A Roadburn számomra az év fénypontja koncertek tekintetében. Aki ismeri a már lassan két évtizede, a hollandiai Tilburgban megrendezésre kerülő fesztivált, annak nem kell magyarázni, hogy ez miért van így; ekkor ragyog teljes pompájában és mindenki számára láthatóan a kemény zenék undergroundja. Idén hónapokkal a kezdés előtt lett teltházas rendezvény, és az alábbi rövid krónikából kiderül, hogy ez minek volt köszönhető.

A Karthago együttes ma Magyarországon, sőt Európában is, az egyetlen olyan aktív rockzenekar, amelynek tagjai az 1979-es megalakulásuktól kezdődően, a mai napig is az eredeti felállásban muzsikálnak! Megalapításuk 40. évfordulóját egy nagy jubileumi koncerttel ünnepelték múlt szombaton a Papp László Budapest Sportarénában, ahol az elmúlt évtizedeket, a generációkat átívelő slágereikkel elevenítették fel. A jeles jubileumhoz kapcsolódóan egyébként, februárban jelent meg legújabb lemezük is. Török Hajni és Mahunka Balázs fotói.

Az utóbbi években kialakult gyakorlat szerint, ha egy turné eljut Bécsig, Prágáig és / vagy Pozsonyig, akkor majdnem teljesen biztos, hogy Budapest sem marad ki a szórásból. Vannak ugyanakkor olyan – jellemzően kevésbé pörgős tempóban működő és viszonylag ismeretlen – bandák, amelyek inkább csak Európa észak-nyugati szegletét járják be, és Németországnál beljebb sajnos alig-alig merészkednek. Márpedig aki szeret utazva megismerni különböző tájakat, kultúrákat, embereket, s mindezt egy pazar koncertélménnyel is megfejelné, annak érdemes, sőt ajánlott az osztrákoknál és cseheknél távolabb eső országok felhozatalát is figyelnie „mulatásilag”. (Fotó: Charlotte Grips)

Tavaly pont a szülinapomon lépett fel a Budapest Parkban a Bullet For My Valentine, ráadásul egy olyan csomaggal, amiben mindenki megtalálhatta a maga szem-szájának ingerét. Volt minden, ami csak kellhetett (mondjuk az Asking Alexandria nekem sosem volt a szívem csücske), olyan délután, este volt az egész, ami miatt most is kötelezőnek éreztem, hogy ellátogassak a Barba Negrába, megnézni Bulletéket - ami a tavalyit nem számítva (azt nem tudom, hová soroljam) az első headliner klubkoncertjük volt kicsi, rántott hús formájú országunkban (fun fact: ha ügyesen klopfolod a husit, bármelyik ország formája kijöhet. Gyakorlás kérdése).

Tizenhatodik alkalommal lépett fel Magyarországon az Enter Shikari. Azért ez elég durva, nem? Főleg karcos, hogy ennek tükrében ilyen sokat vártak azzal (másfél évet a megjelenéstől számolva), hogy kicsiny hazánkba is eltolják a The Spark albumos turnéval a biciklit, legalábbis ha klubbulin akartuk fogadni a kvartettet. De mindegy is, végre megtették, meglépték ezt a sokak által már igen szomjúhozott mozzanatot, aztán meg is mozgatták a csurig töltött Nagy Hallt, ahogy illik!

Az underground zenék világában tapasztalatlan földi halandó már akkor dicséretet érdemel, ha nem veszi egy kalap alá a rock és a metal fogalmát, ám még ebben az esetben is hajlamos lehet az utóbbit megnevezést a "...torzított gitáros, kiabálós zene" korántsem pontos definícióval illetni. Az pedig, hogy ebben a "nagy zajos katyvaszban" a magunkfajta megátalkodottak képesek külön emlegetni heavy, thrash, death, hardcore, black, stb. műfajokat és ezek különféle keresztezéseit, avatatlan körökben végképp leverheti biztosítékot. De, hogy mégis mi a franc az a metalcore, és ha már itt tartunk mi igaz és mi hamis? Nos, kaptunk némi ízelítőt a dologból...

