Az Isten Háta Mögött egy megkerülhetetlen zenekara a haza rock/metal történelemnek. Az érthetetlen, megfoghatatlan szövegek, a legdurvább stoner/psy/doom/sludge meg még ki tudja milyen riffekkel fűszerezve egy olyan korszakban érkezett, amit azóta is csak visszasírni tudunk. Ami pedig teljességgel lehetetlen, hogy a zenekar első lemeze dupla születésnapot ünnepel idén, hiszen az eredeti kiadás már húsz az újrakiadás pedig tizenöt éves lett. Még hihetetlenebb, hogy sikerült a zenekar három egykori tagját rábírni arra, hogy miközben elmélkedünk és simogatjuk az albumot, válaszoljanak pár kérdésre. Itt van a Rosenkurtz Kémiai Menyegzője.

A hangmérnökként, producerként és zenészként is ismert, illetve elismert Dan Swanö nevét nem is olyan rég emlegettem a hobbizenekarként üzemeltetett Nightingale lemezeinek idei újrakiadása kapcsán. Még az elsősorban a progresszív vonalra koncentráló Inside Out a Nightingale diszkográfiájából a közelmúltban két epikus hard rock lemezt porolt le, addig a durvább műfajokra szakosodott Century Media hasonlóan járt el a death metalos Edge Of Sanity két korai anyagával.

Egy-másfél évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy előadó friss nagylemez nélkül induljon arénaturnéra. Akkoriban szintén a valóságtól elrugaszkodott elképzelés lett volna azt vizionálni, hogy egy rockzenekar három egymást követő időpontban képes lehet megtölteni a mindenkori legnagyobb hazai koncerthelyszínt. A brit Coldplay idén nyáron mégis mindkettőt kipipálta, utóbbit ráadásul mindössze négy napon belül hozták össze.

Sordide név alatt három normandiai fiatalember kovácsolja formátlanra a fekete fémet. Teszik mindezt az anyanyelvükön, a 2013-as alapítástól kezdve, immár az ötödik nagylemezen. Ebben a két mondatban szerintem benne is van a lényeg.

Egy válás mindig nehéz, csak úgy, mint amikor szerteszét szalad nem is egy, mindjárt két ikonikus banda a metal szcénában. Viszont ha egy kenyértörés után olyan dolgok születnek, mint a Better Lovers, akkor nem biztos, hogy sokáig bánkódunk elveszett dolgaink romjain. 

Abban a szerencsés és egyúttal szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy valós időben élhettem át a magyar progresszív metal mozgalom létrejöttét, majd sajnálatosan gyors kimúlását; színtérként megszűnve átadva a helyet egy-egy, időnként testet öltő és többnyire csak nevében új zenekarnak, illetve időszakos lemezmegjelenésnek.

Gyerekkorom kedvenc bandája törte össze a szívemet a 2014-es albumával, cserébe viszont (újra)felfedeztem a Turbo és Korog zenekarokat. Az AWS első magyar nyelvű albumát szedtem elő, hiszen most értünk el az Égésföld lemezhez. Aztán egy kis csörömpölős blekk, valamit csajos rákenroll színezi a műsort - jah, a viking metalt meg majdnem ki is felejtettem..

Jerry Cantrell nekem mindig is egy olyan figura lesz, aki bármilyen anyaggal jelentkezik, arra biztosan kíváncsi leszek. Noha az Alice In Chains legutolsó albuma már hat éves, az öreg grunger mégsem az anyabandát keltette életre, hanem három év turnézás után, újabb szóló anyaggal jelentkezett I Want Blood címmel.

A Seven Hours After Violet (SHAV...), ahogyan Shavo Odadjian vadonatúj projektjét hívják október 11-én adta ki saját elnevezésű debütáló albumát a Sumerian Records bábáskodása felett. Az alapító basszusgitáros, illetve a gitáros Morgoth főként a deathcore szcénából toborozta társait a Winds Of Plague (Josh Johnson dob) és a Left To Suffer (Taylor Barber énekes) bandákból. A vokál és gitár posztra Alejandro Aranda, korábban Scarypoolparty művésznevén futó American Idol celebrity érkezett és így került helyére az utolsó puzzle darab is.

A The Haunted az én korosztályomnak pont az a zenekar volt, ami kicsit olyan megfoghatatlan volt a nagy zenei dömpingben. Nekem is idő kellett mire felfedeztem magamnak a zenekart, és még volt akkora szerencsém, hogy elkapjam őket a megboldogult Metal színpadon a Szigeten, amikor is a Deftones előtt játszottak. De mire akarok kilyukadni? Idén húsz éves a zenekar egyik legjobb albuma, a rEVOLVEr.

