Dánia egyik legismertebb rockcsapata sosem olyan, mint általában elvárható egy zenekartól, a legkevésbé sem kiszámíthatóak. Csak abban voltam biztos, hogy jól fogok szórakozni és, hogy ezúttal egészen más koncertet látok, mint az első alkalommal a Club 202-ben. Szinte az utolsó pillanatban estünk be a klubba, így a két előzenekar koncertjéről lemaradtunk, nem tudok róluk írni. Csak annyi időm volt, hogy körülnézzek és megállapítsam nincs hatalmas tömeg és szemmel láthatóan ismét az idősebb korosztály van túlsúlyban, majd rövid várakozás után a dán hősök felmentek a színpadra és indult a show!

E vasárnapi koncertélményre, ha egy szóban kéne summát nyújtani, az egy hosszan sípoló ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚRISTEN!!! lenne. A hosszú azért, mert tényleg ennyire jó volt, a transzcendenciáig haragos, zsigeri, nyers zene fülledt ünnepe... a sípolás meg azért, mert még mindig nem sikerült teljesen helyreraknom a pogóban szétrakott orrsövényemet. Talán eddigi(!) életem legjobb punkkoncertjében volt részem, és nem csak nekem. Szóval: OFF!-ra vágva, így esett az eset, és egymásra mindenki:

Fajsúlyos éjszakának nézhetett elébe az, aki november elsején ellátogatott a Barba Negrába, ugyanis a Sex Action eredeti felállásban lépett fel, a Junkies pedig lemezbemutatót tartott, mindezt a Hangtapasz felvezetésével. Az este fényét számomra fokozta, hogy (kicsit morbid a dátum, de) párkapcsolati évfordulót ünnepeltem, tehát az alaphangulat adott volt.

Nem valami szerencsés így beszámolót kezdeni, de mégis közlöm: az előbandát sikeresen lekéstem. Minden összejött: a 74-es trolit busz pótolta egy nyúlfaroknyi aszfaltozás által támadt akadály miatt, amely terelt útvonalon közlekedett a "nyóckeren" át (úgy értve: a busz, és nem az aszfaltozás). A sajtólista a pénztárban volt elhelyezve, s persze illő volt végigállni a sort. Mindezek alatt pedig lepörgött a Damnation Day ausztrál csapat kevesebb, mint fél órás műsora. Nem mintha külső körülményeket akarnák hibáztatni a magam feszített napirendje miatt.

Ha zenét hallgattál a '90-es években és nem érted be a Metallica-Guns párossal, hanem  aktívan figyelted a történéseket a színtéren, akkor biztosan hallgattál Helmetet is (ha gördeszkáztál akkor 100%). A Betty album idén 20 éves, ez a ma már alapműnek számító lemez kultikus rajongás tárgya a metalkedvelők között. De nem csak a Betty és a Meantime albumok miatt a '90-es évek egyik fontos és nagy hatással bíró zenekara a Helmet. Page Hamilton jellegzetes gitárhangzása iskolát teremtett, a klasszikus Helmet-hangzást ezer közül meg lehet ismerni és az egyik fő hatása olyan zenekaroknak mint a Norma Jean, Chevelle, Deftones, Linkin Park, Korn, stb.

A brit Anathema már szinte hazajár hozzánk, minden turnéjukkal érintik kicsiny hazánkat. Három év alatt ez volt a harmadik jelenése a Cavanagh családi vállalkozásnak. A napokban megérkezett borús idő csak még jobban megalapozta a hangulatát a csütörtök esti koncertnek, ami a legutóbbi, Distant Satellites albumukat hivatott népszerűsíteni. Az A38 nem hiába lett a legjobb klub 2012-ben, a hangzás mindig alkalommal nagyon penge volt, szerencsére a mai este is tartották a tendenciát, így minden más már csak a zenészeken múlt. Vagy rajtuk sem: a Sold Out tábla ezen az estén is kikerült a hajó kapujára.

