Tíz év nem kevés idő, főleg, ha egy zenekar ennyi ideig nem tér vissza a rajongóihoz. Az Avatar – mint kiderült nem önszántukból – sajnos meglépte ezt a mozdulatot, viszont a visszatérés annál katartikusabb volt, egy konkrétan ötcsillagos, minden igény kielégítő estét varázsolt az ötös és a felvezető produkcióik az A38 színpadára és annak környékére.

Ha van olyan zenekar, aki nekem valahogy mindig is a tetszik/nem annyira tetszik mezsgyén egyensúlyozott az elmúlt bő másfél évtizedben, az leginkább a Monster Magnet lenne. Ennek a legfőbb oka, hogy a fejes ugrásom a stoner/southern/doom zenékbe rögtön úgy kezdődött, hogy az alapművekkel (Kyuss, Down, COC, Fu Manchu, Nebula) együtt csempésződött be a zenekar a winamp listámra. A Dopes to Infinity, meg a Powertrip sokat pörgött, de valahogy nem tudtam beleszuszakolni a fent említett stoner bandák alkotta skatulyába őket.

Téglás Zoli visszatért ahhoz a hagyományhoz, miszerint az Ignite Budapesten zárja aktuális (az év elejére ütemezett) európai körútját, méghozzá dupla koncerttel. A közönség pedig újból alaposan meghálálta ezt a gesztust. A szombati buli teltházzal dübörgött, és ahogy láttam, a vasárnapi menet is igen közel került ehhez.

Nem vagyok híve a tribute dolgoknak. Sőt, azt sem tartom poénnak, ha valaki popdalokat torzított gitárral ad elő és ráhörög, „merazmetal”, ahogy az sem üti meg nekem a szintet, ha valaki bendzsón penget el klasszikusokat, „merazjó”. Nekem ennél sokkal több kell, ha feldolgozásokról, azoknak az előadásáról van szó. Ennél több, jobb, minőségibb, kidolgozottabb valamire, valami sokkal kellemesebbre. A Brass Against nevezetesen megugrotta az általam felállított, nem is alacsonyan lévő  lécet, legalábbis a neten elérhetővé tett dalaikkal, így nagyon kíváncsi voltam, mit hoznak el nekünk ide, a Dürer Kertbe.

Esik az eső. Nem is esik szakad, pedig február van. A fejem eszméletlen módon fájt egész nap. Ettől függetlenül biztos voltam benne, hogy az A38-on február 3-án egy számomra meghatározó eseményen fogok részt venni. Nem is volt kétség, hogy John Garcia szóló estjét nem hagyom ki.

Tizedik alkalommal látogatott kicsiny hazánkba a Therapy?. Az észak-írek nem hazudtolták meg magukat, oda is pakolták az új lemez, a Cleave, valamint a magnum opus Troublegum dalaival telített műsorukat a csordultig telített hajón, mellettük pedig a felvezetést bevállaló Uzipov sem vallott egyáltalán szégyent. A csalódás kizárt volt, nem is változott ez a későbbiekben egy gondolatnyit sem.

A brit csapat októberben jelentette meg hatodik nagylemezét, az azt bemutató turnéval pedig Európát is célba vették. A You Me At Six január 29-én első önálló magyarországi koncertjét adta az Akvárium Klubban, ahol Lányi Kristóf kollégánk kattintgatott szorgalmasan. További képek ITT.

Pénteken az az embert viselő, csontig ható hideg volt, de ez sem állította meg a melodic death superturnét, hogy telt házas bulit varázsoljanak a Barba Negrába. Roppant erős és izgalmas összeállításnak lehettek szemtanúi, akik tiszteletüket tették a bulin. Azért emeltem ki a melodic death jelzőt, mert mindegyik banda magával hordozza a műfaj jellegzetességét, egyedül a Jinjer talán, ami kilóg a sorból. Kakukktojásként az ukrán hardcore/prog metal/djent egyveleg az, amiben csak nyomokban található meg a formula. A német Nailed To Obscurity doom-os, melankólikus képviselő a műfajnak, míg a Soilwork maga a modern melo-death megtestesítője gotherborgi hatásokkal. Az Amorphis-t szerintem senkinek sem kell bemutatnom, bár az ő besorolásuk bonyolult és nem is szeretnék kategorizálni. Színes muzsikájukban helyet kap a folk, a prog és a melodic death/klasszikus death metal. Számomra az egyik leghitelesebb dallamosabb metalt játszó formáció. A négy együttes az új anyagaikat népszerűsítették a turné alatt, hiszen egytől egyig fél évre visszamenőleg kidobtak valamit mostanában.

A negyedszázados évforduló (esetünkben az alapítástól számított huszonöt év értendő ezen), amely a rá következő esztendőben került megünneplésre. No, de végül is mindegy. Megünnepeltük, és ez a legfontosabb.

Az év végi hajtás és karácsonyi időszakra generált őrület kellős közepén jobb alkalmat keresve sem találhattunk volna, hogy kiengedjük a felgyülemlett feszültséget. Ezúttal is azok jártak jól, aki biztosra mentek és időben megváltották a beugrót, hisz az esemény neve mellé hamar odakerült a teltház megjegyzés. 

