Na, az van, hogy az epizódban szereplő bandák közül 1, azaz egy volt ismerős! A Grand Mexican Warlock-on kívül semmi-de-semmi még emlékfoszlányokban sem volt meg, szóval totál vakon mentem végig a 16 albumon. Agrármetal, paraszt-pornó grind és persze kásás blekk. De a GMW kihúzott a bajból. 

A gödöllői bázisú Asphalt Horsemen negyedik albumának – azon belül harmadik angol nyelvű lemezének – viszontagságos elkészültéről a tavaly decemberi interjúban már olvashattatok. Ha pedig megtettétek, akkor azt is tudhatjátok, hogy egyes számok témája az elmúlás. Konkrétan személyes veszteségek: a tagokhoz közel álló, szívüknek kedves emberek halála. A cím szintén nekik állít emléket. És bizony Matyasovszki Gézának is. Az ő idő előtti eltávozása ugyancsak ihletadó forrása lett egy dalnak, amelyet (egyedüliként) nélküle írtak és rögzítettek Lőrincz Kariék, illetve egy basszus-intrónak. 

A napokban jelent meg az amerikai punk rock koronázatlan királyainak a tizenegyedik stúdióalbuma. A The Offspring legújabb Supercharged című albumának estem neki, kisebb nagyobb lelkesedéssel. Na, de mit is tudnak még az öregek?

Meg sem kísérlem összeszámolni, hogy Jordan Rudess az eddigi, nagyjából négy évtizedet felölelő pályafutása során hány projektben vett részt, az meg teljességgel esélytelen, hogy összegezni próbáljam azokat a lemezeket, amelyeken hallható a játéka. Talán mégsem lenne felesleges egy példálózó felsorolás, de ettől most mégis eltekintenék, hiszen a hatvanhetedik életévét töltő billentyűst negyedszázada mindettől függetlenül úgyis mindenki a Dream Theater tagjaként tartja számon.

A kutya visszatért és próbál visszaterelni minket, elkóborolt bárányokat a nyájhoz. A Mudi zenekar Van Lejjebb címmel, új három számos EP-vel jelentkezett, amit jól meg is hallgattunk!

Az első négy nagylemez idei újrakiadásának apropójából szeptember elején már megemlékeztünk a debütáló A Social Grace-ről, a második részben pedig az időrendet tartva az 1992-es Into The Everflow-val folytatjuk.

Dan Swanö neve minden valószínűség szerint a többségnek elsősorban háttéremberként ismerős. Az örebroi, illetve Németországban is működő Unisound Stúdió ajtajának kilincsével szinte az összes olyan északi zenekarnak volt már dolga, akinek a nevét az undergroundban érdemben jegyezzük. A Swanö névről a death metal tábor formabontóbb dolgokra is vevő része az egykori Edge Of Sanity-re asszociál, de emberünknek egyebek mellett volt és elvileg most is van egy kettes számú zenekara is, a Nightingale.

The Flower Kings vagy Kaipa? Ha eldöntendő kérdésről van szó, a hazai progresszív rock tábor azon maroknyi részének tagjai, akik nem csak a ’70-es évekbeli lemezekben tudnak gondolkodni, bizonyára az előbbit választanák. Roine Stolt mai fő zenekara népszerűség tekintetében kétségtelenül túlnőtt az utóbbi együttesen.

A négytagú amerikai-angol hard rock supergroup egy hosszabb szünet után ismét összeállt, aminek eredménye a római ötössel jelölt nagylemez lett.

A Leprous számomra a 2010-es évek Pain Of Salvation-je volt. Einar Solberg(ék) épp olyan innovatív módon állt(ak) a progresszív metal/rock irányzathoz, ahogy azt egy évtizeddel korábban Daniel Gildenlöw zenekara tette. A lecke felmondása egyik esetben sem az 1992-es, az 1994-es vagy az 1999-es Dream Theater lemezek szó szerinti tolmácsolásában nyilvánult meg, sőt mindig is a lehető legtávolabb álltak a műfaji kényszerképzetektől.

A hányatott sorsú amerikai csapat karrierjében volt két rövid év, amikor úgy tűnt, hogy végre ismét összeállnak a dolgok. Ezt az időszakot örökíti meg a Live in London koncertlemez és videó.