Ha emlékezetem nem csal, akkor talán a júniusi, botrányba fulladt Barba Negra Track-es koncerten láthattam legutóbb a HétköznaPI CSAlódásokat. Ugyan már javában zajlik a Punkhenger turné, meg a nyarat is végigkoncertezték, de valamiért kimaradt a nagy találkozás. Mivel október 23-at írunk, munkaszüneti nap, hosszú hétvége, így semmi akadálya nem volt annak, hogy meglátogassam a Rocktogont, egy jó PICSA koncertért cserébe.

Az „álomhajó” felé igyekezvén el kezdtem érteni, miért tartják csodásnak a magyar fővárost. Előttem a koncert helyszínéül szolgáló A38-as állta útját a hullámoknak, a háttérben a Művészetek Palotája világított az összes létező színben. Ha megfordultam, a Szabadság híd zöld kontúrja zárta a látóhatárt. Már jó pár éve ezt bámulom, most is a folyó túlpartjáról egyszerűen csak átvillamosoztam, viszont ezen az estén próbáltam az utazó szemével nézni Budapestet. Arra gondoltam, egy ilyen város ilyen helyszínén igenis, szívesen játszanék, még akkor is, ha nagyobb koncerthelyszínek teltházaihoz lennék szokva.

Jól csengő nevekből álló, igen impozáns, ízig-vérig old school death metal felhozatal és már-már nevetségesen olcsó beugró – el is kelt az összes jegy, még jóval a buli előtt –, sőt a merch-öt is „jóárasították”. Ez ám a rajongóbarát hozzáállás! Szeretjük, amikor minden passzol!..

Hónapok óta vártam már ezt a napot, hiszen ha a svéd death metalnak ilyen kaliberű úttörői gurulnak át hozzánk, azt elég nehéz figyelmen kívül hagyni. Részemről már csak azért is, mert az Entombed 2009-es magyar bulija az egyik legkedvesebb koncertélményem a nem kevésből, amin volt szerencsém jelen lenni, szóval a duplázás egyértelmű volt – a Grave-nél jobban passzoló partnert meg aztán tényleg elég nehéz lett volna felhajtani a szcéna jelenleg is aktív bandái közül.

A tavaly februári „botrányos” koncert (elmaradás) után, elég nagy bátorság volt leszervezni a zenekart Budapestre. De a Discharge, az Dischagre, mégis csak egy punk legenda. A 35 éves zenekar koncertjére, egy kicsit félve, de jó kedvvel mentünk a Club 202-be. Aztán kicsit rosszkedvvel távoztunk…

Ezer dolgot tudnék felsorolni, hogy miért nem szeretnék Budapesten lakni és csak párat, amiért igen. Az egyik ilyen a kevés közül a koncertek. Mennyire tudom irigyelni azokat, akik csak úgy lesétálnak a Hajóra, ha mondjuk épp a világ nagy kedvenceik érkeznek meg kis hazánkba. Szóval ilyenkor marad a százhúsz kilométer utazás, logisztika a bulihelyszín és az átmeneti szállás között. Mindegy, de ne keseregjek, mert a mostani hétvégére olyan sztárgárdát sikerült az A38-nak Magyarországra hozni, hogy a djent szcénát szerető ember esze menten megáll. Az Animals As Leaders és TesseracT önmagában nagy durranás lenne, a kihagyhatatlan kategória, de így egymás után, egy estére összehozni - nincsenek szavak.

Nem komálom túlzottan a supergroup brigádokat, általában hamvában holt az egész, persze vannak kivételek. Ilyennek indult az Antemasque is, ahol az At The Drive In alappillér, majd Mars Volta alapító Cedric Bixler - Omar Rodriguez páros, kiegészülve a Mars Volta-ban is doboló Dave Elitch-csel, és Flea-val az RHCP-ből közösen vágtak bele a projektba. A négyszámos kislemez már engedte sejtetni, hogy itt azért egy átlagosnál jobb kollaboráció bontakozik ki, majd a self titled nagylemez nálam simán beragadt a lejátszóba. Vannak rajta üresjáratok, de ahogy a 4AM-be belekezdenek, abban azért a Bixler-Rodriguez páros zenei múltja vastagon érződik, ez pedig mindenképpen örömhír. Flea nem annyira karakteres, mint a Chili-ben, de bőven az átlag felett hozta magát, a promó turnén viszont már nem ő nyomta a basszust.

