ istennek, mert akkor talán még lehangolóbb lett volna a látvány, ami akkor fogadott, amikor a Stealing Axion kezdett játszani. Komolyan azon gondolkodtam, hogy alapítok egy közösséget az ott lévőkkel úgy, hogy az lesz a jelszó, mindenki nevét be kell mondani. Hidd el nem kellett volna zseninek lenni, hogy bejuss. Viszont bazi nagy pirospont, hogy ennek ellenére olyan szintű (bár rövid) műsort nyomott le a négy nem igazán popsztár alkatú csávó, hogy egyrészt kezdtek beszállingózni az emberek, másrészt nekem például igazán meghozták a kedvemet az új albumukhoz. Tényleg le a kalappal. Dallamos és technikás modern metált hoztak bemelegítésképpen.

Ismét a Dürer kicsi, ismét post-rock, ismét jó volt. Ennyivel el is tudnám intézni, ha nem kéne a szerződésemben konkrétan rögzített terjedelemben írnom róla....

Tehát kicsit bővebben: A Caspian évről-évre és lemezről-lemezre halad előre a tuti siker felé. A színtéren lassan húzónévvé válnak és a színpadon is nagyon profi produkcióra képesek. Nem érdemtelen a sikerük, Philip Jamiesonék nagyon eltökélten haladnak a megkezdett útjukon előre, és ezzel kivívták a közönség szimpátiáját is. A Tertia című lemezüket olyan Isten háta mögötti országokban is turnéztatták, a helyiek legkitörőbb örömére, mint Oroszország, Thaiföld, Kína kisebb városai, amit úgy hiszem nem sok amerikai zenekar vállal be, főleg ezen az underground szinten. 2008-ban már itt is tiszteletüket tették az Avalon klub színpadán, amit sajnos nem láttam, de azóta pótoltam több ízben is.

Az immár 30 éves Tankard idén tette először tiszteletét nálunk a Dürer nagyszínpadán. A vasárnapi időpont ellenére szépen összegyűltünk, bár lehet, hogy egy péntek vagy szombat este jobbat tett volna a népsűrűségnek, de azért így sem volt rossz a helyzet. Sőt az első sorok kifejezetten tömöttek voltak, tisztára mintegy Youtube (thrash) videón, frankón szinte egy gombostűt sem lehetett volna leejteni.

Amúgy igazi buli feeling uralkodott, tele felvarrós farmermellényes arccal és a fiatalok is szép számmal képviseltették magukat. Maguk az együttes tagjai is szimpatikus fejek voltak, az énekes Andreas "Gerre" Geremia folyton, poénkodott, rohangált nagy derültséget okozva, néha még méretes sörpocóját is elővillantotta az első sorokban figyelő thrash lady-k nagy örömre. Volt, hogy megitatta a rajongókat, sőt egy alkalommal egy rövid bevezető rész alatt az egyik helyeske thrash ladyt meg is táncoltatta.

Újra november elseje. Ebben mondjuk semmi meglepő nincs. Tipikusan olyan nap, amikor semmi kedved sehova menni. Vagy talán még is? Na náááá, hogy van kedvem, hiszen az Ektomorf újra az A38-as hajón játszik este. A most már a Kettőnégy által is elismert életműdíjas Mindenholottlévő Chino-val, és az örök Napalm Death fan Csigával rövid egyeztetés után megdumáltuk, hogy este nyolckor a hajón. És, hogy mi történt nyolckor? Kattints tovább és megtudod.

Tényleg le a kalappal az Accept előtt! Minden előzmény nélkül, a semmiből felbukkanva csinálták meg az utóbbi évek legerőteljesebb visszatérését a műfajban, és a kezdeti kirobbanó formát 2012-re is sikerült átmenteniük, mind a legutóbbi albumra, mind a mostani turnéra. A dolog súlyát és jelentőségét szerencsére a nagyérdemű is átérezte: jó volt úgy belépni a PeCsa fedett termébe, hogy láthatóan nem volt szükség az elválasztó függönyre középtájt...

