A jó Városkűtte Dévény úgy szüli a lemezeket, mintha muszáj lenne. Ez talán nem meglepő tény, ahogy az sem, hogy ez nem szokott a minőség rovására menni. Az sem nagy meglepetés, hogy mindig van egy bónuszlemeznyi extra dal, amivel más zenekarok egy egész karriert fel tudnának építeni, itt és a többi albumán mégiscsak kiegészítő szerepet kapnak. Hogy honnan az energia az kérdés, viszont itt a következő anyag, az előzetesben is könnyedebbre ígért Lightwork, ami a zseniális Empath után hivatott megállni a helyét. A kérdés csupán annyi, hogy megy-e ez neki?

A brit Kasabian annak ellenére, hogy az utóbbi húsz év egyik legsikeresebb indie zenekara, a hazai sajtóorgánumokban legutóbb nem a zenéje okán szerepelt, hanem az alapító-frontember, Tom Meighan személyes zűrjei miatt. A zűr talán enyhe kifejezés is, hiszen emberünk egy családon belüli bántalmazás miatt került ki a leicesteri zenekarból.

Úgy sejtem, hogy olvasóink nagyjából fele szép emlékeket őriz a Skid Row-val kapcsolatban, és még ma is fel-felteszi az első három (na jó: kettő) lemezük valamelyikét. Ugyanakkor a másik fele talán még nem is hallott róluk, esetleg a tagok közti civakodás híre jutott csak el hozzá. Nos, jó híreim vannak mindkét csoportnak.

Itt a Rockstation-nél gyakran alkalmazzuk a „visszatérő album” szófordulatot, noha senki sem definiálta pontosan, mekkora szünet után volna jogos. A kultikus (hehe) brit zenekar négy évtizedes pályafutása során már legalább kétszer feloszlott és újjáalakult, a legutóbbi anyaguk pedig hatéves. Szóval maradjunk annyiban, hogy visszatértek, vagy ha úgy tetszik: upsz, már megint megcsinálták.

Visszatért Mike Patton és vele együtt a Dead Cross legénysége is! A hardcore/punk supergroup első lemeze óta már eltelt öt év, úgyhogy ideje volt, hogy a srácok akármennyire is elfoglaltak, de előrukkoljanak egy új anyaggal. A címet nem vitték túlzásba, szóval mi sem ragozzuk. Itt van a második Dead Cross lemez, ami a II címet viseli.

Arch Enemy-ügyben az a tapasztalatom, hogy a rajongók egy részét az énekes személye osztja két csoportba. Ezzel persze semmi okosat sem mondok, hiszen a frontemberek cserélgetése minden bandánál kényes ügy. Michael Amotték esetében azonban a rajongói megosztottság fő generátora nem csupán az énekes személye, hanem annak neme is.

Ha a magyar értelmező szótárban létezne "Meg nem értett zenekar" szócikk, azt ennek a négy gödöllői fickónak a fotójával illusztrálnák. Aki ismeri a négyes első lemezét, általában ódákat zeng az Unusualról, ezek az emberek pedig feltehetően már nyakig beleásták magukat az Aebsence negyedik eljövetelét jelző fájlkupacba is. Ez az ajánló nem hozzájuk szól, hanem azokhoz, akik még nem futottak bele ebbe a bánat verte folk (?) metal (?) zenekarba.

Még két évtizede felkaptuk a fejünket, ha egy friss formáció kapcsán a supergroup kifejezés került szóba, addig ma már csak legyintünk, ha egy újabb zenekart ezzel a jelzővel promóznak a kiadók. Bizonyos istállók az elmúlt években úgy tologatják csoportokba a zenészeket, ahogy azt a sakktáblán a bábukkal szokás. Az egyes formációk pedig általában rövid időn belül kifulladnak, majd részben azonos személyi összetételekkel érkeznek a hasonló végkifejletre ítélt újabb versenyzők.

A BUZZ zenekar lököttebb nevet már nem is tudott volna magának választani. Ettől függetlenül időről időre feltűnnek a hazai zenei élet égboltján. Aztán mindig levetik magukról a tipikus stonerrock jelzőt és valami olyat tolnak az arcunkba, amire abszolút nem számítunk. De nézzük is meg, hogy a pár éve kiadott EP után hova fejlődött a zenekar a Blissfull Dystopia című bemutatkozó anyagukkal.

