Szerbia innen, a szomszédból nézve egy szürke folt a metal térképén. A veterán Bombarder, a death/thrasher Infest és a Jenner mellett most kapásból – a mindentudó metal-archives felütése nélkül – nem is tudnék megnevezni további szerb zenekart. Az utóbbi formáció egyébként egy belgrádi négyes (jelenleg talán épp trió), amely szintén thrash-ben utazik, de az Infesttel ellentétben ők nem a death, hanem a speed metal irányába terjeszkednek.

A svájci Green Labyrinth neve bizonyára még azok előtt is ismeretlenül cseng, akik tőlem sokkal járatosabbak a női énekkel elővezetett szimfonikus metal leágazásaiban. A Sequences a 2008-ban alakult ötös második nagylemeze.

A solymári MWS régi bútordarab a magyar undergroundban. Ha jók az információim, a zenekar a ’90-es évek második felében alakult. A szeptember második felében befutott The Final Spark mégis csak a harmadik nagylemezük. Földalatti kezdeményezésről lévén szó, az időfaktornak végképp nincs jelentősége, ahogy a tét nélküli muzsikálás iskolapéldája sem épp az az eset, amikor boncolgatnunk kellene a hosszú szünetek miértjeit és hogyanjait.

A Spellemannprisen tulajdonképpen a norvég Grammy, ami 2001 óta metal kategóriában is jutalmazza az arra érdemeseket és mivel a vikingek örömmel engedik be a szélsőségeket a hétköznapjaikba, így nem holmi összetákolt divatmetál bandák kapják a díjat, hanem olyan bőrbe csomagolt szakállas férfiak, akik elsősorban a black/death/pagan zenék mellett tették le a harci fejszét.

A Tankcsapda a hazai rock-metal színtér megkerülhetetlen eleme. Nem is csoda, hogy ha bármit csinál a zenekar, arra az egész média felkapja a fejét és csámcsog rajta egy sort. Mivel új lemez nincs perpillanat, így marad nekünk a nosztalgia, ugyanis húsz éves lett a debreceni zenekar Élni Vagy Égni című albuma. 

A közelmúltban kitárgyalt Wages Of Sinnel az Arch Enemy végérvényesen elvesztette a kult státuszt, sokak szemében pedig pusztán a frissen leigazolt énekesnő személyéből adódóan a melodikus death metal csapatok – egyik – céltáblájává vált. A pályaív azonban a 2000-es évek első évtizedében a népszerűség tekintetében a megosztónak bizonyuló lemezek ellenére továbbra is felfelé ívelt. Ahogy azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy épp ezek az évek voltak azok, amikor a zenekar a felállását tekintve a legstabilabb volt.

Egy Cavalera soha nem állhat meg! Ez biztos, hogy van valami íratlan szabály a családon belül, hiszen nincs olyan év jóformán, hogy Max Cavalera neve nem szerepelne valamilyen kiadványon. Alig jelent meg két éve a Go Ahead And Die bemutatkozó anyaga, máris itt van Max és fia Igor Amadeus Cavalera második közös albuma. Kíváncsian mentünk neki a Unhealthy Mechanisms című anyagnak.

Több, mint egy évtizednyi lemezmentes időszak és legalább három hosszabb leállás után végre megjelent a Staind legújabb nagylemeze. Az amerikai post-grunge szupersztárok gyakorlatilag ott folytatják, ahol 2011-ben abbahagyták.

A norvég ötös több, mint öt év elteltével jelentkezett ötödik nagylemezével, mely nálam közel ötpontos teljesítmény. Ennyit az ötösökről.

A Frozen Wreath bár egy viszonylag friss név a hazai black metal palettán, a formáció mögött álló zenészek változó intenzitással ugyan, de évek sora óta jelen vannak a mozgalomban. Neubauer Roland esetében a változó intenzitás arra értendő, hogy a Frozen Wreath énekes/szövegírója az egyes zenekarait külső szemmel nézve szakaszosan működteti, azaz jelentkezik egy WitcheR, egy Vrag majd egy Frozen Wreath anyaggal, alkotó energiáit pedig egyszerre csak egyetlen formációra koncentrálja.

