Az örök vitatéma: A Sepultura jobb volt-e a Cavalerákkal? Kell-e reunion? Mi a jobb a Soulfly vagy a Sepultura? Ki a jobb frontember? Max vagy Derrick? Melyik zenekarnak jobb az utolsó albuma? Egyáltalán, melyik zenekar a jobb? Ezekre a kérdésekre kaptunk a ma este folyamán választ, amikor napra pontosan két hete Soulfy-on ma meg Sepultura-án voltunk. Hogy mire jutottunk? A hajtás után kiderül.

Szerencsére még ebben a gatyarohasztó melegben is van igény a jó zenére. Na, persze, ha ilyen a felhozatal, a tarajos népségnek akár orkán is lehetett volna, valószínűleg akkor is ellátogatott volna a Parkba. És bizony nem bánhatta meg, aki ott volt. Aki meg nem… az már más tészta.

Nehézkesen indult be ez az utolsó szombati nap. A leharcolt, macskás végtagok viszont már robotpilóta üzemmódban vittek mindenkit a Maraton kapu irányába, vagy a sátraktól és a pultoktól a jól megszokott ösvényeken át a színpadok felé. Persze volt még néhány friss arc, sokan ugyanis az utolsó két napra nevezetek csak be. Ezek a rockerek viszont kifésült hajukkal, újonnan vásárolt pólóikban úgy virítottak a tömegben, mint folyami üledékben a gyémánt. Így vágtunk neki az utolsó napnak, ami többnyire szintén a színtiszta metálnak és kicsit a nosztalgiának is szólt.

A végéhez közeledő maratoni rock paradicsomot bizony nem csak a tisztitótűz perzselte a Pokolgép által, akik ezen a napon más nagy hősök mellett a főszereplői voltak a fesztivál pénteki napjának, hanem a kőkemény hőség is. Ami lehet, hogy néhányunk konfort érzetét ugyan csorbította, de az biztos, hogy a camping hideg vizes tusolásai után, hamar visszatalált az ott lakók testhőmérséklete a 36 fok környékére. Meg nyilván a hideg sör is jobban fogy, így a gyöngyöző homlokú és táskás szemű büfések is elégedettek lehetnek, még ha csak 9 órát is aludtak az öt nap alatt.

Ha cinikus akarnék lenni, mondhatnám: minek utazzam távoli fesztiválra, elég megvárni, még az idejön Pestre! Ehelyett inkább szomorúsággal átitatott fura érzés kerített hatalmába, amikor "Kingdom of Hegyalja" feliratú szalaggal csuklómon léptem be a budapesti koncerthelyszínre.

Nagyjából egy hónapja egy olyan flott terv volt készülőben a fejemben, ami mint kiderült túl jó volt, hogy valóra váljon. Azért játsszunk el a gondolattal: Tokaj, július 16, verőfényes napsütés, tokaji bor kóstolás, szalonspiccesen pedig egy olyan tömény estét abszolválni, ahol az Eagles Of Death Metal, az At The Gates és a Truckfighters passzolgatják egymásnak a színpadot. Túl idillinek tűnt. A Kingdom Of Hegyalja fesztivál elmaradt, sokan sokféle indokra hivatkoztak, de legalább a csütörtöki nap két igen exkluzív svéd bandáját sikerült átmenteni egy közös koncertre. Kopaszhegy helyett Városliget, az Öreg pince édes furmintja helyett import sör a vonaton. Így is jó, de azért a két héttel ezelőtti tervek szebben csengtek.

Az az első perctől kétségtelen volt, hogy a keddi és a csütörtöki nap fog versenybe szállni a hét legerősebb napja címért, és ha ezt mondjuk a nézőszám határozza meg, akkor szerintem a csütörtök mindenképpen nyert. De az este felhozatalának színpadról történő kinyilatkoztatásai és a közönség erre adott reakciója is ezt erősítette meg. (Fotók: Mackó Márk)

Az egyre inkább combosodó kánikulában, így a harmadik napon, az este hatos koncertkezdések már kicsit korainak tűntek, de nem volt mit tenni, hiszen a maraton olyan dolog amit végig kell csinálni, mert ahogy Forrest Gump mondaná, ha már idáig elfutottam, hát akkor futok még tovább. A bőség zavarában pedig egy ilyen fesztivál tényleg egyfajta futás a program füzettel a kézben, hogy a sorban állás is meglegyen két koncert között, és kicsit mindenhova sikerüljön is odaérni.

Várható volt a második nappal kapcsolatban, hogy ez lesz a fesztivál egyik legerősebb napja, és a feltételezés nem is hozta maga után a csalódás fanyar ízét a szájakban. A nap erős felhozatalával párhuzamosan pedig az is megmutatkozott, hogy igenis ez a fesztivál már korántsem az a kis fesztivál ami évekkel ezelőtt volt. Ugyanis a keddi headliner bandák szépen megduzzasztották a maratonban résztvevők számát, mondhatni kordontól - kordonig belakták a szigetet a népek.

