A 80-as és 90-es évek fordulóján a korszak szívtipró rocksztár-prototípusának is nevezhető Kip Winger fazonja úgyszólván magától generálta a platinalemezeket és a telt házas arénabulikat. Ehhez mérten azonban viszonylag ritkán emlegették annak idején a Winger albumok kivételes zeneiségét. Aztán a látványos külsőségek és a felszínes csillogás tovatűntével a kinézet is visszafogottabb lett, de a lényeg az, hogy a muzikalitás és az ihletett, szívből jövő zenélés megmaradt. Az újabb budapesti akusztikus Kip Winger koncerten pedig ismét beigazolódott, hogy az igazán jó dalok ezzel a lecsupaszított megszólalással is varázserőt hordoznak magukban.

Miután kellőképpen beleástam magam az új OM lemezbe, alig vártam, hogy élőben is átélhessem azt a semmihez sem fogható hangulatot, ami a zenekar lemezeiből árad. A koncert korai kezdése, előzenekarok mellőzése itthon elég ritka dolog. Mint rutinos koncertre járó, általában kellően felkészülten, ráhangolódva érkezek az adott bulira, ami sajnos ezen az estén több okból sem sikerülhetett.

Nem semmi tapintatlanság egy adott együttes 4 évtizedes (!) jubileumának kapcsán egy másik magyar bandától idézni, de mégis a "valami furcsán szól - valami rock and roll" idézet ugrik be a tegnap estével kapcsolatban. Ez nálam szabad asszociációban valami olyasmit jelent, hogy az utóbbi hosszú hónapok magyarországi "koncertélményei" után végre (újfent) sikerült megtapasztalnom a rockzene leglényegét (hú, de hülye szó) jelentő közösségi érzést. Sőt, át is estünk a Lo(rd) túlsó oldalára.

- Isten hozott a mi kis családias bulinkon! - üdvözölt a bejáratnál Hartmann Kristóf szervező. - Remélem, nyolc körül már nem lesz családias a légkör - feleltem, arra számítva, hogy legalább az első sorokért lesz egy kis tülekedés, de Kristóf arckifejezése másról árulkodott. Húsz perccel kapunyitás után a Club 202 területén csupán a zenészek és a technikai személyzet tartózkodott. Többen közülük üdvözöltek, gondolván, valamelyik stábhoz tartozom.

Családom délutáni sziesztáját tölti a sátorban - végre van lehetőségem néhány mondatot írni. Éppen a környéki Sick zenekar végzett a programjával, és nyilván a hallgatóság békésebb beállítottságú tagjaival, de számomra a fesztivál eddig második legkellemesebb meglepetését hozták. Annyiból nem állja meg helyét a kifejezés, hogy nem először láttam-hallottam őket, viszont nem könnyen emészthető dalaik egyre közelebb kerülnek hozzám. Korszerű thrashben utaznak, meghintve populáris elemekkel ugyanúgy, mint death metalos halálhörgéssel (és siralommal). Extra, hogy mindezeket egy törékeny lányka szolgáltatja, aki - mint a koncertjük alatt megtudtam - sebész Pozsonyban. (Remélem, ötven feletti betegei közül egy sem volt tanúja mélyen átélős előadásmódjának, vagy ha igen, van elég szíj a kórházban lekötözni őket műtét előtt.)

Ahhoz képest, hogy négy esztendeje (az egyébként remekül sikerült Falling In Between album és az ahhoz kötődő, hazánkat is érintő Európa-turné után) teljesen szétesett a világ egyik első számú rádiórock-bandája, idővel csak összeállt újból egy ütőképes felállás, amelynek voltaképp nincs más dolga, mint járni a világot és játszani a legnagyobb sikerszámokat. Mivel pedig a Toto nem létezhet Porcaro-k nélkül, a kontinuitásról a billentyűs Steve gondoskodik mostanság.

Az egykori East gitáros vezette Varga János Project kisebb csúszással vette birtokába a színpadot. A társulat a ráeső közel negyvenöt percben nagy műgonddal összeállított instrumentális blokkot vezetett elő, amelyben szabadon és ötletesen keveredett a hagyományos rockzene dögössége, az art rock művészi, kísérletezős vonala, a jazz összetettsége és a világzene hangszerelése (Kézdy Luca személyében hegedűs is erősíti a formációt, míg Tsoukalas Hristos a darbuka névre hallgató ütőhangszert kezeli). A muzsika gyökerei, akárcsak a szellemisége, az 1970-es évekből erednek, amikor Varga János és a szintén hajdani East zenész Király István dobos pályája elkezdődött. Műsoruk alatt inkább csak szállingóztak még az emberek a „kertbe”, aki viszont időben érkezett, annak figyelmére maximálisan rászolgált a csapat. Szép játék, előzenekari pozícióba ideális választás!

