Három és fél éves rockstation-ös pályafutásom alatt először vágtam képzeletben fejbe magamat, amiért egy tudósítás lehetőségét lelkes igennel nyugtáztam. Ez a „fejbekólintás” konkréten a Deák tér alatt történt, amikor két gyerkőccel, feleséggel, anyóssal nem hogy a földalattira nem fértünk fel, de magára az állomásra sem fértünk be. Több évtizedes budapestiként ismertem azonban a „titkos” útvonalakat, melyek a Hősök tere közelébe visznek.
Szóval: mázsás súly nyomja a vállam, a hallásomat ezidáig nem sikerült visszanyernem, a testszőrzetem azóta is lebeg a lábdobtól, viszont a vigyor a képemen is tartósnak bizonyul!
Az első, de főleg a második nap programja után már csak az volt a kérdés, hogy a harmadikon még lehetett überelni azt a produkciót, amit a Novarock szervezői a 10. évforduló alkalmából letettek nekünk az asztalra. Lehetett! Ennyire azonban ne szaladjunk előre.
Már az első nap megalapozta a Novarockon fesztiválozók jó hangulatát, de a fellépők neveire pillantva a buli "érdemi" része igazából csak szombaton kezdődött. Valahogy úgy sikerült a szervezőknek a tegnapi nap színpad-beosztását elkészíteni, hogy akár sátrat is verhettünk volna a Kék-nél, ugyanis onnan egy tapodtat sem mozdultunk a nap folyamán.
10 éves a Novarock Fesztivál. Ez annak tudatában, mindenképpen nagy szó, hogy patinás fesztiválok sorával kell megküzdenie, és itt aztán elég szoros a mezőny. Egy 10 éves évfordulót pedig igazán meg kell ünnepelni, így aztán télen-tavasszal csak kapkodtuk a fejünket, hogy milyen fellépőgárdát sikerült összekalapálni a sógoroknak a Pannónia mezőre.
Bocsássa meg a világ, hogy nem zenei vonatkozású témával kezdem, de szerintem vagyunk páran, akik nehezen tesszük túl magunkat azon az abszurd helyzeten, hogy a létező legszebb nyár esti időben a PeCsa fedett termében vagyunk kénytelenek szaunázni Myles Kennedyék első magyarországi fellépésével egybekötve.
Van, akinek az idei Pünkösd a pihenést, a Balatont, vagy a Pafe-t jelentette, számunkra a Napalm Death koncert volt a legvonzóbb ajánlat az ezernyi program közül. Februárban már jártak nálunk a grindcore keresztapák, a Hatebreed vendégeként egy brutál halk koncert keretein belül, így több okból kifolyólag is jelen kellett lennünk a pozsonyi koncerten.
Ezek a Clutch-tagok bírják ám a strapát! Érkezhettek volna Bécsbe egy nappal korábban is, hogy utána jólesően lazítsanak valahol a városban és kiélvezzék a csodás időjárást. Ki ne kezdené így az európai turnéját a kimerítő repülés után? Neil Fallon és a többiek azonban nem sokkal a délelőtti földet érés után már a buli helyszínen lőtték be a hangmotyót, beérve előtte egy rövid sziesztával. Harcedzett társaság!..
Elkezdődött a nyár hivatalosan is! Megjött a jó idő, a lánykák neki álltak ledobni a ruhákat, süt a nap, és elkezdődtek a fesztiválok is. Mindannyian erre az időre vártunk, spóroltunk egész évben, hogy láthassuk a nagy kedvencünket, esetleg vegyünk tőlük egy pólót, vagy csak simán bulizzunk egyet és igyunk pár sört. Az idei év fesztiválszezonját a Pannónia fesztivál nyitotta, aminek az utolsó napjára látogattunk ki. Hajtás után találsz sok érdekeset!
Özönlött a „pokolnép” (ahogy a zenekar nevezi rajongóit) Pokolgépre. Volt, aki azért jött, mert még nem látta a legeslegelső magyar heavy metal lemezt készítő öt embert így együtt a színpadon, volt aki azért, mert már látta őket, s ez felejthetetlennek bizonyult számára. 1990 óta mindössze harmadik alkalommal nyílt erre lehetőség.