Az L.A. Guns után újabb komoly trófeát gyűjtött be a tatabányai klub, illetve az egykori tengerentúli „hajlakk-rock” színtér iránt páratlanul elkötelezett szervezőgárda. Az amerikai tömegkultúrában ma is elevenen élő 20. századi alvilági figuráról, valódi nevén Charles Arthur Floydról elkeresztelt kaliforniai banda ismertsége sosem vetekedett a Mötley Crüe, a Ratt vagy a Poison népszerűségével, de azért ők is hagytak maradandó jelet maguk után. Ez a jel pedig, mint most kiderült, a magyar rajongók számára szintén maradandónak bizonyult.

Udo Dirkschneider, aki lassan 40 éve nem vette le az ujjatlan motoroskesztyűjét, tavalyelőtt az Accept-es klasszikus csomagját turnéztatta nálunk (Dirkschneider néven), de most eljött az idő, hogy újra meglátogassa a budapesti közönségét. Ez alkalommal legújabb lemezét, a Steelfactory-t hozta el nekünk, mely tavaly kerülhetett fel a teuton fanatikusok polcára. A korong igen szolid, germán ős heavy metal, mely kicsiknél és nagyoknál egyaránt kiváltja a kötelező headbangelést. A szerdai koncerten bár több volt a veterán Udo fan - és érezhetően látszódott a 40 pluszos korosztály többségi jelenléte -, azért sok fiatal arc is eljött, hogy megnézzék az öreg legendát.

Nem pontosan emlékszem, hogy mi volt előbb. Az, hogy megvettem a Godsmack – a név egyébként az Alice in chains hasonló című dalából kölcsönzött a legendárium szerint) Awake lemezét, vagy az, hogy az I stand alone klipjét láttam a tv-ben. Talán az előbbi, de az tény, hogy a Skorpiókirály soundtrack-jén és a Prince of Persia videojátékban is helyet kapó nóta után nem volt a bandával kapcsolatban pardon.

A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején gomba módra bukkantak fel - főként Észak-Európában - újabb és újabb zenekarok akik kulturális és népzenei örökségüket ötvözték metal alapokkal és persze a torzított gitárok mellett hagyományos hangszereket, hegedűket, sámándobokat, tekerőlantokat, sípokat, dudákat, és még ki tudja mi mindent megszólaltattak. A folk metal jelenség persze egyre népszerűbb lett és egy idő után már az sem volt meglepő, hogy mosh helyett a közönség konkrétan táncra perdült.

A Killfest turné budapesti állomása egy vérbeli thrash metalos arc álombulija volt, hiszen négy olyan performaszban volt részünk, amelyik közül ha bármelyikre is nagyobb panasz érkezne, akkor igencsak felhúznám a szemöldököm. A bay area-t megszégyenítő new jersey-i Overkill, mondhatni lassan hazajár hozzánk, hiszen tavaly is egy óriásit lehetett rájuk darálni a Rockmaratonon. A tettestársnak elhívott Destruction - mint a germán Big4 teuton old-school lovagja - igencsak emelte a buli fényét, hiszen '82 óta a thrash műfaj egyik legkiemelkedőbb formációja. Ha ez nem lenne elég, bedobták még az arizoniai Flotsam & Jetsam-et is a közösbe, akik a thrash melodikusabb ágazatának koronázatlan királyai. A fiatal nyitóbandába is jól belenyúltak a szervezők, ugyanis a progos Meshiaak valamiért kiesett a turnéból... helyette viszont a görög Chronosphere csatlakozott energiabombaként a veterán arcokhoz.

Mike Shinoda. Ez egy megkerülhetetlen név lett az utóbbi időszakban, akár az anyazenekarát, a Linkin Parkot, akár az egyéb projektjeit, például a Fort Minort, vagy a szóló munkásságát nézzük. Shinoda Úr figyelmét az utóbbi (értsd: Chester Bennington halála óta eltelt) időszakban elsősorban a saját neve alatt kiadott, inkább popos, rapes, de mindenképp metalmentes muzsika köti le, melyet most nálunk is bemutatott.

Van abban mindig egy kis izgalom, ha egy olyan bandát néz meg az ember, amelyiket frissen ismert meg. A Pontiak is ide tartozik, a videó megosztó segítségével könnyen magába húzott a trió felületesen megismert munkássága. Az estében emiatt benne volt az is, hogy ratifikáltan új kedvencem legyen a zenekar, de az is, hogy full az erdőbe visz az előzetes audió élmény, és utólag értetlenkedve állok, hogy mit ettem én ennyire rajtuk.