Minden rosszban van valami jó. Még sosem volt ennyire igaz a közmondás. Randy Blythe letartóztatása és bebörtönzése után zenekarok és zenészek egyként álltak ki mellette és nem csak szavakban: a Terror budapesti fellépését a törölt csehországi koncertnek köszönhetjük, ugyanis a zenekar fontosnak érezte, hogy így tiltakozzon Randy fogvatartása ellen. Náluk nem csak póz a "unity" és a "brotherhood"...  A cseh rajongók biztosan csalódottak, a magyar HC közönség viszont örülhetett, rögtön három zenekart is láthattunk és ráadásul a magyar The Last Charge is lehetőséget kapott a fellépésre.

A Sólstafir első hazai vendégszereplését megelőzően azt sem tudtam, hogy ezeket az izlandi cowboyokat eszik e vagy isszák. De hála Máténak, hamar híre ment a zenekarnak, és a Köld című lemezük elég gyakori vendége lett a lejátszómnak. A zenekar black metálos cuccai annyira nem hoztak lázba, de a Köld atmoszféráját nekem találták ki. A Pale Rider, a She Destroys Again vagy a 78 Days In Desert akkora kedvenc lett, hogy mindenképpen látni akartam Őket.

A sástói Fekete Zaj Fesztnél pedig keresve sem találhattam volna kiválóbb rendezvényt. A fesztivál szervezőit minden dicséret megilleti, hiszen egy Pesttől alig órányira lévő hangulatos kisvárosba varázsoltak egy bensőséges hangulatú fesztivált, ami méreteit és szervezettségét tekintve a Sziget kezdeteinek felel meg. Időutazás volt ez a javából, egy élhető és roppant hangulatos helyszínnel. 2 óra elteltével már minden arc ismerős volt, a helyszínek közti átjárás pedig csak perceket vett igénybe. Innen kívánom Zéróéknak, hogy sok-sok éven át tudják megrendezni ezt a fesztivált, mert hatalmas űrt töltenek be, és eközben ne "szigetesedjenek" el sosem.

Ha nem is ígérkezett az idei Sziget Fesztivál legütősebb koncertjének, de mindenképpen érdeklődésre tarthatott számot a Jonathan Davis vezette Korn fellépése. Már csak azért is, mert a tavaly év végén The Path Of Totality címmel erősen dupstepes behatású lemezzel jelentkező csapat eme húzását a legtöbben jól vették, a szakma is jól fogadta és inkább azok a vélemények voltak túlsúlyban, hogy a banda végre valami olyan minőséget tett le asztalra az elmúlt évek görcsölései és múltba révedése után, ami méltó a Korn névhez.

Idén, sorozatban negyedszer nem képviseltetjük magunkat a SZIGET FESZTIVÁLON. Mondhatnám úgyis, hogy két nap kivételével az elmúlt négy évben egyszer sem sikerült bejutnunk (sem a VOLT-ra), azt pedig, hogy sajtóbelépővel 50 rugó per koponyáért bent legyünk, már csak dacból sem tesszük. SZAR zenei magazin vagyunk, ez ebből is látszik.

Bár, ha azt nézzük, hogy rockzenei szempontból a - 0. napon megtartott metál nap ellenére – gyakorlatilag a nullával egyenlő a Fesztivál, ahol a fellépők úgysem bíztathatják semmi veszélyesre a közönséget, igazából mindegy is, hogy ott vagyunk-e vagy sem, ráadásul idén először a Google-lal együttműködve (kétség ne férjen hozzá, hogy üzlet ez is) a Youtube élőben közvetíti a Fesztivált. Nem egészen olyan, mintha ott állnánk a tömegben, de majdnem, így tegnap este Placebo-t nézhettünk.

Zárónap a FEZEN-en, kicsit olyan, mint egy tűzijáték utolsó pár perce: ami még csőben van, azt eldurrogtatják. És hát mint olyan, vannak nagyobb durranások, és vannak kisebb pukkanások is. Láttunk is példát ilyenre is, olyanra is. Az időjárás az utolsó napig kegyes volt a fesztiválhoz, bár hogy a sátrazók a reggel 9 órai 28 fokot mennyire érezték áldásnak, az lehet egy külön beszélgetés tárgya. Ebben a baromi nagy hőségben kezdte a Nagyszínpadon a napot a Nevergreen, három órakor. A színpad előtt annyian jelentek meg, hogy egy kisebb klubot se töltöttek volna meg, de a környező árnyékos leülős helyeken azért sokan énekelgették a dalokat egy sör mellett.

A thrasher lelkeket ismét kényeztették a szervezők a fesztivál második napján, hiszen a legendás német Kreator volt a nap főeseménye. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen azért előtt volt még pár érdekes műsor. A napot a Fezen Csarnokban kezdtem, ahol a Watch My Dying játszott. Lelkes, de nem túl nagy tömeg előtt zenéltek a kora délutáni időpontban. Sajnos az elejéről lekéstem, de így sem volt rossz. Aztán belesétáltam a Nagyszínpadon a Pokolgép (szerintem Emlékzenekar) koncertbe, hát nem hagyott túl nagy nyomot. A régi számokat énekelgette a közönség, de nagyon nem volt az igazi.

