Most, hogy egyre nagyobb divatja van a teljes lemezes visszatekintő turnéknak, én is megbarátkoztam velük. Igen, eleinte valamiért fáztam ezektől a dolgoktól, pedig tényleg az arra érdemes albumok élőben történő eljátszása tényleg hatalmas élmény tud lenni a rajongóknak és talán még a zenekarnak is. Ha emellé még odatesszük, hogy az August Burns Red mindig alapesetben is finoman szólva hatalmas bulit csap, esélytelen volt, hogy ne tegyem tiszteletemet a full Constellations előadáson.
Amikor anno az új Moonspell album, az 1755 kritikáját írtam, azon járt az agyam nagyon, hogy azért egy koncert körúton nehéz lesz nagy részt szentelni az amúgy monumentális albumnak, de ezzel simán tévedtem, mert a setlisten ugyanakkora súllyal szerepelt, mint az Irreligious (előre megnéztem). Szóval a várakozásomat ez is még inkább növelte, meg persze az is, hogy a Rotting Christ jött velük mint special guest (tényleg ne nevezzük már őket előzenekarnak), akik idén jelentkeztek új lemezzel, a The Heretics-szel, amiről meg jól elfelejtettem írni (akkor most röviden: kibebaszottul kurvajó, simán ötcsillagos lemez lett - ez is kész...), de minden alkalommal lerakom a hajam, amikor hallgatom...Egy héten belül harmadik koncert túrám lett ez a buli - előtte mondjuk fél éve nem voltam... -, de ezt vártam a legjobban: "gyermekkorom lexebb dalait" adták a portugál félistenek, mindig ünnep őket látni élőben.
Ami késett, szerencsére nem múlt. Eredetileg úgy volt, hogy a Jeff Waters vezette Annihilator tavaly tér vissza Budapestre, de a 2017 év végén megjelent For The Demented lemezt népszerűsítő komplett Európa-turnét elhalasztották, így a koncert egy nap híján egy évvel az eredetileg tervezett időpont után, 2019. november 21-én került megrendezésre a Barba Negra klubban a Santa Cruzból érkező Archer Nation felvezetésével.
Jobb későn, mint soha, először láthattam élőben a black metal második hullámának legfontosabb és talán az egész stílus legfontosabb zenekarát, a Mayhemet. Ahogy észleltem, hogy turnéjuk keretében az egykori birodalmi fővárosban is pusztítanak, gyorsan be is szereztem a szeánszra szóló tikettet. Az osztrák főváros zenei életére jellemző, hogy szintén november 14. napján, nem messze a Simms City-től az Amon Amarth/Arch Enemy/Hypocrisy csomag zúzott.
Talán az idei egyik legjobban összerakott turnécsomagját vágták az arcunkba a Cudis Purcis szervező srácok, hiszen az most is jelenleg Európában turnézó Sacred Reich / Night Demon pároshoz, hozzácsaptak a semmiből egy Grave-t. Így a veterán thrash és a fiatal, de klasszikus hangzású heavy kiegészült a régisulis death metallal, kialakítva egy bitang erős hármast, ami nem igazán ismert kegyelmet pénteken. Mind a három performansz egyszerűen hibátlan volt. A koncertek egymásra nyomták a liciteket és a végén a szétheadbangelt, alkoholfűtötte elme már nem tudott különbséget tenni a zenekarok által nyújtott kiemelkedő teljesítmények között. De nincs is szükség ekkora mérlegelésre!
Kezdhetném úgy a beszámolót, hogy "nem vagyok egy nagy Scorpions rajongó, de", viszont az ilyen felütésektől a gyomrom forog, szóval igazából arról van szó, hogy a Scorpions két éve zajló Crazy World Tour elnevezésű turné hazai állomása szinte napra pontosan egybe esett egy fontos évfordulóval és ennek apropóján koncertre menni igazán bevált már a korábban is, így páromat egy klasszik rockbulival leptem meg. Elég öregek vagyunk ahhoz, hogy habár nem a skorpiók zenéjén nőttünk fel, azért elég sok slágerüket ismerjük ahhoz, hogy setlist felét fújjuk kívülről, a másikat meg egyszerűen csak élvezzük. A nyakam még mindig fáj a két nappal ezelőtti győri Tankcsapda koncert miatt, így inkább nyugodt, békés zenehallgatásra és együtténeklésre készültünk.