És amíg a kerthelyiségben tombol a techno/house/mittoménmi, addig mi szépen gyülekezünk, hogy igazi zenei csemege részesei lehessünk. Bántóan kevesen vagyunk, csak én fel tudok sorolni 30-35 embert, akinek 100%, hogy bejött volna mindkét banda, a promóció szerintem rendben volt, eljutott a hír az érintettekhez, így nem tudom mire vélni a távolmaradásukat, de így legalább levegőhöz lehetett jutni a kisteremben. Azért Gazsi megérdemelte volna, hogy legyen egy új X6-os bömöse, ti meg jól cserbenhagytátok, rendes, mondhatom.

Igazából a történet a nulladik nappal kezdődött ugyanis a szervezők az utolsó napokban úgy döntöttek, hogy vasárnap délután négytől már gyülekezhet a gyülevész népség. És bizony szép számmal érkeztek is, és álltak lelkesen sorba a drága jó rockerek. Skandálva, hogy Balatonsound, Balatonsound, de meleg és a hosszú sor ellenére is ez szépen elvette az élét a várakozásnak, és erősítette az összetartozás érzését is, az elkövetkezendő 25. Rockmaraton alkalmából.

Tegnap délutántól megnyitotta kapuit a jubileumi, 25. Rockmaraton Fesztivál Dunaújvárosban a Szalki-szigeten. Az egyhetes rendezvényen mától 20 nemzetközi sztárbanda és számtalan hazai együttes lép fel. Ott vagyunk a maratoninak nyugodtan nevezhető fesztiválon, úgyhogy érdemes lesz hozzánk naponta visszalátogatni fotókért, koncertbeszámolókért. További képek ITT. (Fotók: Bélley Csaba)

Emlékszem még mikor csak nyolc éves voltam, láttam a TV-ben egy zenekart, akik marhára megragadtak. Egyből szóltam anyukámnak, hogy "anya ez a rock zene, igaz?" Tisztán emlékszem, hogy anyám mosolygott, majd pár hét múlva megvettük a Sepultura Roots kazettáját! Most itt ülök lassan húsz évvel később és azt kell mondanom, hogy baszd meg! Baszd meg, túl vagyok életem eddigi legjobb koncertjén! (Fotó: Réti Zsolt)

Mielőtt feladnánk az utolsó kenetet az idei VOLT fesztiválra és elengednénk az emlékét – egy összegző értékelés után – következzen a pénteki, harmadik nap részletesebb beszámolója.

Tegnapelőtt már itt volt Sopronban az alternatív, de ez sem lehetett elég ennek az iszonyatnak – gondoltam magamban, miután végignéztem a programokat és csalódottan állapítottam meg: a csütörtök délután kettőre betervezett Shell Beachen megdöbbentően kevesen voltak annak ellenére, hogy a banda lazán lenyomta az utánuk következőket. A hangosítás mondjuk közel sem volt tökéletes, de a tagokból áradó erő és energia megkérdőjelezhetetlennek bizonyult.

Az idei Megyer Camp méretei miatt lehetetlen lett volna egy cikkben összefoglalni a történteket, így az utolsó három nap eseményeit, fellépőit ebben a cikkben részletezem.

Ahogy a tavalyi évben, idén is elzarándokoltam a Megyer Camp fesztiválra. Igaz, a 2014-es volt nekem az első, mégis az egyedi hangulata olyannyira megragadó volt, hogy nem lehetett idén sem kihagyni, sőt, jövőre is biztosan ott leszek. Sajnos a fesztivál zárónapja után a fotósok felszerelését ellopták, amit ezúton is remélek, hogy sikerül kideríteni, ki vitte el, de ez az addigi eseményekre természetesen nem volt hatással. Az egy hetes fesztiválról két részben számolok be, az első cikk az első négy napot öleli fel.

”Menjetek tovább és vinni fog az út” – mondta két kedves fiatal hölgy, akik megpróbáltak útbaigazítani minket a VOLT fesztivál első napján itt, Sopronban. Mi kellően Coelho közeli állapotban voltunk ahhoz, hogy egyetértsünk ezzel, de közben a GPS elszállt, szóval az út nem igazán vitt minket sehová sem. Mire megérkeztünk, parkolót alig, viszont mindenre elszánt és többségében szemtelenül fiatal fesztiválozókat már annál inkább találtunk.

Ismét itt a nyár, országunkat elözönlik a megélhetési bevándorlók, akik most éppen Suicidal Tendencies néven mentek rá a keményen kuporgatott forintjainkra. Talán azért, mert az eddigi S.T. bulik a jelenlegi jegyár töredékéért voltak elérhetők, talán mert elvesztette a varázsát, de fájóan kevesen voltak a kezdetén a színpad előtt. Azt azért hozzá kell tennem, hogy nem a mostani, hanem az eddigi jegyárak voltak talán a valóságtól elrugaszkodottak, hiszen az S.T. volumenű bandákat 20 euró alatt nyugaton nem sűrűn lehet látni, így az elővételes jegyár még simán barátinak volt mondható.

A múltkor (három éve, ugyanitt) is zseniálisak voltak, és ha azt mondom, idén sem adták alább, még enyhén fogalmaztam. A dallamos rockzene egyik alapbandája, legendája, nagy túlélője – hogy csak ennyit emeljünk ki most az érdemeikből – némileg átrendeződött tagsággal és alaposan felfrissített koncertprogrammal, de ismét hatalmasat alkotott!