A tegnapi nap után még mindig sípol a fülem. Mindjárt az első nap magasra tették a lécet mind hangerőben, mind hangulatban.

A terv az volt, hogy természetesen a "nagyokat" megnézem, közben meg ebbe-abba belehallgatok. Kora délután kezdett Punnany Massif a sátorban, laza kezdésnek pont jó volt, jó hangulatú kis koncertet csináltak.

Ez a nap is elérkezett végre! Négy napra Székesfehérvár (főleg) a  magyar rock- és metálrajongók Mekkájává változik. És ahogyan néztem a bemelegítő napon, lesz is itt nagy zarándoklás a napokban. Kis kalandozás után hozzájutottam a jegyemhez és a fontos adminisztrációs dolgok intézése után (értsd: merre adnak hideg és olcsó sört) elkezdtem felmérni a terepet, merre vannak az egyes helyszínek. Kicsit talán sokat is pöcsöltem, mire megtaláltam a Fezen Klub Csarnokot, de azért időben érkeztem: épp Leanderék hangoltak.

Amikor januárban volt szerencsém élőben látni a Red Fang legénységét, egyből megfogott az élő produkciójuk. Ismertem már őket, hallgattam is mindkét lemezt, de csak módjával, hiszen ebben a stílusban bizony nem ők a favoritjaim, még ha semmiben sem rosszabbak, mint társaik. Köszönhetően a remek klipeknek, az erős kiadói támogatásnak, a Mastodonnal lenyomott turnénak és persze a saját zeneszerzői tudásuknak a zenekar úgy érkezett hazánkba, hogy headlinerként megtöltötte a Dürer Kert nagytermét. Óriási dolog ez, én mondom. De ne szaladjunk előre.

Tehát a meghirdetett kistermes buli a hatalmas érdeklődés miatt átkerült a nagyba, én pedig megnyugodtam, hogy nem kell nyomorogni a 40 fokos, fullra telt kicsiben. Érkezésemkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy a sor folyamatos volt a kertben elhelyezett kasszánál. Itt már felsejlett annak lehetősége, hogy valami nagy dolog készülődik.

A Veréb második napját a Depresszió fellépése tette vonzóvá az egységsugarú fesztiválozó számára, de előtte bemelegítésképpen a Nikson, és az Insane játszott. Sajnos a Niksont pont lekéstem, az Insane kezdésére estem a helyszínre.

Az Insane új lemezéről korábban mi is írtunk, tetszett is nekünk, és jó pár nótát le is nyomtak róla. És bár élőben sajnos nem sikerült annyira jól visszaadni az új nóták hangzását és így az érzéseket - ebben persze nem feltétlenül ők a ludasak -, de ettől függetlenül bazi jók voltak, kellően őrültek, csinálták a műsort. Egyetlen dolog miatt volt hiányérzetem: a korai kezdés miatt még csak kevesen volt a sátorban, kevesen tettük tiszteletünket a zenekar előtt. Így is volt ugrálás, pogó, de az volt az érzésem, hogy a fiatal punkoknak mindegy, milyen zene szól... 

Idén hetedik alkalommal a - tehát már-már hagyományosnak mondható - rendezik meg a csornai Veréb Fesztivált. Most a korábbiaknál nívósabb, nagyobb húzóneveket sikerült igazolni az eseményre, így az iskoláskorba lépve talán ki is nőtte a "punkfesztivál" megnevezést. És ha már úgy is nagyjából tíz kilométerre lakom az eseménytől, gondoltam megnézem, hogy tud nyújtani egy kisvárosi fesztivál.

Előzetesen számomra a Biohazard tűnt a legnagyobb húzónévnek, és pénteken elérkezett az ő idejük is. Volt mindenféle, míg a szombat kissé lazábbra sikeredett, úgyhogy a folytatásban a hegyaljai élmények utolsó felvonását olvashatjátok.

2005 óta minden Hegyalján ott voltam, és ugyan ízlések és pofonok, de mondjuk úgy, nem az idei zenei felhozatala volt a legerősebb. De ne panaszkodjunk, azért voltak nyalánkságok bőven. Kiváló példa erre a csütörtök, ami számomra előzetesen a legjobbnak ígérkezett.

Évek óta van 0. nap Hegyalján, így már kedden belevethettük magunkat a fesztiválozásba. Na, persze, elég visszafogottan, mert érdemi koncertek csak a Furmint klub színpadán voltak, ebből pedig engem egyedül a Men In The Box, egy Alice In Chains tribute zenekar fellépése érdekelt. Élmények, vélemények, beszámoló a nulladik és az első nap eseményeiről.