A múlthét sokak számára az Október 23-ról szólt, amikor is hazánkba látogatott a Periphery a Between The Buried And Me oldalán azonban a szervezők szombatra IS tartogattak egy év bulija gyanús koncertet. Ez volt a Heights, While She Sleeps és az Architects budapesti állomása. Sam Carter és csapata idén már bemelegítette a magyar közönséget a Rise Against-nek a Petőfi Csarnokban, most azonban az új albumuk apropóján érkeztek a Dürer Kertbe.

A nyugalom megzavarására tökéletesen alkalmas koncertet adott nemzeti ünnepünk alkalmából a címben említett három modern metál banda. Mivel nem egész napos melóból estem a koncertre, ezért sokkal nyugodtabb állapotban voltam, rá tudtam hangolódni az estére, de talán éppen ezért sokkal nagyobbat ütött.  Végre most nem sikerült elkésnem, így teljes egészében láthattam a teljes esti műsort, amit az angol The Safety ’mi-mind-szakmunkásbajuszt-növesztettünk’ Fire kezdett  (jó, mondjuk szemét vagyok, mert a dobos nem…ő fu-manchu-ban nyomta). Szándékosan nem kerestem a zenéjükre a neten a koncert előtt, mert kíváncsi voltam, hogy így meg tudnak-e győzni. Mondjuk sokat nem játszottak, nagyjából 25 percet, és nem nagyon lehetett hallani az énekes csávót, a dobot viszont túlságosan is, de jónak tűntek – valószínűleg teszek egy próbát a bandával. Jól izzították a publikumot, szépen előredolgoztak a két ’nagynak’, és így a fellépésük végére szépen megtelt a terem, és mindenképpen szimpatikus volt a zenei alázatuk. (Fotók: Réti Zsolt)

A svéd prog rock zenekar tette tiszteletét a nemzeti ünnepünk estéjén, azaz október 23-án este a Hajón. Kellemesen megtelt a terem ahhoz képest, hogy másnap isi, illetve meló nap következett. Kíváncsi is voltam milyen fejek járhatnak The Flower Kings koncertre, hát azt kell mondjam nem kellett csalódjak.

Itt van az ősz, itt van újra. A borongós esős napok után végre pénteken gyönyörű kellemesen meleg, napsütéses napra ébredtünk. Természetesen semmi sem megy zökkenőmentesen. Egész nap a dugóban araszoltam meló közben, és persze ilyenkor adja be a kulcsot a rádió a kocsiban. Nem maradt más megoldás énekelni kell… Ennek hatására viszont rám jön a fejfájás, ami innentől kezdve nem nagyon akar elmúlni. F*uck YEAAAAH. De a mai estétől semmi sem tud eltántorítani irány a Dürer kert, ha a fene fenét eszik is! Miért? Talán, mert megérkezett a nukleáris csapást szenvedett világ halhatatlan ura, Voivod.

Nemrég az egyik Club 202-es koncerten kaptam mindannyiunk nevében egy dicséretet a szervezőktől, mi szerint a rockstation-ösök az egyetlenek, akik elejétől a végéig megsasolják a programot, és csak úgy alkotnak véleményt. Nos, ezt a pozitív kritikai észrevételt szeretettel visszaküldöm a feladónak, mivel most éppen sikerült egy kicsit késnem. Az életérzés még ugyanaz, mint húsz éve, de időközben egy kisgyerek követeli, hogy apa is fürdessen.

Hiszek benne, hogy az idő folyásában vannak gócpontok és előfordul, hogy az ember életében fontos pillanatok egymáshoz közel, ilyen gócpontok körül alakulnak. Ilyen volt számomra az október 9-i dátum, hiszen ebbe a napba annyi király és nyomorúságos sztorit sikerült belepakolni, amit máskor egy hét alatt nem sikerül. És akkor nem értünk a nap végére, hiszen este készültem az Anathema koncertjére az A38-on. Imádom a bandát, igazán sokat vártam, főleg egy ilyen nap után. Kilenc után pár perccel érkeztem meg a helyre, így – persze – le is késtem a felvezető zenekarként aposztrofált német A Dog Called Ego-t. Pedig néhány nappal korábban csekkoltam őket a weben, és elég ígéretesnek tűntek.

