
Alig másfél évvel az előző után már meg is jelent a The Night Flight Orchestra friss albuma. Ha a címből indulunk ki, akár a tavalyi Aeromantic folytatásának is gondolhatjuk, de ezt leszámítva nincs különösebb kapcsolat a két anyag között, sőt…

Alig másfél évvel az előző után már meg is jelent a The Night Flight Orchestra friss albuma. Ha a címből indulunk ki, akár a tavalyi Aeromantic folytatásának is gondolhatjuk, de ezt leszámítva nincs különösebb kapcsolat a két anyag között, sőt…

Ha valamivel engem instant le tud venni a lábamról egy zenekar, az a finom női ének. Nem volt ez másképpen az ukrán Jinjer esetében sem. Teljesen ismeretlenül vágtam bele magam az augusztus végén megjelent Wallflowers albumukba. Metalcore banda révén nem sok finomkodásra számítottam, de valahol nekem most erre volt szükségem. Na, de lássuk, hogy tépi darabokra a nyarat a Jinjer.
A hazai progresszív metal csúcséveit épp két évtizeddel ezelőtt élte. 2001 környékén sorra jelentek meg az irányzat zenekarainak bemutatkozó korongjai, melyek esetenként sajnos csak egyszeri mementók maradtak, folytatás nem követte őket. 2001-ben hozta ki első és egyetlennek bizonyult nagylemezét a veszprémi Stonehenge, bemutatkozott a pécsi Perfect Symmetry, a miskolci Varso, illetve szintén a borsodi megyeszékhelyről jelentkezett be az after@all.

Azért az elmúlt mintegy másfél év megmutatta, hogy az ember bármilyen sanyarú élethelyzetet képes a maga javára fordítani! A világméretű lezárások és korlátozások nyilván a Leprous turné-ütemtervét is felülírták, ám az alkotói energiákat nem tudták elfojtani. Eredetileg egy EP-re való friss szerzeménnyel szándékozott kibekkelni a zenekar a vészkorszakot, de végül mégis a teljes albumnyi kiadvány mellett döntött. Így született meg az Aphelion, a norvégok hetedik korongja.

Bő fél évvel a lemez megjelenése után senki sem vádolhat azzal, hogy naprakész lennék ezzel az ajánlóval, netán elkapkodtam volna a lentebbi gondolatsort. Dave Grohlék lemeze viszont sajnos az elmúlt hét hónapban semmit sem vesztett aktualitásából, címével egyezően kockázatok nélküli orvosság lehet ezekben a pesszimista időkben.

A Grace Of Kairós egy rendhagyó formáció a magyar undergroundban. A trió ugyanis egyrészt kvázi nemzetközi zenekar - a magyar ritmusszekció mellett az együttes arca egy spanyol gitáros/énekesnő -, másrészt pedig olyan műfajban mozognak, ami itthon unikumnak számít. A saját meghatározása szerint leginkább doom rockban utazó zenekarról a debütáló Alétheia CD megjelenéséig nem is hallottam, így előzményekről nem tudok beszámolni. Ebből eredően tiszta fejjel, előítéletek és elvárások nélkül indítottam el a korongot.
Mi a helyzet akkor, ha a középiskolás haverjaiddal csinálsz egy rockzenekart, aztán öt év múlva azon kapod magad, hogy megnyerted az Eurovíziós Dalfesztivált?! Innen már semmi sem ugyanaz, a régi haverok egy része elfordul mellőled, olyanok kezdenek barátként emlegetni, akikre nem is emlékszel, a sajtó a hónod alá nyúl, hogy néhány hónap múlva a porba alázzon. A nagyközönség ugyanazt az egy slágert várja tőled újra meg újra, majd ha azt nem ugyanabban a formában kapja kézhez, épp olyan gyorsan elfelejt, mint ahogy megismert.

Töredelmesen bevallom, hogy kb. 3 héttel ezelőttig semmit sem tudtam a baltimore-i hardcore színtérről, illetve a Turnstile zenekarról, viszont a Drótból láttam pár évadot, ami ugyebár szintén Baltimore-ban játszódik. Ez alapján persze tökéletesen indokolatlan, hogy recenziót írjak egy baltimore-i hardcore zenekar legújabb lemezéről, azt viszont jól szimbolizálja, hogy mennyi közöm van a baltimore-i hardcore színtérhez, vagy úgy általában a HC műfajhoz.

Hat év kihagyás után végre megérkezett az Iron Maiden legújabb albuma, ami már a 17-ik a sorban. Ez is dupla lemez, és ha az előző sokaknak megfeküdte a gyomrát, akkor ennek eleve egy marék Dipankrin után érdemes nekiállni.

John Mayer egy amerikai énekes/gitáros/dalszerző, a Sob Rock pedig a nyolcadik nagylemeze a sorban. Elég a borítóra pillantani, és aki megélte a 80-as és 90-es évek fordulóját, vagy csak szimplán otthonosan mozog az időszak könnyűzenei kultúrájában, máris rávághatja, hogy középutas pop/rock-ról van szó. A középutas kifejezés alatt távolról sem a középszerűt értem, hanem arra próbáltam utalni, hogy ez a muzsika tipikusan az, ami életkortól, nemtől, egyéb hovatartozástól függetlenül bárkit képes lehet megszólítani.