Ha újrakiadásokról van szó, akkor mi sem természetesebb, hogy azok alatt klasszikus, vagy legalábbis kellően régi lemezekre gondolunk. A többségi álláspont ugyanis az, hogy a 2000-es években nagy hatású lemezek már semmilyen alirányzatban sem jelentek meg. A 2010 utáni évjáratokban meg végképp nem találunk ilyeneket; kedvünkre mantrázhatjuk tehát a sokat ismételt gondolatot, miszerint a rockzenében már mindent elmondtak és mindent el is játszottak.

A stoner rock zenének vannak alapvető, meghatározó alakjai, mint pl. bármelyik Kyuss tag, Mario Lalli vagy Gary Arce. Most utóbbiról lesz szó, aki ismét egy új zenekarba fogott bele (már számolni sem tudjuk hányadik bandája a gitárosnak)  Az viszont biztos, hogy ha ő csinál valamit, akkor arra odafigyelünk. Így került a látókörünkbe a Soft Sun is.

Egy újrakiadás kapcsán a gondolatsort az érintett zenekar bemutatásával illik kezdeni. Jelen helyzetben ezt feleslegesnek gondolom - aki a Kárpát-medence levegőjét szívja, különböző mélységekig ugyan, de tisztában van az Edda Művekkel. Ha az öt évtizede alapított zenekar történetét nem is mindenki képes korszakokba sorolni, az egyes időszakokból ettől függetlenül bizonyára ismer több-kevesebb szerzeményt.

Togóval, amennyire tudom, hazánknak elég sajátos a viszonya – sajátosan semmilyen. Soha onnan egy légy át nem repült, profi labdarúgó sem sokszor igazolt tőlük ide…

A Slower év elején azzal ültette el a bogarat a fülünkbe, hogy lehet Slayer dalokat iszonyatosan lassan is játszani. Noha a bemutatkozó anyag nem váltotta meg a világot, kellemes szórakozást nyújtott. Ellenben az is várható volt, hogy a stoner-doom supergroup nem fog csak thrash covereket játszani, így a legújabb lemezükön már több saját szerzemény is található. November elsején érkezik a Rage And Ruin, amit mi már meghallgattunk!

Milliószor mondtam már, hogy várunk bárkit szeretettel, hogy erősítse a szerkesztőségünket. Ilyenkor gyakran visszajön válaszként az a kérdés, hogy “miért is éri ez meg?” Másnak nem tudom miért éri meg, csak a magam nevébe beszélhetek, de amikor kapjuk a promó anyagokat és találsz egy-két jó zenekart, akkor nekem amiatt teljesen megéri. Most például a skót Codespeaker a jó indokom.

A Thanateros a hetedik nagylemezének időzítésével jó elkapta az aktuális klímát. Természetesen ezúttal nem a zenei, hanem a valós klímára gondolok. Ezen sorok írásakor ugyanis napok óta esik, és visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz. A németek pedig minden rezdülésükkel ezt az évszakot idézik.

Na, az van, hogy az epizódban szereplő bandák közül 1, azaz egy volt ismerős! A Grand Mexican Warlock-on kívül semmi-de-semmi még emlékfoszlányokban sem volt meg, szóval totál vakon mentem végig a 16 albumon. Agrármetal, paraszt-pornó grind és persze kásás blekk. De a GMW kihúzott a bajból. 

A gödöllői bázisú Asphalt Horsemen negyedik albumának – azon belül harmadik angol nyelvű lemezének – viszontagságos elkészültéről a tavaly decemberi interjúban már olvashattatok. Ha pedig megtettétek, akkor azt is tudhatjátok, hogy egyes számok témája az elmúlás. Konkrétan személyes veszteségek: a tagokhoz közel álló, szívüknek kedves emberek halála. A cím szintén nekik állít emléket. És bizony Matyasovszki Gézának is. Az ő idő előtti eltávozása ugyancsak ihletadó forrása lett egy dalnak, amelyet (egyedüliként) nélküle írtak és rögzítettek Lőrincz Kariék, illetve egy basszus-intrónak. 

A napokban jelent meg az amerikai punk rock koronázatlan királyainak a tizenegyedik stúdióalbuma. A The Offspring legújabb Supercharged című albumának estem neki, kisebb nagyobb lelkesedéssel. Na, de mit is tudnak még az öregek?