Néha minden különösebb ok nélkül is jólesik elmerülni a melankóliában és utat engedni a sötét gondolatoknak és erre a hangulatra a gyász fájdalmából született When A Shadow Is Forced Into The Light címmel idén megjelent albumával turnézó finn Swallow the Sun fellépésénélnél nem is szükséges jobb alapot keresni. Egy szürke novemberi hétfő este az átlagos koncertek számára nem a legjobb időzítés, ám erre az eseményre pont tökéletes.
A Step Down még itt visszhangzik a fülemben, az izzadtság még nem párolgott el az ódon padlóról, talán még pár értéktárgy elő sem került a vasárnapi csatamező rejtett zugaiból, de a hardcore sereg ismét a pályán. Töretlen a harci kedv, a kezek - lábak íve jól behatárolható röppályán mozog. Ha kedve tartja az embernek belenéz, ha rosszul számol, vagy feszíti a kalandvágy, akkor is. Mindenki más kitér. A konyhai robotgép keveri az üstbe került anyagokat. Egy csipet rasta, egy nagy marék kopasz, 20 dkg metálos, pár csepp pin-up girls, és jó sok egyéb. Keveri, csak keveri a masszát, közben a háttérben a bostoniak, a kaliforniaiak adják az ütemet a robotkarnak, hogy az ne álljon meg, csak kavarja - kutyulja jól össze azt, ami belekerült.
A koncert délutánján, egyrészt hogy felspannoljam magam, másrészt hogy kicsit képbe helyezzem a kisebbik lányomat, előkerestem régi Sick koncerteket, ahol apa sok időt töltött még stage divingolással vagy mikrofonba énekléssel. Elképesztő energiák uralkodtak, iszonyatosan erős volt a színtér. Hazai bulik közül az A38-as viszi a prímet, azóta sem ért egyik sem a közelébe, de amúgy is Lou Kollerék csapata az, amit életemben a legtöbbször láttam a külföldi előadók közül. Sokat jártak/járnak Európába, volt turné, amit három ízben is láttam. Pontos adat nincs, de a tegnapival együtt ez a szám inkább 20 feletti, mintsem alatti. És még csak nem is a kedvenc zenekaromról beszélek, még hardcore viszonylatban is vannak páran Kollerék előtt, viszont képtelenség nemet mondani arra, amit ezek az arcok élőben nyújtani képesek.
Mindenkinek vannak gyerekkori kedvencei, amik fontosak az élet egy bizonyos szakaszában. Denver Dino, Alf, Tony Hawk és a hozzátartozó deszkás zenék. Ezek a dolgok az idő múlásával vagy elkopnak, vagy veled maradnak, esetleg időszakosan feltűnnek újra és újra. Számomra az utolsó csoportba tartozik a Payable On Death zenekar is. Nem is volt kérdéses, hogy Székesfehérváron megnézzük őket és a haverjaikat.
Belgiumot nem igazán lehetett azzal gyanúsítani jó tíz évvel ezelőtt, hogy Európa egyik meghatározó zenei importőre lenne. Ez viszont a kétezer-tízes évekre meg változott, legfőképp az Amenrának köszönhetően. A post-metal alakulat pedig egy igen szép ösvényt taposott ki más, hasonszőrű zenekarnak is. Az hogy headlinerként is megállják a helyüket már jó ideje nem kérdés, az már inkább érdekesebb hogy egy ilyen szub-zsánerben is elég szép számban mozgat meg embereket.
A Cudi Purci Booking, valami telhetetlen, megalomán kerregéstől vezérelve, hetedhét országra szóló riffbált csapott, kíméletlenül telebaszarintva a szombat esténket. Fogalmam sem volt hogyan készüljek egy mennyiségileg és tartalmilag egyaránt végzetes eseményre, ugyanis eme jeles napon nyolc (igen, 8, azaz VIII ... vosem') agyvelőfröccsentő produkció lépett a Dürer nagytermének színpadára áriázni.
Édes teher, mikor az egyszeri rockernek a napi feladatait, illetve munkaterheit alaposan össze kell sűríteni - no és drukkolni, hogy a tőle független körülmények is klappoljanak -, hogy időben odaérjen az ausztrál rockbanda, az Airbourne koncertjére és interjújára. Ügyfelek, forgalom, elveszett parkolójegy, valamint a szakadó eső sem képezhet valódi akadályt.