Újra hódít az 1970-es és 80-as évek fordulójának pop-rock hangzásvilága! A Soilwork két vezéralakja által életre hívott The Night Flight Orchestra legalábbis ezt a vonalat járatja csúcsra, és első magyarországi fellépése alkalmával valóban meghódította a nagyérdeműt. (Fotó: Tepliczky Péter, MyToucheBlog)

Az elmúlt év júniusa óta csak az nem látta itthon a kipróbált arcokból összeállított amerikai all-star gárdát, aki nem akarta, és az is biztos, hogy nem volt két egyforma fellépésük, hiszen ugyanúgy tartottak népesebb szabadtéri, mint szűkebb körű akusztikus bulit, ráadásul ez idő alatt gyarapították az életművüket, és dobos poszton is hajtottak végre cserét. Azaz nyugodtan állíthatjuk, hogy minden egyes koncertjük ad valami újat és különlegeset, akár helyszín, akár program tekintetében.

A Within Temptation egy hatalmas koncertet adott a Tüskecsarnokban, csak úgy zengtek a falak – mondhatnám, de sajnos pici lódítás lenne benne. Nem, nem a zenekar teljesítményével volt baj, az minden igényt kielégítő volt, viszont a hangosítás az, ami hagyott némi kívánnivalót maga után, hiába saját arcok intézték nekik ezt a témakört. De akkor jöjjön részleteiben a dolog, mert azért szerencsére voltak élvezni való pillanatok, nem is kevés!

Egy vasárnap esti majdnem teltházas Negrás buli után úgy érzem megnyugodhat a magyar színtér - a thrash nálunk is dübörög, legalább is nagy az érdeklődés a műfaj iránt. Dübörgésnek nem mondanám, mert a látogatóközönség nagy része általában csak sasolja a színpadi eseményeket, de a színtér keménymagjai igen jó hangulatot csinálnak mostanában moshpit-tel, circle pit-tel, body surf-ökkel és egyéb nyalánkságokkal az ilyen stílű bulikon. Nem árulok zsákbamacskát, én is ezek közé a fanatikusok közé tartozom... Az MTV Headbangers Ball idén végre hozzánk is eljutott és egy olyan négyes meglepetéscsomagot hozott, amiből kicsik és nagyok egyaránt kihúzhatták a kedvenc stílusukat a műfajon belül. Két amerikai, azon belül is a híres Bay Area színtér két veterán brigádja, a német thrash Motörhead-je és az európai hangzást reprezentáló görög fiúk rúgták be a Barba Negra ajtaját.

Akárhonnan is nézzük, idén igen erős az őszi klubkoncert kínálat. A bőség bűvöletében és persze az elmúlt hetek metal dózisainak köszönhetően ennek az ígéretesnek induló hétfő estének már úgy futottam neki, hogy kapásból az elején sikerült elvesztenem a fonalat és rutinból a Barba Negra felé vettem az irányt.

A doom metal mint műfaj köszöni, jól van, él és lehetőségeihez képest (értsd: underground szinten) virágzik. Idehaza jelenleg a Desszert Feszten tudja magát a leghatékonyabban képviseltetni, Bécsben a Doom Over Vienna, Máltán a Malta Doom Metal Fest vonultatja fel a szcéna színét-javát, az igazán nagyszabású, közeli alműfajokkal is színesített éves seregszemle pedig Németországban zajlik.

Gyönyörű nap volt egy breakdown-okkal előkészített üvöltözésre. Ahogy a villámgyorsan jött tél hideg estéjén rángatott a vacogás az Akvárium felé, azon gondolkodám, már az előzenekarok tekintetében elképesztő masszív bulinak nézünk elébe. Ennélfogva eleve virgoncan érkeztem a helyszínre, arra azonban én sem számítottam, ami ott várt.

A Shining egy finoman szólva is brutálisan intenzív koncertzenekar. Ez tény. Három éve szó szerint cafatosra robbantották a Hajót az akkori turnéjukkal, ott arc nem maradt egyben. Mivel a tavalyi bulit egy gyerekkori álom megvalósítása miatt (nevén nevezve a gyereket: csernobili út) ki kellett hagynom, nem volt kérdés, hogy most ismét, kötelező jelleggel meg kellett jelennem az Urak színe előtt, hiszen étvágy, igény volt rá gazdagon. Hát, most sajnos kicsit felemás érzésekkel távoztam.

Mindenek előtt szeretném leszögezni: Ha valaki azt állítaná, hogy elfogult vagyok a Slayerrel szemben, annak maximálisan igaza van.

2005, a megboldogult Kultiplexben fellépett a Zeke. Ha van buli, amit utólag nagyon sajnáltam, hogy kihagytam, az az a buli volt. Akkortájt a zenekar Dirty Sanchez albuma oda-vissza ment a winampomon. Mondjuk nagy megerőltetés nem kellett hozzá, mert ahogy emlékszem nem volt több húsz percnél az a mestermű. És emellett olyan erő, meg féktelenség volt benne, amilyennel az akkor még táguló spektrumú ízlésvilágom nem hallott még.
Az elmúlt 13 évben viszont nem nagyon közeledtem a Zeke felé. Az egy perces dalokat felváltották a lejátszómban a hosszabb, lassabb zenék, és nagyon kevés olyan banda tudott elkapni, akik a gyorsaságukkal, a punkságukkal, vagy rock n’ rollságukkal kitűntek volna a merítésből. A Zeke-nek viszont megmaradt a bája, bár igaz, ami igaz, nem pörgettem szét a lemezeiket még a koncert apropóján sem.