A Parkway Drive sokak bánatára lemondta a budapesti Arénás koncertjét, pedig nem kis buli lett volna. Pechesek vagyunk ilyen szempontból, ellenben helyette kaptunk most egy új albumot. A Darker Stillre senki se vállalkozott a szerkesztőségnél, így adtam neki én egy esélyt, hogy összebarátkozzunk kicsit. A végeredmény pedig....

Jimi Hendrix a napokban töltötte volna be a nyolcvanat, de több, mint öt évtizede nincs köztünk. Hagyatéka mégis a mai napig elevenen él, melynek érdekében a Sony avatott szakemberei minden tőlük telhetőt meg is tesznek.

Itt az év végi pörgésben totál elfeledkeztem arról, hogy van még egy lemez, amiről mindenféleképpen meg kell emlékeznünk, hiszen tizenötödik születésnapját töltötte be éppen. Nem mellesleg pedig a legendás Type O Negative utolsó anyaga. A Dead Again még érettségi előtt kapott el magának és azóta is úgy gondolom, hogy az egyik, ha nem a legjobb lemeze a zenekarnak. Emlékezzünk együtt a Zöld emberre és a legendás utolsó anyagra.

Évek, mi több, évtizedek óta koptatott közhely, hogy már mindent eljátszottak, ami rock/metal vonalon lehetséges volt. Ezt a SpiritWorld kapcsán most annyival egészíteném ki, hogy nem csupán el lett játszva, hanem az utóbbi években sok esetben logikátlanul, tessék-lássék módon keverve is lett minden mindennel. A vadnyugati tematika azonban még kevésbé elcsépelt a metal vonalon, sőt a westernfilmek miliőjének thrash/death irányzatokkal való házasításával jómagam korábban még nem találkoztam.

Pont a napokban gondolkodtam azon, hogy Dániából viszonylag kevés stoner, doom zenekart ismerek. Ugye nem is olyan régen felfedeztem a Dirt Forge zenekart, ami az év egyik legjobb lemezét pakolta le az asztalra, aztán tessék. Itt van most a Grava, ami olyan tonnás fuzz hangzással megáldott rifekkel dolgozik, hogy azt még egy mamut is nehezen tudná elhúzni. 

Ez az év vége valahogy nálam nagyon betalált most. Folyamatosan találok olyan zenekarokat, amik annyira elkapják az adott "ünnepi" hangulatomat, hogy az valami hihetetlen. Továbbra is a YouTube mocsarában szörfözök és keresem a mélyebbnél mélyebbre hangolt dolgokat, amiket csak a térd alatt lehet megpengetni, amik úgy szakadnak ki az énekesek torkából, hogy a hanggal együtt a hangszálaik is napvilágot látnak. A legújabb felfedezettem a Negative Concept és az ő Unwelcome elnevezésű albumuk.

Régóta nem volt olyan, hogy volt időm és leültem reggel új zenekarokat hallgatni, keresni. A héten úgy adódott, hogy a hajnali ébredés mellett volt lehetőségem nézelődni a YouTube-on, hogy van-e valami finomság a számomra. Úgy adódott, hogy az utolsó zenekar, akikre rákattintottam nagyon szimpatikus lett elsőre, így neki is estem a lemezüknek. Itt a Dirt Forge második albuma, ami az Interspheral nevet kapta.

Mikor sok rossz, vagy csak simán átlagos  zenét hallok, akkor mindig elbizonytalanodom. Mi van, ha bennem van a hiba? Lehetséges, hogy nincs már türelmem megfejteni az újdonságot, vagy kezd maga alá gyűrni a túlkínálat ezért kényelmesebb elintézni annyival a dolgot, hogy rockzene megint halott és/vagy régen minden jobb volt?

Szimplán nonszensz, hogy a 2003-as Golgotával bezárólag CD formátumban szinte az összes Moby Dick nagylemez beszerezhetetlen. Pontosítva a dolgot; bolti forgalomban egyikük sem elérhető… Ne szépítsük a dolgot, a helyzet kicsiben épp ugyanaz, mintha mondjuk az Iron Maiden lemezeket a rajongók Angliában nem tudnák a gyűjteményeikbe helyezni, vagy hogy szorosabban a műfajnál maradjunk, olyan, mintha a német thrashereknek vadászniuk kellene egy Pleasure To Kill vagy akár egy Extreme Aggression CD-re. Szürreális.

A King Buffalo egyszerűen nem tud nyugton maradni. Folyamatosan turnézik a zenekar, egyre nagyobb tömegek előtt mutatja be azt a KÉT albumát, ami tavaly jelent meg, ezek mellett meg csinálnak egy totál egyedi hangulatú barlang koncertet és nem mellesleg megírnak egy új anyagot Regenarator címmel, amit meg is jelentettnek. Nooormális?