A modern post-hardcore zászlóshajója, a Touché Amoré hatodik nagylemeze október 11-én jelenik meg a Rise Records jóvoltából. A Los Angeles-i banda az agresszívabb és egyszerűbb hardcore hangzástól fokozatosan egy dallamosabb és kifinomultabb post-hardcore irányba mozdult, ami remekül megállja a helyét a screamo univerzumban is. A legújabb, 11 dalból álló album Spiral In A Straight Line címet kapta és amiben talán eltér a korábbiaktól az az, hogy a Stage Four és a Lament összefüggő narratívája helyett inkább különböző drámai vagy nehéz életesemények sorozata szolgáltatják egy-egy szám alaptémáját. Ami viszont nem változott és a ismerősen cseng Jeremy Bolm torokszorító éneke, amit beborítanak az itt-ott nyomasztóan monoton és melankolikus gitárriffek.

A Magyar metal antológia projekt átfordult a második évadra, és már a 2014-ben készült lemezeken lépkedünk végig. És hát bekezdünk durván. Van azért vörös vonal, amit nem szeretnék átlépni - nem kell megszerezni egy albumot minden áron...erre most két példát is hozott az élet. Újra felfedeztem a HAW-t és szétmarta a lelkemet a Black Hourglass. Emellett a Subscribe még mindig zseni és nem tudok elmenni szó nélkül a belező grind mellett, aminek a borítóját bele se mertem tenni a videóba - blöekh.

A bő két évtizede létező, de annak nagyjából a felében inaktív Pure Reason Revolutionról talán már véglegesen és visszavonhatatlanul kijelenthető, hogy örökre megmaradnak a kevesek kultikus kedvenceinek. Az egykori westminsteri egyetemisták bizonyára már maguk is beletörődtek a helyzetükbe, a zenekarral nincsenek különösebb terveik, mindannyiuknak megvan a privát élete, sem bizonyítási vágy, sem megfelelési kényszer nem hajtja őket.

LOVE címmel jelent meg a Seeds Of Mary nevű együttes legújabb, negyedik nagylemeze. Szeretek új zenekarokat felfedezni, így mivel még nem találkoztam korábban a zenekarral, örömmel ugrottam fejest a promó anyagba, hogy milyen is ez a szerelem.

Tizenkilenc éve jelent meg a Deftones ritkasággyűjteménye, a beszédes című B-sides & Rarities. A pakk most egy hivatalos vinyl újrakiadást kapott, ennek apropóján pedig érdemes megnézni, mit is „tud” ez az anyag, meg amúgy is: miről van itt szó?

Akár nagyobb tétben is mertem volna fogadni arra, hogy tavaly írtam a legutóbbi Kasabian albumról, így most azzal a felütéssel terveztem indítani, hogy lám, a brit indie zenekar a lemezkiadás szempontjából magasabb fokozatra kapcsolt. Nos, néhány kattintás után kiderült, hogy az a bizonyos legutóbbi lemez, a The Alchemist’s Euphoria korántsem tavaly, hanem bő két éve jelent meg. A Happenings kapcsán tehát nem a gyorsaságot kell dicsérnem; épp ellenkezőleg, a friss korong a kétéves periódus ellenére félórányi újdonsággal sem szolgál.

Mintha az elmúlt években nagyobb becsülete lenne az instrumentális gitárzenének, mint a ’90-es évek vége óta bármikor. A gitárhősök aranykora, a ’80-as és a ’90-es évek fordulójának időszaka minden valószínűség szerint már soha nem fog visszatérni, és reneszánsza sem lesz az irányzatnak, de manapság többeknek is sikerül tartalmasat alkotni ebben, az ezredforduló utáni években a youtube-féle szobagitárosok által jégre tett műfajban.

Nem szeretnék félreérthetőnek tűnni, de úgy gondolom, hogy David Gilmour – zenei – életműve már az első szólólemeze megjelenése előtt teljes volt. Mondom ezt annak tudatában, hogy az a bizonyos legelső szólóalbum nem tegnap, és nem is tegnapelőtt, hanem még 1978-ban jelent meg. Az egy évvel korábbi Animals idejére a Pink Floyd belső egyensúlya végképp megborult, és Roger Waters minden téren egyeduralkodóvá vált.

Ha azt mondom, Dream Evil, a válasz az, hogy Dio. Ha pedig azzal jövök, hogy Metal Gods, a felelet minden körülmények között a Judas Priest kell, hogy legyen. A skandináv Dream Evil Metal Gods cím alatt, hetedik nekifutásra sem házal bizonytalan eredetű portékával.