Ha egy zenekar a Lesson In Violence nevet veszi fel a tűzkeresztségben és lemezét The Thrashfall Of Mankind címmel jelenteti meg, nem kell kétlábonjáró rocklexikonnak lennünk ahhoz, hogy kitaláljuk, miféle muzsikával is futottunk össze. Nem a német kvintett az első, akik az Exodus debüt ezen klasszikusa után nevezték el magukat. Egy demós amerikai thrash (mi más?!) banda már elsütötte ezt, de még ott a névbe került az „A” előtag is, addig a németek elhagyták azt. Sebaj, így is tudjuk, hogy miről van szó.

Needless, Archaic, Atrox Trauma. Ebben a rövid felsorolásban nincs semmilyen rangsor vagy egyéni tetszési sorrend, csupán arról van szó, hogy a magyar underground három thrash, illetve thrash alapú megjelenése közül az egyes zenekarok lemezei 2022 első három hónapjában ebben a sorrendben jutottak el hozzám. Még az első negyedévet sem zártuk le, de ilyen felhozatal mellett a hazai thrashereknek nem lehet okuk panaszkodni, sőt!

Korábban már lelkendeztem itt a blogon a King’s X ről az Albumsimogatóban és most ismét lángra lobbant a lelkesedésem, hiszen a 2008-as XV után végre kanyarban az új lemez, ám addig is a banda egyharmada egy pompás szólólemezzel melegít.

A Földlakó számszerűleg ugyan Eddie Vedder harmadik szólólemeze, bizonyos szempontból számomra mégis az első. A másfél évtizedes Into The Wild ugyanis filmzenének íródott. A mozi, és az annak elvágyódó hangulatát maradéktalanul megragadó dalcsokor máig sem veszített aktualitásából, speciális jellege miatt mégsem az a tipikus anyag, amit szólólemeznek szoktunk nevezni. A 2011-es évjáratú Ukulele Songs inkább tekinthető szólóanyagnak, de a címében is szereplő, a rockzenében atipikus hangszer használata számomra valamelyest árnyalja a képet. Az Earthlinggel szemben viszont semmilyen fenntartásom sincs.

Ha ez a lemez nem a progresszív rock/metal muzsikákra szakosodott vezető európai kiadónál jelenik meg, sosem találkoztam volna a Toundra nevével. Ennyit arról, hogy mára a kiadói háttér elveszítette a jelentőségét. A Toundra – bár a zenekar nevéből homlokegyenest mást következne - egy spanyol négyes, mely olyan muzsikában utazik, ami nálunk (is) a periféria legszélén leledzik. Arról a fajta énekmentes post-progresszív rock/metal keverékről van szó, aminek ugyan megvan a maga szűkreszabott tábora, de sosem lesz a szélesebb közönségréteg favoritja, sőt a többség tudomást sem hajlandó venni róla.

Az imádott Főszerkesztőnk mindig küldözgeti nekünk tovább az e-maileket, amik jönnek a kiadóktól. Az esetek nagyon nagy többségében ezt nem szoktam egyből megnyitni, hanem kivárom azt a nyugisabb pillanatot, órát, amikor van tíz percem, hogy megnézzem mik is jöttek. Amikor felgyülemlik már négy-öt ilyen levél akkor konstatálom mindig, hogy mekkora egy barom vagyok. Barom vagyok, mert lemaradnék az olyan ínyencségekről, mint az Absent In Body debütálása, amire pedig, - ha bírod a metal zenét - érdemes odafigyelni. Miért is? A Tovább gomb használata után kiderül.

A Rage Against The Machine megkerülhetetlen a rock/metal/hip-hop körökben. A Killing In The Name az egyik legnagyobb rockdiszkó sláger, ami soha nem fog kikopni a lejátszóból, akár csak a Slipknot Duality-je vagy a SOAD Toxicity-je. Lehet vitát indítani, hogy mennyire lehet keverni a politikát és a zenét, lehet vitázni, hogy a RATM egy propaganda, kamu banda (volt)-e. De azon nem lehet, hogy az idén harminc éves debütáló lemez totálisan megváltoztatta a világot a kilencvenes években.

A progresszív metal irányzat zászlóshajójától már jó ideje megszokhattuk, hogy az aktuális nagylemezek közötti időszakokban rendszeresen jelentkeznek speciális anyagokkal. Az egyes koncert sorozatokat dokumentáló élő kiadványok mellett pedig időnként befutnak olyan valóban speciális anyagok is, melyek elsősorban a fanatikus magot szólítják meg. A Dream Theater és az Inside Out kiadó sikeres egymásra találásának egyik eredménye a tavaly útjára indított „Lost Not Forgotten Archives” sorozat.

Bajban voltam az új Amorphis lemez kritikájával. Nem utólag, inkább előre féltem. A Circle vagy a Red Cloud magától értetődő zsenisége mellett a legutóbbi, 2018-as Queen Of Time lemezzel nagyon sok bajom volt. Leginkább, hogy feleslegesen hosszú lett - főleg a belehelyezett ötletesség függvényében. Unalmas és hosszadalmas volt. Emiatt tartottam, hogy az új anyag is lagymatag lesz. Kicsit ezt is húzta alá a Moon kislemez kihozatala is, ami ugyan fasza, de semmi kockázatot nem vállal.

