A michigani rockcsapat – bár nem ismeretlen mifelénk – inkább a hazai terepen tarolt eddig. A tarolás szó nem túlzás, ugyanis már az első daluk a Billboard rocklista élén nyitott, és ott is maradt még 4 hétig. Most pedig itt a vízválasztónak tekinthető harmadik nagylemezük.

A dallasi Power Trip ha crossover/thrash vonalon nem is lökött sziklát az állóvízbe, a pocsolyát sikerült maguk körül felkavarniuk. Az említett irányzat köztudottan azon leágazások egyike, ahol hosszú évtizedek óta nem történt semmi egetverő. Borítékolom, hogy ilyen esemény a jövőben sem várható, egyben amellett is lándzsát törnék, hogy ezen a vonalon felesleges is bármiféle újítás.

Ha azt nézzük, hol bukkannak fel generációkat meghatározó vagy stílusokat mesterien újradefiniáló zenekarok, akkor az angol és amerikai hegemonia szembetűnő. Egészen addig, míg tekintetünket Skandinávia felé nem fordítjuk.

Joe Elliotték az utóbbi három évtizedben mindig jók voltak az ún. köztes kiadványok terén. Gyűjtemények, válogatások, élő anyagok, boxok. Ezek többsége persze csak időhúzó megjelenés volt. Közülük jómagam csak a gyűjteményes, valóban hiánypótló Retro-Active lemezt tartom olyannak, aminek feltétlenül a CD polcon a helye, de ugye az sem mai darab.

Ha valaki megnyeri a legpatinásabb német metal magazin, a Rock Hard aktuális Hangpróbáját, azt a valakit illik ismerni, vagy ha korábban még nem ütköztünk, megismerkedni vele. A győztes német The Night Eternal neve pedig magyar földön – még - nem forog közszájon, szóval időszerű őket is bedobni a képzeletbeli kalapba.

Az 1989-es Seasons End a brit Marillion ötödik nagylemeze volt. 2023-ból visszatekintve a zenekar több, mint négy évtizedet átölelő munkásságára, a tetemes diszkográfia egyik kiemelkedő darabja. Sokan persze elsősorban az alapján azonosítják a korongot, hogy ez volt az első album Steve Rotheryék pályája során, melyen nem az excentrikus frontember, Fish felelt a vokálokért.

A friss lemezmegjelenések özönében még inkább hajlamosak vagyunk megfeledkezni a speciális formátumokról. Bár az a gondolatmenet is megérdemelne egy hosszabb elmélkedést, hogy az egyes, még az előző évezredben rögzült kiadványtípusok közti különbségtételnek van-e még értelme, vagy ezek már csak a korosabb zenehallgatói generációk képviselőinek tudatában élnek tovább.

Mindig öröm találni valami olyan zenekart, akit újra meg újra meghallgat az ember. Most a német Sarkh akadt a horogra, akik a legújabb EP-jükkel keltették fel az érdeklődésemet. A Helios egy nagyon különleges anyag lett!

A Monolord már a születése pillanatában legendává vált. Nem tudom, hogy a svédek mitől ilyen rohadt jók, de jóformán bármihez hozzányúlnak az arannyá válik, pedig nem hiszem, hogy Midász király a rokonuk lenne. Itt van most a legújabb EP-jük, ami a maga két dalával is....

A Seatlle-i Ördögök minden lemeze tökéletes, amit olyan csodásan zártak le a Thelema kislemezzel, hogy a feloszlásukat követő re-uniont tekinthetjük akár semmisnek is. Már a self titled debüt albumra is olyan dalok kerültek, mint a Broken Glass vagy a Dance Hall Music, amik azóta is klasszikusok, de a kezdeti nyers, vad, punk zúzást az Empty Bottles idején kissé háttérbe szorították, ezzel nagyobb teret adva Lesley Hardy billentyűsnek, és a szellősebb gitártémáknak, ami aztán olyan egyedi és megismételhetetlen bandává tette a Murder City Devils-t.