Kékkői Zalán nevére még 2004-ben, Az utolsó hangos dal című Ákos koncertlemezen figyeltem fel. Zalán és a Neck Sprain (ma Magma Rise) dobos Bánfalvi Sanyi azon az élő anyagon alaposan elvitték Ákos muzsikáját a metal irányába; aki keresi, de nem találja a kapcsolódási pontot az Ákos sorlemezekkel, annak ismerkedés gyanánt ma is bátran ajánlom ezt a dupla koncertfelvételt! Zalán azóta távozott az Ákost kísérő zenekarból, felbukkant az Illés és a Fonográf színpadán, illetve Varga Miklós mellett, voltak és vannak színházi munkái, jelenleg pedig a Beatrice-ben muzsikál. Most viszont eljött az ideje annak, hogy önállóan is megmutassa magát.

A BTK mozaikszóról vérmérséklettől függően kinek a Büntető Törvénykönyv, kinek a Bölcsészettudományi Kar jut az eszébe. A betűkapcsolatnak azonban van egy harmadik jelentése is, ugyanis közel négy évtizeddel ezelőtt a fővárosi undergroundban létezett egy újhullámos zenekar is ezen a néven. A csapat a korszellemnek megfelelően inkább egy baráti társaság, mint vérbeli zenekar volt, az egykori srácok a maguk és a haveri kör örömére zenélgettek egy sort, aztán ki-kit a maga útján sodort tovább az élet a szélrózsa különböző irányaiba.

Ha létezik olyan zenei műfaj, melynek itthon semmilyen tematikus fóruma sincs, akkor az az ambient. Persze a hozzáértők már két helyen is beleköthetnek a kijelentésembe; egyrészt az ambient nem zene, másrészt bizonyára akad legalább egy olyan közösségi oldalas csoport, ami kifejezetten erre a műfajra koncentrál.

Megérkezett a Danko Jones tizedik albuma, ezzel hivatalosan is elkezdődött a szüreti időszak. Úgy értve, hogy az úgynevezett nagy bandák hiába húzzák-halogatják a lemezkiadást, egyszer csak ki kell pottyantani azt az aranytojást. A közepesen nagynevű kanadai rockerek bezzeg nem kotlottak másfél évet a kész felvételeken, hanem tartották a megszokott lemezkészítési periódust – ezzel el is engedjük ezt a mezőgazdasági metaforát.

Ihsahn, Devin Townsend és a Leprous érdemeit nem elvitatva azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az eredeti értelmében vett progresszivitás zenei szempontból mára egy kiüresedett fogalommá vált. A kifejezés kategorizálás gyanánt persze ma is megállja a helyét, de a kortárs metal vonalon valóban előre mutató, új utakat törő, az iránytű szerepét betöltő muzsikával évtizedek óta igen kevesen álltak elő. Az egyik utolsó, aki ténylegesen járatlan ösvényre vezette a death metalt épp egy stockholmi fiatalember volt, akinek zenekara kereken két évtizede jelentette meg első korszakának talán legfontosabb albumát.

A püspökladányi Dying Wish-sel először 2000-ben, a Let The Hammer Fall válogatás sorozat második részének köszönhetően kereszteztük egymás útját. Korábban magyar előadótól ebben a melodikus death metal stílusban nem hallottam olyan fogós szerzeményt, mint a válogatáson helyet kapott The Valley. A srácok - ha emlékeim nem csalna k- ugyanabban az évben lehetőséget kaptak egy másik válogatáson való bemutatkozásra is. A kazetta címére már nem, a többi előadóra pedig csak felületesen emlékszem, az azonban biztos, hogy a szóban forgó szerzemény a Slave To The Night volt.

Felütésként magyarázkodással kell kezdenem; a RockStation hasábjain van-e bármilyen keresnivalója a synthwave műfajnak?! Egyáltalán mit értünk a kifejezés alatt... Két-három éve még magam sem tudtam, hogy pontosan miről is van szó, mindenesetre az elnevezés egy született rockernek nem sok jót ígérhet. Egy jóérzésű metalostól távol kell, hogy álljon a szintetizátorok világa, a (new) wave muzsikákról már nem is beszélve.

Mióta felültem úgy 2012 táján a Between the Buried and Me (BTBAM) vonatra a The Parallax II albummal, azóta nincs fogalmam nagyjából, hogy amikor szól, mit hallgatok. Ha épp akkor kérné valaki, hogy írjam le, mi szól a fülemben, mert még sosem hallott a zenakarról (amúgy sajnos leginkább ilyen emberek vesznek körül a mindennapokban), bajban lennék. Azóta megjelent három albumuk és a helyzet egy cseppet sem változott. Az egyszerűen prog metal(core?)nak skatulyázott zenekar fényévnyi távolságban minden olyan bandától, akik prog metalt játszanak.

Amikor a Covid-járvány szükségessé tette, a zenekarok gyorsan kreatívak lettek és többen YouTube-on próbálták áthidalni ezt az időszakot. Miután 2020 februárjában megjelent a Quadra című 15. stúdióalbumuk, a Sepultura lendületét megtörte a járvány, nem voltak koncertek, a zeneipar összeomlott. De a Quadra jó fogadtatása után nem akartak tétlenkedni és 2020 áprilisában indították el SepulQuarta néven futó karantén streamsorozatukat a YouTube csatornájukon, ahol is a klasszikus, akár 35 éves számaikat rangos vendégek közreműködésével játszották, hogy kapcsolatban maradjanak a rajongókkal.

A Quicksand tipikusan az a zenekar, akiknek már rég az Albumsimogató rovatunkban lenne a helye, de most ennek beelőztek az új lemezükkel, ami (spoiler!), ismét csillagos ötös, szóval inkább lesz ez most “up to date simogatás”, mint kukacoskodó kritika.