A világ minden kincséért sem szeretnénk belekiabálni a közeli önkormányzati választások bábeli zűrzavarába, csupán egyetlen dolgot érzünk szükségesnek leszögezni: Budapest szórakozóhelyek tekintetében jól teljesít! Testközelből tapasztaltuk ezt, hiszen szombaton a Barba Negra kalóztanya vendégei voltunk, szerdán pedig már az A38-as hajó feneketlen gyomra nyelt be minket.

Madárlátta jegyzetfüzetek, és sártól (és folkmetáltól) kisilabizálhatatlan rúnákká degradálódott helyzetjelentések. Mármint a jegyzetfüzetben. Ez minden mentségünk a nyári utolsó két rákkenró' helyzetjelentés idáig csúszására. Mostanra viszont sikerült kiganajozni a koszcsíkok és sörfoltok közül, ami belepte, szóval ideje leporolni az emléket is: milyen is volt az "ilyennincsdemégislett" Rockmaraton?

Kicsit szegecses, kicsit piszkos, kicsit olcsó, de legalább a miénk. Igazából épp olyan, mint az eddigiek, csak majdnem. Ennek minden előnyével és hátrányával. Délutáni pogókban elviselhető mértékű szurkálódás következik.

Elkezdődött hát a fedett pályás idény. Mármint rockilag. Is. Talán jobb ez az időszak egy fokkal, mint az eklektikus fesztiválok szezonja, amikor az éppen ráérők szemét (fülét) az éppen fellépők kiszúrják egy best of show-val. Egy Barba Negrába mindenki az adott zenekarért (esetleg még az előzenekarok valamelyikéért) érkezik, a nép így egyet akar, s ebből lesz a felülmúlhatatlan közösségi élmény.

Szeptember 6.-án a Gozsdu Manó - mondhatni, se szó, se beszéd, mert hogy előző nap szereztem tudomást a buliről, az is ritka - 3 nem akármilyen zenekart vett újra óvó, vidéki rockpincéket a belvárosi stíl limitált pólójába öltöztető kacsóiba. A Nagy Tengeren túlról hozzánk először érkező, tehetséges, fiatal Vasudeva és az oly ritkán daloló hazai post-pacsirta Shell Beach kísérték a Tides Of Mant, ami legalább akkorát robbant debütáló lemezével nem is oly rég a nemzetközi post-rock undergroundba, mint a mi hallójáratainkba - régen, nagyon régen volt, hogy ilyen frissítően és felforgatóan hatott rám egy show, ami mindennek ellenére megőrizte egy underground rockbuli minden báját.

Egy koncert után haza felé mindig két dolgon gondolkodom. Mi legyen a cikk címe, illetve mit írjak ide? Most úgy döntöttem, hogy pár szóban összefoglalom a szeptember huszonnyolcadikai estét. Hova álljak? Beszarás. Bunkó. Büdös. Fültágító. Kultúra. Nem semmi. Észvesztő. Na, akkor most tessék hajtani és elolvasni a beszámolót.

Vannak bulik, amik kötelező jellegűek. Nullasemmi kedvem nem volt lemenni a Hajóra. Nem voltam ezzel egyedül, de tényleg: ez KÖ-TE-LE-ZŐ volt! Így, ha nem is könnyedén, de csak leértem, és még a Terrible Ted-ből is sikerült elcsípnem két számot. Semmit sem tudok erről a zenekarról, de nagyon fasza kis post-punk cuccot nyomtak, remélem elcsípem egyszer őket egy saját bulin.

Az utolsó nap programja lassan csordogált a délelőtt folyamán, a nagyobb zenekarok csak kora estétől léptek színpadra. Ráadásul dilemma előtt álltam, megszegjek egy 1990-ben magamnak tett fogadalmat vagy ne? Azért nem telt eseménytelenül a nap nagy része mert az ismeretlen zenekarok is érdekesnek bizonyultak, a BA mindig szolgál meglepetéssel! Végül a fogadalmamhoz sem tartottam magam, különben miről írnék?