Negyven év és 15 album önmagában véve is teljesítmény, mert kevés banda állja ki úgy az idő próbáját, mint a Voivod. A zenekar hosszú története során mindig egyedi hangzásvilággal rendelkezett, miközben nulla engedményt tettek a mainstreamnek, mindig ragaszkodtak az egyediséghez és nagyjából megalkottak egy saját ágat a metalzenének. Az általuk játszott zene soha nem ugyanaz, de mindig nagyon megkülönböztethető, mindig megvolt az a nagyon egyedi hangzás, amivel kitűntek a többiek közül és soha nem hallottam tőlük rossz albumot és az idők folyamán egyre több progresszív elemet beépítve, mindig a saját szabályaik szerint játszottak.

Korunk egyik legújabb stadionrock zenekarát, szerintem senkinek sem kell bemutatni. A svéd Ghost és annak szülőatyja Tobias Forge nem semmi karriert írt le eddig. Már az első albumukkal misztikus kult státuszt vívtak ki maguknak és az évek alatt a csillaguk nem, hogy halványodna, hanem egyre fényesebben ragyog. Legutolsó albumuk óta eltelt három és végre itt az Impera, amire rajongók milliói vártak. Ha érdekel, hogy a legújabb anyagon a súlyos részek még súlyosabbak a dallamosak pedig még dallamosabbak-e, akkor nyomjad szépen a tovább gombot.

Hosszú kihagyást és több tagcserét követően végre megjelent a Dagoba nyolcadik lemeze. Ha hirtelen nem tudod, hová tedd ezt a fura nevű bandát, semmi gond, én is így voltam ezzel egészen a közelmúltig. Franciák, és modern groove metalt játszanak egy kis elektronikával és helyenként dallamos énekkel ízesítve, mondjuk a Fear Factory világától nem messze. Izgalmasan hangzik? Lapozz csak tovább!

Hihetetlen, de a kettes számú Down lemez is idén lesz húsz éves. Az extra hosszú, tizenöt dalt tartalmazó lemez kiállta rendesen az idő próbáját, a mai napig az egyik kedvenc lemezünk. Nem is volt kétséges, hogy eme jeles alkalomból megemlékezünk az albumról: II: A Bustle in Your Hedgerow, hajrá!

Tizedik lemezéhez érkezett a Sabaton. A történelem-rajongó svédek úgy érezték, van még muníció a témában, így a The War to End All Wars ismét egy konceptalbum lett, amelyen újra az első világháború történéseit dolgozták fel.

Február végén megjelent a virginiai Bad Omens harmadik stúdióalbuma a The Death of Peace of Mind. A zenekar 2015-ös indulása nem volt éppen zökkenőmentesnek mondható, zajlott az élet a banda körül. Lássuk, azonban hogy mennyire sikerült felnőni ezalatt a pár év alatt.

Mostanában egyre több hazai zenekar adja ki egy régebbi vagy esetleg új, netalántán az utolsó albumát vinylen (is).  Nem voltunk restek és a kedvenceink közül válogattunk nektek párat, hátha kedvetek támad egy jó lemezhez. Halkan megjegyezzük, hogy a teljesség igénye nélkül válogattunk, tényleg csak, amik nekünk elsőre beugrottak és még éppenhogy aktuálisak. Urak a lehetőség adott meglepni a mai napon a hölgyeket. Hölgyeim, nektek meg kellemes nőnapot kíván a szerkesztőség! 

A tengerentúli metal színtér bő másfél évtizeddel ezelőtt a metalcore és a deathcore matricákkal felcímkézett csapatoktól volt hangos. Az utóbbinál maradva; az egyéni habitus, illetve a hallgatói ingerküszöb kérdése volt, hogy a hagyományos metalon szocializálódott tábor mit tud kezdeni ezekkel a fiatal bandákkal. A promó fotók mennyire tolerálhatók a jólfésült, nyaktetovált, fültágítós fiatalemberekkel, akik tucatszám keménykedtek „S”-es méretű pólóikban a rock magazinokban és az internetes szakmai fórumokon.

Crowbar. Garancia arra, hogy valami súlyos anyagot fogsz a képedbe kapni. Hogy valami olyan sludge anyaggal lesz dolgod, amire már vártál. Az egy dolog, hogy néhol nem talál el annyira, de az biztos, hogy a zenekar kiállta az idők próbáját. Itt van most is. És ebben a vészjósló időszakban (is) elhozta Kirk Windstein és csapata a legújabb anyagát, itt van a Zero And Below.

A stockholmi színtérről a nagy többségnek a kilencvenes évek elején népszerűsége csúcsán volt „lánccsörgetős” death metal jut elsőként az eszébe. Az akkori időszakot az Entombed, a Dismember, az Unleashed, illetve a Grave zenekarok nevei fémjelezték. A svéd fővárosban ezzel az irányzattal szinte párhuzamosan formálódott egy másik alműfaj is, a dallamos black/death metal, melynek képviselői csak néhány éves késéssel tudták megjelentetni bemutatkozó lemezeiket.

A svéd Hammerfall zenekar különösen kedves számomra. Elévülhetetlen érdemeket szereztek a hagyományos metal újjászületésében, ők az egyik legjobb koncertzenekar, és a tagok is rokonszenves figurák. Népszerűségük lankadatlan, de ami a lemezeket illeti, időről időre becsúszik egy komolyabb melléfogás is…