Miután levittem a kutyát, leakasztottam a Delorean slusszkulcsát, bevágtam magam a volán mögé, beállítottam a dátumot, majd kihajtva a főútra, odaléptem a kicsikének, és pontosan 88 mérföld/óránál kilőttem magam, vissza 19fuckin'88-ba! Elnézve az Aréna körül lődörgő népséget, a rengeteg fiatal kölköt, akik a vadiúj Iron Maiden pólójukban feszítettek a fater mellett, akin meg a vadiúj verzéje foszlott csendben, elbizonytalanodtam: vajon jó dátumot adtam meg? Mialatt selfiek százainak készítésétől volt hangos a tér, csendben lecsekkoltam a kezdési időpontokat, és kikerekedett szemmel nyugtáztam, hogy az Anthrax hamarosan kezd, a Maiden pedig olyan korán fejezi be, hogy a Trafikban a punkok olyankor még be sem engednek!
A jóféle melódiákban való féktelen tobzódás harmadik napját gondoltuk a legtartalmasabbnak és valóban megállás nélkül jöttek egymás után a másutt aligha látható, kihagyhatatlannak ígérkező csemegék. Viszont (és ez az egész dallamorgia mindhárom napjára igaz) maradéktalanul megérte az erőpróba, amelyet derekasan ki is álltunk, amint az alábbiakból kiderül.
Ha egynémely bulit a kétesélyes jelzővel szoktak illetni, akkor erre a péntek estire nyugodtan ráaggathatjuk a kétszer-kétesélyest. Sőt! Ott volt maga a hely, Budapest számomra egy újabb feltérképezetlen területe. Hiába a több évtizedes buli járó rutin, fővárosunk egyedülálló módon még a magamfajta vén rókáknak is tud újat adni. Baráti meghívásnak engedelmeskedve érkeztem a valóban rókalyukra emlékeztető belvárosi pincébe. Az Expired Passporttól mindössze két, hangulatában totálisan eltérő promó-nótát hallgattam meg előzetesen a youtube-on. Azóta már átvehettem szerkesztőségünk nevében a Zoo címre keresztelt CD-t. Ezt a kifejezést szó szerint kell érteni. Ilyennek sem voltam tanúja még: CD-keresztelő keresztapukákkal!
A jól megérdemelt pihenő után újult erővel és komoly reményekkel vágott neki az olaszországi zenemaraton második napjának a kis magyar különítmény. A felfokozott lelkesedés részben annak is szólt, hogy mindjárt két olyan csapattal indult a program, amelyek frontján egy-egy felettébb csinos hölgy áll. A dologból aztán kínos pofára esés lett. Még szerencse, hogy jött később (egyebek mellett) egy olyan banda is, amely ugyan egyedül a nevével utal a szebbik nemre, de legalább helyrebillentette lelki egyensúlyunkat.
A svéd Adrenaline Rushról hamar kiderült, hogy korántsem az a nagy hatótávolságú energiabomba, amelytől az adrenalinszint azonnal az egekbe szökik. Teljesen ártalmatlan, háztartási félkemény rock. Szó se róla, a Tåve Wanning csajszi megjelenése jól ki van találva, ám ő sem azt a dögös vadmacska-figurát hozta, amit az ember várna: hol a csípőjét riszálgatta Shakira-módra, hol egy félszeg Doro-imitációt mutatott be. Ráadásul az énekhangja sem egy csoda, úgyhogy a Rainbow Long Live Rock N' Rollját pláne kár volt erőltetni. Következett azonban a Moon Land és mindent gyorsan megbocsátottam Tåve-éknak. Már a látvány lesokkolt. Kirívóan fazontalan muzsikusok és egy, a rockszínpadok világától végképp idegen titkárnő-kinézettel szomorító anti-frontasszony. Szegény Lenna Kuurmaa emellett a konferálásba is belesült egyszer-egyszer. Lehet, hogy odahaza Észtországban jól cseng a neve, itt viszont csúfosan leszerepelt. A samplerről bejátszott háttérvokálok sajnos csak még jobban kihangsúlyozták az egész produkció hevenyészett és szegény-szagú mivoltát. Hogy a dalok sablonosak és felejthetőek – könnyed AOR zenéről van szó egyébként –, az a fentiek után szinte természetes. Nem is tett senkire mély benyomást a társaság Lenna pár honfitársán kívül, noha maga az értelmi szerző, Alessandro Del Vecchio is felbukkant közöttük az első sorokban, az egyik észt zászlócskát lobogtatva...
