A tavalyi év egyik hard rock meglepetése volt Chez Kane bemutatkozó albuma. A walesi énekesnő már el is készült a folytatással, és ha a múltkor bejött, most sem fog csalódást okozni.

Kezdjük a formával, azaz a külsőségekkel! A zenekar nevében lévő "The" névelő egy hagyományosabb felfogású metal arcnál nem sok jóval kecsegtet, hiszen visszautal a '90-es évek közepének alternatív hullámára, a klasszikus metal sokak szerinti mélyrepülésének éveire. A lemez címe sem visz közelebb a megoldáshoz, a borítóhoz ugyan kétségtelenül passzol, de a zenei irányt ez alapján sem sikerült belőnöm.

Brant Bjork mindig jelentkezik valamivel. Szerintem, nincs olyan év, hogy ne írnánk róla, hogy új albumot mutat a stonerrock koronázatlan dalszerzője. Így nem is lepődtem meg, amikor kiderült, hogy október folyamán érkezik a Bougainvillea Suite, ami a sorban már a tizenharmadik szólóanyaga Brantnek.

Emberünk a Working On A Dream óta képtelen középszerű lemezt leszállítani. Ahogy betöltötte a hatvanat, mintha új erőre kapott volna. Persze nem mondom, nem mondhatom azt, hogy valaha különösebb gond lett volna az amerikai munkásosztály leghitelesebb szószólójának lemezeivel, azt azonban – ha fenntartásokkal is, de – el kell ismerni, hogy a hosszúra nyúlt pályája alatt a ’90-es években és az ezredforduló után azért a Bossnak is akadtak fakóbb lemezei.

Hosszú felvezetés után, október végén jelent meg az Avantasia projekt kilencedik felvonása, a frappáns című A Paranormal Evening with the Moonflower Society. Milyen izgalmakkal szolgálhat manapság egy 35 éve bejáratott műfaj 20 éve dolgozó éltanulója? Nagyon is sokfélével. 

Itt a tizedik albuma a Depresszió zenekarnak, ami a Vissza A Földre címet viseli. Az idén már huszonhárom éves zenekar rengeteg mindenen ment keresztül az évek alatt és ez érződik a legújabb lemezén is, amin próbálnak vissza találni saját magukhoz? 

A Parkway Drive sokak bánatára lemondta a budapesti Arénás koncertjét, pedig nem kis buli lett volna. Pechesek vagyunk ilyen szempontból, ellenben helyette kaptunk most egy új albumot. A Darker Stillre senki se vállalkozott a szerkesztőségnél, így adtam neki én egy esélyt, hogy összebarátkozzunk kicsit. A végeredmény pedig....

Jimi Hendrix a napokban töltötte volna be a nyolcvanat, de több, mint öt évtizede nincs köztünk. Hagyatéka mégis a mai napig elevenen él, melynek érdekében a Sony avatott szakemberei minden tőlük telhetőt meg is tesznek.

Itt az év végi pörgésben totál elfeledkeztem arról, hogy van még egy lemez, amiről mindenféleképpen meg kell emlékeznünk, hiszen tizenötödik születésnapját töltötte be éppen. Nem mellesleg pedig a legendás Type O Negative utolsó anyaga. A Dead Again még érettségi előtt kapott el magának és azóta is úgy gondolom, hogy az egyik, ha nem a legjobb lemeze a zenekarnak. Emlékezzünk együtt a Zöld emberre és a legendás utolsó anyagra.

Évek, mi több, évtizedek óta koptatott közhely, hogy már mindent eljátszottak, ami rock/metal vonalon lehetséges volt. Ezt a SpiritWorld kapcsán most annyival egészíteném ki, hogy nem csupán el lett játszva, hanem az utóbbi években sok esetben logikátlanul, tessék-lássék módon keverve is lett minden mindennel. A vadnyugati tematika azonban még kevésbé elcsépelt a metal vonalon, sőt a westernfilmek miliőjének thrash/death irányzatokkal való házasításával jómagam korábban még nem találkoztam.

Pont a napokban gondolkodtam azon, hogy Dániából viszonylag kevés stoner, doom zenekart ismerek. Ugye nem is olyan régen felfedeztem a Dirt Forge zenekart, ami az év egyik legjobb lemezét pakolta le az asztalra, aztán tessék. Itt van most a Grava, ami olyan tonnás fuzz hangzással megáldott rifekkel dolgozik, hogy azt még egy mamut is nehezen tudná elhúzni. 