Szokásomtól eltérően öt helyett most csak három lemezt hoztam. Ennek indoka mindössze annyi, hogy egyik korong sem azt érdemli, hogy egy nagyobb halmaz részeként csak úgy elsikkadjon. Önhibámból eredően, idő és energia viszont sajnos nincs arra, hogy mindegyikre önálló cikk keretében hívjam fel a figyelmet, pedig mindhárman megérdemelnének egy-egy hosszabb szócikket is. Kategorizálhatatlan görög kortárs rock, hazai post rock, illetve szintén hazai doom/death metal, szigorúan ábécé-sorrendben. Lássuk is!

Imádom a hazai underground zenekarokat! Folyton lehet találni valami kis apró bandát, akik egy időre magukba bolondítanak. Az egész olyan, mint kölyök korunkban az egynyári szerelem a nyaralás alatt. Tudjuk, hogy most lángol, tudjuk, hogy vége lesz, de addig amíg van ki akarjuk élvezni minden egyes pillanatát és totál átszellemülünk. Így voltam most a Hit By A School Bus zenekarral is. 

A Know Your Enemy a Manic Street Preachers addigi történetének talán legnagyobb vállalkozása volt. James Dean Bradfieldék korábban sem fogalmaztak különösebben tömören, de az eredeti formájában tizenhat tételes anyag minden elődjénél szélesebbre tárta a britek zenei horizontját.

A skót The Snuts legalább annyira pop, mint amennyire rock, így a lemez féllábbal kilóg a RockStation profiljából, de talán mégis akad némi keresnivalója az oldalon. A Jack Cochrane vezette négyes háta mögött nincs terjedelmes múlt, 2015-ben alakultak, jó brit hagyomány szerint iskolai zenekarként, tavaly hozták ki a bemutatkozó korongjukat, mellyel viszont az angol és a skót lemezlistát is gyorsan bevették. Megjárták mindkét táblázat csúcsát. Közel másfél év elteltével pedig be is futott a folytatás.

A jó Városkűtte Dévény úgy szüli a lemezeket, mintha muszáj lenne. Ez talán nem meglepő tény, ahogy az sem, hogy ez nem szokott a minőség rovására menni. Az sem nagy meglepetés, hogy mindig van egy bónuszlemeznyi extra dal, amivel más zenekarok egy egész karriert fel tudnának építeni, itt és a többi albumán mégiscsak kiegészítő szerepet kapnak. Hogy honnan az energia az kérdés, viszont itt a következő anyag, az előzetesben is könnyedebbre ígért Lightwork, ami a zseniális Empath után hivatott megállni a helyét. A kérdés csupán annyi, hogy megy-e ez neki?

A brit Kasabian annak ellenére, hogy az utóbbi húsz év egyik legsikeresebb indie zenekara, a hazai sajtóorgánumokban legutóbb nem a zenéje okán szerepelt, hanem az alapító-frontember, Tom Meighan személyes zűrjei miatt. A zűr talán enyhe kifejezés is, hiszen emberünk egy családon belüli bántalmazás miatt került ki a leicesteri zenekarból.

Úgy sejtem, hogy olvasóink nagyjából fele szép emlékeket őriz a Skid Row-val kapcsolatban, és még ma is fel-felteszi az első három (na jó: kettő) lemezük valamelyikét. Ugyanakkor a másik fele talán még nem is hallott róluk, esetleg a tagok közti civakodás híre jutott csak el hozzá. Nos, jó híreim vannak mindkét csoportnak.

Itt a Rockstation-nél gyakran alkalmazzuk a „visszatérő album” szófordulatot, noha senki sem definiálta pontosan, mekkora szünet után volna jogos. A kultikus (hehe) brit zenekar négy évtizedes pályafutása során már legalább kétszer feloszlott és újjáalakult, a legutóbbi anyaguk pedig hatéves. Szóval maradjunk annyiban, hogy visszatértek, vagy ha úgy tetszik: upsz, már megint megcsinálták.

Visszatért Mike Patton és vele együtt a Dead Cross legénysége is! A hardcore/punk supergroup első lemeze óta már eltelt öt év, úgyhogy ideje volt, hogy a srácok akármennyire is elfoglaltak, de előrukkoljanak egy új anyaggal. A címet nem vitték túlzásba, szóval mi sem ragozzuk. Itt van a második Dead Cross lemez, ami a II címet viseli.

Arch Enemy-ügyben az a tapasztalatom, hogy a rajongók egy részét az énekes személye osztja két csoportba. Ezzel persze semmi okosat sem mondok, hiszen a frontemberek cserélgetése minden bandánál kényes ügy. Michael Amotték esetében azonban a rajongói megosztottság fő generátora nem csupán az énekes személye, hanem annak neme is.