Van az az érzés, amikor már annyira az agyfasz (orvosi nevén penis celebri) szélére jutsz, hogy a szervezeted már szó szerint igényli, hogy eljuss egy koncertre. Ilyen módon szinte terápiás jelleggel, majdnem hogy az utolsó előtti pillanatban érkezett Magyarországra a Haken, hogy bemutassa a tavaly megjelent zseniális alkotását, a Vectort. (fotók: Lányi Kristóf)

Miután megtudtam, hogy egyik kedvenc, ha nem a kedvenc metal énekesem önéletrajzi könyvet jelentet meg, többször hangsúlyosan feleségem tudomására hoztam, hogy igen jó néven venném, ha Karácsonyra a fa alatt a részemre felcímkézett csomagból nagy meglepetésemre ez a könyv kerülne elő. Szerencsére életem párja vette az adást és így pár nap alatt be is falhattam az ünnepek alatt a Mester könyvét. Azzal tisztában voltam, hogy Bruce amolyan modern kori polihisztor, reneszánsz ember, nyughatatlan, szinte felfoghatatlanul kreatív figura. A könyvből azonban ez hangsúlyosan ki is derül.

Múlt hét csütörtök este számomra stílusidegen bulira látogattam, de nyitott vagyok új dolgokra, még ha tudom is, hogy nem biztos, hogy meg fogom szeretni az aznap esti zenekarokat, vagy magát a műfajt. A szociális nyomás is megvolt, hiszen rengeteg jó barátom csábított a bulira. A technical death és a deathcore igen messze állnak tőlem, lemezen egyáltalán nem hallgatom őket, de úgy indultam el, hogy élőben minden máshogy szól és emiatt az élmény is más lehet/lesz. Összesében kellemesen csalódtam és - bár nem leszek a műfaj szerelmese ezután sem - keményen a földbe döngölt az összes banda. Jó mulatság, férfi munka volt!

Imádok utazni és imádok koncerten lenni. Ha a kettő együtt valósul meg, az igazi főnyeremény. Így amikor kiderült, hogy a születésnapomat követő napon játszik a Mastodon a Razzmatazzban, egyből tudtam mit kell tennem.

Kis túlzással, de valóban a szomszédos történelmi város bugyrába kerültünk szerény társaságommal kedd éjszaka. Az Escape Metalcorner az egyik legnépszerűbb underground pince metal klub Bécsben, ahova rendszeresen igen tisztességes turnék keretei között igen kiváló zenekarok látogatnak. Ez a hűvös február se volt kivétel e hagyomány terén, hiszen akkor nem adtam volna a fejem egy bécsi körútra, hogy láthassam a 'Three Altars Burning'-re keresztelt okkult turnét. A szeánsz helytartóiként három kiváló német banda érkezett, köztük óriási kedvencem a kriptaszagú Venenum, mely bevallom a fő motivátor volt az utazásra.

Jön ez a zenekar, már zsinórban harmadszorra. Csak meg kellene nézni, nem? Vagy hagyjuk az egészet a francba? Ahhh most mibe kerül, lemegyünk megnézzük mi van, úgy is bírom ezt a rap-rock cuccot. Így esett az az eset, hogy készülünk a következő évre is.

Amikor David Duchovny nevét meghalljuk mindenkinek a kétszeres Golden Globe-díjas amerikai színész, az X-akták, Fox Mulder ügynöke, a Californication Hank Moodyja és számos sorozat, sikerfilm főszereplője jut eszünkbe. Ezúttal nem a filmvásznon, és nem a képernyők előtt élvezhettük játékát, hanem tanúi lehetünk muzikalitásának is. Az alternatív rock együttes énekeseként szinte fénysebességgel robbant be anno a zenei életbe, és hamar elnyerte a kritikusok, közönség elismerését és rajongását. Tegnap 2019-es koncertturnéjának keretében először Budapesten lépett fel a hollywoody-i sztár és bandája a MoM Sportban. /Fotók: Réti Zsolt/