A Mayhem legendás. Nélkülük egyértelműen nem tartana ott a black metal, ahol tart manapság. Nekem is az egyik kedvenc zenekarom. Mégis sajnos azt mondhatja az ember, hogy Mayhem, mint zenekar, nem létezik. Inkább zenei kollektíva ez. Hiszen a haláleseteknek és a folyamatos tagcseréknek köszönhetően még az, hogy nincsen őstag a zenekarban (ha azt őstag, mint "mindvégig ott volt" tagot számoljuk), de még manapság is hatalmas a ki-be járkálás.

Az elmúlt 5 nap elég intenzívre sikeredett. Láttam ezalatt black/trash-t, grindcoret, poszt-rockot,HC/punkot és zárásként péntek este a Klub 202-ben végre eljött az önfeledt és felszabadult rock&roll ideje. Bevallom őszintén, nagyon rám fért.

A korai kezdésnek "hála", Bob Wayne és zenekara már este nyolckor a színpadra perdült és gyér számú közönségnek ugyan, de roppant pozitív hozzáállással és lendülttel vágott bele 35 perces műsorába. Ízes countryzenéjét a csűrdöngölős jelzővel tudnám leginkább illetni. Ez nem az a testet-lelket melengető és szívhez szóló country, mint például Chuck Ragan muzsikája, de az est struktúrájába tökéletesen illeszkedett, megadva az alaphangot az utánuk fellépő nashville-i punciknak. A 202 korántsem tartozik a kedvenc klubjaim közé, de tagadhatatlan, hogy a hangtechnika nagyon ott van. Mindig kiváló a hangzás, most sem volt másként.

Jó szokásomhoz híven minden meghirdetett zenekarba belehallgatok, nehogy lemaradjak valami érdekesről, esetleg pótolhatatlanról, mint az első Isis vagy Mastodon buli. Miután túlestem az ismerkedésen, örömmel konstatáltam, hogy ez a leicestershire-i ötös igazán magas színvonalon nyomja az instrumentális poszt-rockot.

Ez is eljött végre, a reaktiválódott és jubileumi búcsúturnéját töltő Nasum végre hozzánk is elért. Ismeretes a svéd grindcore csapat még 2004-ben vesztette el egyik alapítóját és motorját Talarczyk Mieszko gitáros/énekest, de még korai volt temetni a csapatot.

A Nasum-ról még azt is érdemes tudni, hogy szabályosan friss vért pumpált a műfajba a 90-es évek vége tájt, amikor az már rég túl volt élete delén és még az olyan egykor volt stílusalapítók is rég más utakon jártak, mint a Napalm Death vagy a Carcass (fel is oszlott). Tényleg igaz, hogy a hátukon cipelték át a műfajt az új évezredbe, nem mellesleg új lökést adva a szcénának és ne legyünk prűdék bevallani, de a Napalm-éknak is.

A Refused nem egy szavatartó zenekar. 1999-es kinyilatkoztatásuk lényege (miután keményen kritizálták a fennálló világrendet, a sajtót és úgy nagyjából mindent, ami modern korunk rákfenéje), hogy soha többé nem állnak színpadra közösen és teljes egészében felszámolják magukat. Tették mindezt úgy, hogy egy évvel megelőzően alkották meg a zenei életre hatalmas hatást gyakorló és a rajongók által is kellően elismert The Shape of Punk To Come-ot. Döntésük miértje szerintem teljesen mellékes, a lényeg, hogy közönségük hatalmas részét, köztük engem is, megfosztottak a lehetőségétől, hogy ezt az ipari mennyiségű energiát, frusztrációt és dühöt átélhessem egy koncert alkalmával.