Ez az év vége valahogy nálam nagyon betalált most. Folyamatosan találok olyan zenekarokat, amik annyira elkapják az adott "ünnepi" hangulatomat, hogy az valami hihetetlen. Továbbra is a YouTube mocsarában szörfözök és keresem a mélyebbnél mélyebbre hangolt dolgokat, amiket csak a térd alatt lehet megpengetni, amik úgy szakadnak ki az énekesek torkából, hogy a hanggal együtt a hangszálaik is napvilágot látnak. A legújabb felfedezettem a Negative Concept és az ő Unwelcome elnevezésű albumuk.

Régóta nem volt olyan, hogy volt időm és leültem reggel új zenekarokat hallgatni, keresni. A héten úgy adódott, hogy a hajnali ébredés mellett volt lehetőségem nézelődni a YouTube-on, hogy van-e valami finomság a számomra. Úgy adódott, hogy az utolsó zenekar, akikre rákattintottam nagyon szimpatikus lett elsőre, így neki is estem a lemezüknek. Itt a Dirt Forge második albuma, ami az Interspheral nevet kapta.

Mikor sok rossz, vagy csak simán átlagos  zenét hallok, akkor mindig elbizonytalanodom. Mi van, ha bennem van a hiba? Lehetséges, hogy nincs már türelmem megfejteni az újdonságot, vagy kezd maga alá gyűrni a túlkínálat ezért kényelmesebb elintézni annyival a dolgot, hogy rockzene megint halott és/vagy régen minden jobb volt?

Szimplán nonszensz, hogy a 2003-as Golgotával bezárólag CD formátumban szinte az összes Moby Dick nagylemez beszerezhetetlen. Pontosítva a dolgot; bolti forgalomban egyikük sem elérhető… Ne szépítsük a dolgot, a helyzet kicsiben épp ugyanaz, mintha mondjuk az Iron Maiden lemezeket a rajongók Angliában nem tudnák a gyűjteményeikbe helyezni, vagy hogy szorosabban a műfajnál maradjunk, olyan, mintha a német thrashereknek vadászniuk kellene egy Pleasure To Kill vagy akár egy Extreme Aggression CD-re. Szürreális.

A King Buffalo egyszerűen nem tud nyugton maradni. Folyamatosan turnézik a zenekar, egyre nagyobb tömegek előtt mutatja be azt a KÉT albumát, ami tavaly jelent meg, ezek mellett meg csinálnak egy totál egyedi hangulatú barlang koncertet és nem mellesleg megírnak egy új anyagot Regenarator címmel, amit meg is jelentettnek. Nooormális?

Szokásomtól eltérően öt helyett most csak három lemezt hoztam. Ennek indoka mindössze annyi, hogy egyik korong sem azt érdemli, hogy egy nagyobb halmaz részeként csak úgy elsikkadjon. Önhibámból eredően, idő és energia viszont sajnos nincs arra, hogy mindegyikre önálló cikk keretében hívjam fel a figyelmet, pedig mindhárman megérdemelnének egy-egy hosszabb szócikket is. Kategorizálhatatlan görög kortárs rock, hazai post rock, illetve szintén hazai doom/death metal, szigorúan ábécé-sorrendben. Lássuk is!

Imádom a hazai underground zenekarokat! Folyton lehet találni valami kis apró bandát, akik egy időre magukba bolondítanak. Az egész olyan, mint kölyök korunkban az egynyári szerelem a nyaralás alatt. Tudjuk, hogy most lángol, tudjuk, hogy vége lesz, de addig amíg van ki akarjuk élvezni minden egyes pillanatát és totál átszellemülünk. Így voltam most a Hit By A School Bus zenekarral is. 

A Know Your Enemy a Manic Street Preachers addigi történetének talán legnagyobb vállalkozása volt. James Dean Bradfieldék korábban sem fogalmaztak különösebben tömören, de az eredeti formájában tizenhat tételes anyag minden elődjénél szélesebbre tárta a britek zenei horizontját.

A skót The Snuts legalább annyira pop, mint amennyire rock, így a lemez féllábbal kilóg a RockStation profiljából, de talán mégis akad némi keresnivalója az oldalon. A Jack Cochrane vezette négyes háta mögött nincs terjedelmes múlt, 2015-ben alakultak, jó brit hagyomány szerint iskolai zenekarként, tavaly hozták ki a bemutatkozó korongjukat, mellyel viszont az angol és a skót lemezlistát is gyorsan bevették. Megjárták mindkét táblázat csúcsát. Közel másfél év elteltével pedig be is futott a folytatás.