Nagyon úgy tűnik, hogy rendre nálam kötnek ki azok az anyagok, melyekhez produceri és/vagy hangmérnöki minőségben köze van Kurt Ballou Converge gitárosnak, illetve stúdió tulajdonosnak (GodCity). A Candy zenekar legújabb lemeze is a jó Kurt boszorkánykonyhájában készült, ami a korábbi produktumok fényében garancia a minőségre, szóval az It’s Inside You irányába is komoly elvárásokat támasztottam.

Számomra teljesen hihetetlen, de tíz éves lett az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró album, ami a 2010-es években született. A Monolord, Empress Rising albuma áprilisban múlt tíz éves, amit mi sem tudnánk jobban ünnepelni, minthogy neki megyünk újra a daloknak!  Hogy is volt ez tíz évvel ezelőtt?

A párizsi Houle új név a black metal felségvizein. A helymeghatározás pedig szó szerint értendő. Az öt főt számláló legénység, pontosabban a kiadó által összeállított promóciós lap marine black metalként hivatkozik arra a műfajra, amit a Houle művel. Egy újabb hangzatos elnevezés, melyet illik tartalommal is megtölteni.

Ambivalens kapcsolatot ápolok én Lenny Kravitz-cel: egyrészt tisztelem a benne lakozó rock 'n' roll vadállatot, aki nem egy korszakos riffel gazdagította az egyetemes popkultúrát, a cukros R&B mázba mártott strici-himnuszai viszont  már nehezen mennek le a torkomon, ha egyáltalán.

Amikor Californiából érkezik egy stoner zenekar, akkor van egy ki nem mondott elvárás feléjük, hogy ezeknek most valamit nagyon kell virítani. A Sands Charmer lemezével, a CostaSol megteszi, amit megkíván a haza. nem kell csalódnia annak, aki a műfaj szerelmese.

Valamiért vonzanak engem az ocsmány borítók. A Lust Ritual bemutatkozó EP-jének a coverje is annyira szürreális, annyira elcsépelt, hogy imádom, nem tudom levenni a szemem róla. Egy ilyen borító után pláne kíváncsi voltam, hogy milyen rituáléja lehet a vágyaknak. 

Classic rock. És most nem a több nyelven is megjelenő patinás zenei magazinra gondolok, hanem a címben szereplő lemezre. A müncheni négyes ugyanis abban a kizárólag angolszász gyökerekkel rendelkező műfajban alkot, amely ebben az eredeti formájában alapvetően idegen a német rock/metal zenék világától. A sokat látott zenészek esetében ezek a bizonyos gyökerek a ’60-as évek utolsó harmadáig nyúlnak.

A nemrég megénekelt JD Miller album után egy újabb svéd hard rock anyag futott be, ami mindenképp érdemes a figyelemre. A Nestor a 80-as évek rádióbarát megszólalását célozta meg, és ezt maradéktalanul teljesíti is.

Akkor találkoztam először a Full of Hell nevével, amikor valaki azt írta róluk, hogy a legextrémebb zene, amit valaha hallott. Ez egyből felkeltette a kíváncsiságom, le is pörgettem az akkoriban aktuális Trumpeting Ecstasy-t, és már az első taktusaival teljesen letaglózott. Eszméletlen intenzitással robbant a groovetól sem mentes grindcorejuk, mindez death és sludge metállal fűszerezve, nyakon öntve egy jó adag noise hangulatfokozóval. Ha ez nem lenne elég, Dylan Walker olyan elmebeteg hangokat préselt ki magából, ami emberileg csak lehetséges.

A The Black Keys amerikai voltát többé-kevésbé az utóbbi lemezeik borítói is jó előre elárulják. Az El Camino, a Delta Kream és a legutóbbi Dropout Boogie után az idei Ohio Players esetében is pontosan ez a helyzet, sőt most a borító nélkül önmagában a lemez címe is tökéletes támpont lehet.

Amikor már unalmasan nyitod meg a YouTube-ot, hogy keres valami újat és hirtelen rá akadsz egy olyan hangzásra, amire a zenész ismerősök kilencven százaléka vágyik, egyből kipattan a szemed és hevesebben kezd verni a szíved. A Corozáról lesz most szó, mert ők bizony komoly meglepetést okoztak egy álmos hajnalon.

Slash legújabb szólólemezén blues klasszikusokat dolgozott fel, figyelemreméltó sztárvendégek közreműködésével. Az Orgy of the Damned szívből előadott örömzenélést tartalmaz, de ettől még nem fog mindenkinek tetszeni.

A svéd hard rock csapat munkássága egészen addig elkerülte a figyelmemet, amíg Szabolcs kolléga el nem küldte a friss albumuk sajtóanyagát. Neki meg általában jobban hiszek, mint a kiadók promószövegének. Ezúttal sem csalódtam, az Empyrean egy átlagon felüli rocklemez.

Hogy Angliánál maradjunk, de mégis metalos hasonlattal éljek, ennek a lemeznek épp akkora jelentősége van, mintha Bruce Dickinson és Rob Halford készítettek volna egy közös albumot. De most a britpopról van szó. Liam Gallagher és John Squire pedig vitán felül az irányzat ikonikus alakjai. Előbbi figurát idehaza bizonyára jóval többen ismerik, mint az utóbbi muzsikust.

A zenekar megalakulása óta hangzásban rengeteget változott és szinte sportot űz abból, hogy alaposan felforgassa az állóvizet és megkérdőjelezzen minden elvárást egy-egy új megjelenés kapcsán. A 2020-as Post Human: Survival Horror a maga metalcore és nu-metal esszenciájával azt az érzetet keltette, hogy a banda talán visszatér core-ságos gyökereihez. Ezzel szemben a NeX GEnnel a BMTH egy egész más vizekre evezett. A fémes éleket megőrizve ugyan, változatos intenzitással nyakig elmerülhetünk a punk-pop és a hiper pop elektronikus hullámaiban.

Vannak olyan albumok, amiket sokszor hallgatok mire eljutok ide, hogy írjak róluk bármit is. A szomszédos Laser Eyes pontosan egy ilyen zenekar. Már február óta nyúzzuk egymást hol kisebb, hol pedig nagyobb sikerrel. Na, de miért is olyan nehézkes ez a kapcsolat?

Én a RockNuggets-eket szeretem a legjobban az oldalon. Miért? Mert röviden van lehetőségünk bemutatni nektek olyan zenekarokat, akiknek egy-egy lemezkritikánál esélyük se lenne. Na, nem azért mert rosszak, hanem egyszerűen azért mert annyira rövid EP-ket hoznak ki. Pontosan ilyen a YAK is, pedig….

Számomra Jamey Jasta már olyan, mint a polihisztor, Max Cavalera. Bármit csinál a csávó, kíváncsian várom, hogy mit hoz ki az adott időszakból, szituációból. Ez főleg azóta van Jamey-vel szemben, amikor megismerkedtem a Kingdom of Sorrow-val, ami egyből levett a lábamról. Mondjuk előtte is követtem, mert az A38-as Supremacy albumot bemutató Hatebreed koncert érettségi után, törött lábbal még mindig a kedvenc koncertjeim közt van. Na, de milyen az énekes legújabb szólóalbuma?

Sebastian Bach szuperereje abban rejlik, hogy akkor is róla szól minden második híradás, amikor nincs is új lemeze vagy egyéb megmozdulása. Ennek ismeretében nem sokat vártam a 10 év szünet után kiadott Child Within the Man albumtól, annál nagyobb volt a meglepetés, ezúttal a jó értelemben.