Bevallom őszintén hiányoznak a Pagan és Heidenfestek... a két turnéfesztivál sorozatot már több, mint öt éve kivontak a forgalomból. Nem, hogy hozzánk nem jut el a turné, de nemzetközileg is felszámolták. Egy korszak vége. Eljött az az idő, amikor már mindegyik régi, anno ott fellépő zenekar akkorára nőtte ki magát, hogy simán külön-külön is tudnak csinálni egy releváns turnét. Így hát, ami régen nyitóbanda volt, az most turnévezető. A Månegarm szépen felküzdötte magát az underground viking metal bugyraiból egy félig kommersz, folkkal dúsított, stabil élzenekarrá a műfajon belül. Kísérője pedig saját apja lehetne, ugyanis az Einherjer nyitott előttük, akik a viking metal, mint külön a műfaj, egyik alapítói. A germán Dawn Of Disease pedig az Einherjer előtt tárta ki a kapukat, bár a melo-death zenekar révén kissé kilógtak a sorból.
Azt mondják, a meghatározó gyermekkori élmények örökre elkísérik az embert, és vissza-visszatérnek az életében. Bruce Dickinson (gondolom, egyik oldaláról sem szükséges már bemutatni őt) szintén ezt az álláspontot képviseli. Sőt, budapesti előadását – mármint az érdemi részét – e gondolattal kezdte. Nem pusztán arról van szó, hogy a bácsikája (aki egykor a brit királyi légierőnél szolgált) keltette fel az érdeklődését a repülés iránt, merthogy ezt hozta fel konkrét példaként. Hanem arról, hogy a mindenre (is) kíváncsi, mindenre (is) magyarázatot kereső, s emiatt „feljebbvalóival” gyakran konfrontálódó személyisége szintén legkésőbb iskolás korában kezdett kirajzolódni.
Ismét egy este, amely a zene időtlenségét példázza. A fellépők eleve eltérő korosztályok képviselőiből kerültek ki (a zenekarokon belül is!), és a valamivel száz fölötti létszámú közönség összetétele is az elképzelhető legvegyesebb volt ebből a szempontból. A Pozsony óvárosában található Randal étterem-söröző része egyre lepusztultabb képet mutat, maga a klub viszont – már csak az aktuális koncert-felhozatalát tekintve is – él és virágzik.
A Radics Béla R. B. Emléktársaság - benne zenészekkel, más szakmabeliekkel és zenerajongókkal - immár két évtizede munkálkodik azon, hogy a tragikusan rövid életet élt gitáros minél szélesebb körben váljon ismertté és elismertté a mai időkben. Teszi ezt töretlen lelkesedéssel és energiával, ami egyre látványosabb eredményeket is hoz. Az alapítás huszadik évfordulójánál ideálisabb alkalmat nem is találhatott volna a szervezet, hogy nyilvánosan megünnepelje az eddig elérteket, valamint hogy köszönetet mondjon azoknak, akik a legaktívabban vették ki a részüket az utóbbi idők sikereiből. Egyszersmind a legendás zenész emléke előtt is tisztelegtünk a társasággal együtt.
Folytatódik kitelepülésünk a Desszert Fesztre. Ennek keretében most olyan koncerten jártunk, amelyhez fogható eseményt régen éltünk át. Értem ezalatt mind a milyenségét, mind pedig a hatását. Nem mondom, idén is jobbnál jobb bulik követik egymást, de a Virginia állambeli Inter Arma ilyen minőségi felhozatalban is valami egészen kivételeset vitt véghez.
A IV. Desszert Feszt felhozatalát látva bizony okkal nyaltuk meg a tíz ujjunkat idén is. A menüsor egyik fogása volt a Dopelord a Dürerben, s a habzsidőzsi még javában tart majd decemberig. A lengyel stoner formáció maga volt a konyhafőnök ajánlata ama csütörtök estére.
Tegnap ért Budapestre a dupla műsorral és dupla felállással támadó Machine Head új turnéja. A zenekar egész estés programmal készül, amely két részből állt. A műsor első felét a Robb Flynn / Jared MacEachern / Wacław "Vogg" Kiełtyka / Matt Alston felállású új Machine Head best of blokkja tette ki, míg az este második felében a zenekar legendás, idén 25 éves albumát, a Burn My Eyes-t játszotta el a csapat Robb Flynn / Jared MacEachern / Chris Kontos / Logan Mader felállásban. A koncerten Réti Zsolt fotóskollégánk is jelen volt, így van mit nézegetni.