Idén harminc éves a Nirvana utolsó albuma. Azt még nem tudjuk, hogy lehúznak-e egy újabb bőrt a legendás In Utero albumról. Az viszont biztos, hogy mi kicsit most megsimogatjuk ezt az albumot, hiszen a Nirvana mindig is közel állt a szívünkhöz.

Az idei újrakiadások apropóján a közelmúltban emlékeztem meg a svéd Arch Enemy első két lemezéről, az 1996-os Black Earth-ről és a két évvel későbbi Stigmata korongról. Az újrakiadások időközben folytatódtak, így időrendben haladva idézzük fel a Liiva-korszak betetőzését, az 1999-es Burning Bridges-t és utódját, a tábort alaposan megosztó Wages Of Sint!

A '21-es év egyik évlemeze nálam a SOEN Imperial lemeze volt. Albumról albumra egyre jobb anyagok kerültek ki a kezeik közül és a kétévenkénti megjelenést nem elhalasztva idén újra kedveskednek nekünk hallgatnivalóval és igencsak kíváncsi voltam, hogy van-e feljebb az Imperialnál. Első nekifutásra az jutott eszembe, hogy a Memorial nem is igazán új lemez, hanem inkább az Imperial folytatása, vagy inkább azon dalok gyűjteménye, ami lemaradt arról.

A német Primal Fear a hagyományos heavy metal (esetleg power metal) műfaj megbízható másodvonalába tartozik, legalábbis eddig így gondoltam. A kisebb kihagyás után megjelent Code Red már a 14. nagylemezük, és sikerült alaposan meglepniük vele.

Einar Solberget Ihsahn sógoraként ismertük meg, de manapság már szinte csak saját jogán, a Leprous vezéreként emlegetjük. A harmincas évei végén járó Einar hét nagylemezt készített a Leprousszal, vendégként szerepelt egy jó tucatnyi további albumon, majd 2022-ben úgy döntött, hogy szólóban is kipróbálja magát.

Soha nem éltem azt, amit Nick Oliveri képviselt. Mindig meggyűlt a baja valamivel, hol a szesszel, hol a törvénnyel, hol pedig a zenekari társakkal. Nem egy egyszerű alak, de valamiért számomra mégis ő marad "A" KYUSS basszusgitáros (sorry Reeder). De a lényeg, hogy most kijött az ikonikus stoner punk, a Mondo Generator legújabb stúdióalbuma.

A Puddle Of Mudd a Control, Drift And Drive és a She Hates Me dalokkal meghatározó zenekara volt a tini koromnak. Olyanok, mint a P.O.D. és a Sum 41, mindig meghatározó elemei fognak maradni az életemnek. Hiszen egy olyan korban fedeztem fel őket a szebb napokat is látott legendás MTV-n, amikor nagyban formálódott a világnézetem és a zenei ízlésem. Így nem csoda, hogy mikor megtudtam, hogy megjelent a zenekar hatodik stúdió albuma, egyből mondtam a főszerkesztőnek, hogy akkor ezt viszem is!

Amikor a 2000-es évek elején a Mastodon megnyitotta a sludge-metal csapot nagy hirtelen akkora bőség támadt a hasonszőrű csapatokból, hogy az ember csak kapkodta fejét. Savannah városa különösen jól teljesített e tekintetben, a Black Tusk, a Kylesa és bizony a Baroness is itt járta a zeneiskolát, sőt John Baizley még rajzolni is megtanult.

Marilyn Mansont lehet utálni, megvetni, szeretni, rajongani érte, de csak úgy elmenni mellette biztos, hogy nem lehet. Manson nyíltan felvállalja, hogy gondjai voltak (vannak?) a kábítószerekkel, vállalja a véleményét különböző politikai témákban, és úgy mindenben képes állást foglalni. Egy trilógia második albuma a Mechanical Animals idén huszonöt éves, így remek alkalom nyílt arra, hogy kicsit rá kapjunk erre az albumra.

Egy 2019-ben megjelent lemezről 2023-ban írni nem túl elegáns dolog. Mentségemre szolgáljon, hogy a Tükör című korongba, rajta keresztül pedig magába a zenekarba néhány hete futottam bele, másrészt ez az eddigi utolsó darab a formáció diszkográfiájában. Harmadrészt pedig – és a lényeg ebben áll – nem egy mindennapi, a bevett sablonok szerint íródott és rögzített anyagról van szó, azaz a kiadvány manapság is megérdemli a figyelmet.