Nita Strauss pályafutása kis túlzással tündérmesének is beillik. Egy Maiden-tribute csapatban tűnt fel először, majd Alice Cooper turnégitárosa lett. Az első szólólemeze (Controlled Chaos) 2018-ban jelent meg kizárólag instrumentális tételekkel, most pedig itt a folytatás.

Anno nekem azt tanították, hogy az Ördöggel cimborálni veszélyes dolog. Könnyen vásárra viheti az ember a bőrét és olyat tehet, amit nem feltétlenül akar. Én mégis úgy gondoltam, hogy hosszú idő után újra megkeresem, és megnézem, hogy tudunk-e üzletet kötni 2023-ban, hiszen Vidékek Vannak idebenn.

Amikor női énekkel megfűszerezett stoner zenekar kerül elém, mindig kíváncsi leszek. Valamiért nagyon különlegesnek kell lennie egy női frontembernek, különben nem figyel rá annyira az ember. Utoljára a Rosy Finch és az akkor még csak szárnyait bontogató Frayle volt az, akik felhívták így magukra a figyelmet. Most pedig itt van a Space Queen....

Idén nehéz szabadulni Cavalera mestertől és az örökségétől. A Soulfly tizenöt éve adta ki az egyik legvadabb, leggyorsabb, legdurvább anyagát, amiről mindenképpen kell beszélnünk. Irány a háború, a tűz, és a vér, éljen a Conquer! Nézzük is meg milyen ez az anyag ennyi év távlatából.

Kis hazánkban rengeteg zenekar van, pedig iszonyat nehéz egy jó dobost vagy basszusgitárost találni, énekesről meg már ne is beszéljünk. Ehhez képest mégis gombamód szaporodnak az újabb és újabb formációk, akik kisebb-nagyobb sikerrel bombáznak minket az új anyagokkal. Így jutott el hozzánk a Nobel Victory bemutatkozó anyaga is, a Minotaur.

Az azért érdekes szokott lenni, amikor a legendák találkoznak. Ilyenkor mindig hatalmas elvárásai lesznek az embernek akaratlanul is. Ezért volt szerencsém a Yawning Balch-hal mert tudomásom se volt, hogy mi ez az egész, de mikor utána olvastam leesett az állam.

Újabb Frontiers-kiadós svéd hard rock csapat a másodvonalból. Nagyon vártam a megjelenését, ugyanis ha Robin Eriksson és zenésztársai formába lendülnek, remek dalokat tudnak írni - erről tanúskodtak az előzetes kislemezek is. Aztán eljött július hetedike.

Néhány éve volt szerencsém Antwerpenben eltölteni néhány napot, ahol a hotel sör kuponnal jutalmazta a napi rendszerességű törölköző csere mellőzését. Win-win, mondanom sem kell: még könnyebben csúsztak a remek belga nedük annak tudatában, hogy tettem valamit a környezetért. A használt lemez boltban is ingyen sör járt a záróra előtt betévedő kuncsaftoknak (ami jó kis üzleti fogás nyilván, így nem is volt pofám üres kézzel távozni) és ebbe a sorba kívánkozik jelen írás tárgya, a dEUS is, akik bár szeszesitalt nem osztogatnak, szintén ápolják ezt a szép flamand hagyományt.

A stoner, mint műfaj eléggé széles spektrumon mozog. Lehet itt vesegörcstől a földön fetrengve ordítani, a pincéig lehangolni a gitárokat, elbújni az erdőben, bulis zenét készíteni vagy akár keleti ízekkel fűszerezett dalokat írni. Ezért is szeretem ezt a műfajt, hiszen előbb vagy utóbb úgyis találok valami újat, ami után mindig felcsillan a szemem. A GNOB is hasonló csillogást hozott a szemem sarkába.

Vannak zenekarok, akik egyszerűen vonzzák az embert. Nem tudom miért, de a borítóra ránézel és érzed, hogy ez már valami különleges cucc lesz. Utánaolvasol a zenekarnak, megnézed a különböző social media felületeit és érzed, hogy ezek olyan arcok lehetnek, mint amilyen te vagy. Így született ez az ajánló is.