A péntek az mindig egy különleges nap. Soha nem tudom, hogy haza érek-e másnap hajnalban egy darabban, vagy esetleg egy vonaton ébredek, ami a világ másik felére tart. Jó, ilyen még csak egyszer volt, és az is szombaton. De nem is ez a lényeg most, hanem a mostani péntek az tényleg olyan volt, amit rettentően vártam. Nehéz nem elfogultan írni az estéről, de igyekszem objektív maradni,és nem ömlengeni. Akkor most ugorjunk vissza a nem is olyan távoli múltba. Az időutazáshoz nyomd meg szépen a tovább gombocskát.
Részünkről a megtiszteltetés, hogy harmincéves jubileumi turnéja alkalmával ismét idelátogatott Jeff Scott Soto, ráadásul rögtön a túra legelején! (A Frontiers Rock Festivalon négy nappal azelőtt lezavart alig egy órát nyilván nem tekintjük önálló bulinak.)
Az 1990-as évek vége óta működő nápolyi székhelyű kiadónak egy egész műfaj köszönheti a fennmaradását. A hard rock iránt kivételes módon elkötelezett Serafino Perugino mostanra jutott el odáig, hogy tető alá hozza az általa vezetett lemezcég saját fesztiválját, amelynek a fellépő zenekarait részben ő maga boronálta össze vagy segített újjáéleszteni. Mi több, néhány banda ezért az egy koncertért kelt útra – adott esetben a jóféle tengerentúli rockmuzsika egykori húzónevei!..
Jake E. Lee hosszú időre eltűnt a r'n'r világából és az évek során mindenféle történetek keringtek az egykori Ozzy/Badlands gitárosról, pedig nem volt teljesen tétlen, jelentek meg szólólemezei és itt-ott vendégszerepelt is de nem igazán volt reflektorfényben. 2013 vége felé kezdtek el hírek szállingózni a visszatéréséről ami meg is történt a Red Dragon Cartel formációval.
Van néhány vissza-visszatérő olvasói komment-fordulat. Az egyik, hogy miért nem a legalkalmasabb személyt küldjük adott koncertre. Ezen mindig jót derülök. Pont nekünk, egy ízig-vérig hobby-blogosoknak kéne így cselekedni egy olyan világban, ahol alig van valaki a helyén? Sajnos, van amikor úgy jön össze, hogy munka, utazás, vagy egyéb okból adódó földrajzi távolság miatt a szomszéd kerületben lakó ráérőt riasztjuk, aki legutóbb mondjuk az Edguy új lemezéről írt, és bizony nem rendelkezik olyan széles látókörrel (hallókörrel), hogy egyben death metal fan is legyen. Mindezen túl – váltsunk egyes szám egyesre, hiszen a körülmények „áldozata” én lennék, ki viliricsi néven okoskodik itt időnként – remélem, hogy a fejüket kopaszra tépőkön kívül lesznek olyanok, akik meglelik e helyzet izgalmát. Milyen az, amikor egy idegen garázdálkodik a klubban, hogyan látja saját (fizikailag még nem létező) szemüvegén keresztül az eseményeket?
Csoda dolgok történnek a pesti éjszakában! Nem emlékszem, mikor volt ilyen színes, és gazdag koncertfelhozatal, mint manapság. Ha az ember a radaron tartja a szemét, valódi unikumokba lehet botlani. Kedvenc blogomon leltem rá King Khanra, erre az indiai felmenőkkel rendelkező kanadai énekesre, aki évek óta Berlinben él családjával. Itt állt össze a helyi erőkből álló The Shrines-szal, akik leginkább garázsrock-ban utaznak. A párosítás pedig telitalálatnak bizonyult, amire remek példa a Merge Records-nál kijött Idle No More lemezük, aminek turnéja minket is érintett, az én legnagyobb örömömre, és megelégedésemre. (a kép nem a helyszínen készült)