Orthodox néven csak a Metal-Archives enciklopédia hat zenekart listáz. Az első kérdés már adja is magát; az alakuláskor nem lett volna érdemes egy másik bandanév után nézni?! Ráadásul a címben lévő Orthodox nem is szerepel ezen a bizonyos listán.Na, itt jön a második kérdés, miszerint metal-e egyáltalán az a muzsika, amiben a mi sokadik Orthodoxunk utazik. Nos, ha a nu metal és a metalcore fémzene, akkor ez is metal, de kétségtelenül nem az orthodox fajtából. Kérdéseimmel a lényeget el is árultam, a banda ugyanis modern metalban utazik, annak minden jellegzetességével együtt, melyek az utóbbi két-három évtizedben rakódtak a fémzene vázára. A bevezető végén annyit még el kell árulnom, hogy a Learning To Dissolve megjelenéséig semmit sem tudtam erről a csapatról.

Ha az északi black/death metalra terelődik a szó, a többség a jó három évtizede szárba szökkent irányzattal a Dissectiont azonosítja. Nincs is ezzel semmi probléma, ha az első a fejekben nem az egyetlen szinonimája. Jon Nödtveidt zenekara mellett illik olyan neveket is megemlíteni, mint a Naglfar, az Unanimated, a Dawn vagy épp a Necrophobic.

Az amerikai heavy metal új hulláma egyrészt igazi hullámokat sem vert, másrészt újnak a legnagyobb jóindulat mellett sem nevezhető. Kb. egy évtizede mégis ezzel az esetlen szókapcsolattal illettük az Új világ frissen feltűnt tradicionális metal bandáit. Az irányzat – ha nevezhetjük egyáltalán annak – számtalan zenekart adott és ad a mai napig is az undergroundnak, melyek közül nehéz vezérhajókat kiemelni. Olyanokat meg végképp kihívás sorolni, akik a mozgalom élén álltak/állnak.

Paul Stanley-ék az "End Of The Road World Tour" keretében jelenleg az utolsó köreiket futják, a turnéról azonban hivatalos élő anyag ez idáig nem jelent meg. Ellenben a kiadójuk az "Off the Soundboard" sorozat friss darabjaként még a nyár elején egy, a keménymag figyelmére számot tartó koncertanyaggal jelentkezett.

Megkopott Legendák rovatunk mai szereplője (a Stratovarius után) a Queensryche. A gondolkodó ember metal zenekara, a progresszív „Big 3” tagja továbbra sem akar kizárólag a régi dicsőségéből élni, és időről időre új lemezekkel jelentkezik.

A jazz zenéhez állítólag meg kell érni és úgy az emberek jó része úgy harminc éves kora előtt nem is kezdi ezt a dolgot érteni. Okés, ez meg a Rockstation. Nem is akarunk irányt váltani, annyi szép dolog van ezen a színtéren is, de azért egy kis kikacsintás a fúziós jazz irányába talán nem lesz a világ vége. Főleg úgy, hogy Snarky Puppy messze nem "az a jazz", amitől pengét kell rántani. Erőteljes rockos elemeket használó zenéjükre pár éve bukkantam rá egy zenebuzi csávó youtube videójában, akkor darabokra szedte az együttes egyik legsikeresebb (és legjobb) dalát a Shofukan-t. Ez a pillanat volt nekem egy az utóbbi idők egyik nagy zenei momentuma.

Ha valamit, a Lorna Shore elmúlt pár év alatti felfutását lehet a metalon belüli sikersztorik és happy endes tündérmesék egyikének tekinteni. Négy év alatt kétszer cseréltek énekest, Adam De Micco gitáros és Austin Archey körül konkrétan kicserélődött a gárda. De a sötét és gubancos sztori lezáródni látszik, fixálódott a felállás, volt egy sikerdal is, az egész örvény és lökéshullám ékes lenyomata pedig a Pain Remains nagylemez lett.

Sokakkal ellentétben én szerettem a menzás kajákat. Jó helyre jártam suliba, a "menzás" nekem nem szitokszóként él az emlékezetemben. Jó, volt amit kevésbé szerettem - melyik gyerek eszik meg mindent? - viszont ha repetáról volt szó, mindig kaptam, még ha darabra kiszámolt húsok voltak, akkor is legalább egy kis körettel és szafttal kedveskedtek nekem az - egyébként alapból is sunyiban nagyobb adagot adó - konyhás nénik. Igen, talán volt kis protekcióm, de azóta is kellemes emlékként élnek bennem azok az évek. De most tegyük félre az emlékeket, mert képes vagyok elkalandozni, itt a fő kérdés az az, hogy az Álomkantin újranyitásakor milyen lett a menü? Frankó töltött husi rizzsel, vagy finomfőzelék mócsingos pörkölttel?

Meló miatt távol a családtól, egy hotel szobában mit csinálhat az ember? Olvas, kajál és, ha ezt a kettőt megunta és már le is tusolt, akkor megnéz valami olyan filmet, amire otthon nem feltétlenül lenne lehetősége. Modern világot élünk, laptop, stream bekapcs és akkor lássuk is, hogy milyen ez a Studio 666! Amúgy meg vigyázzatok, mert spoilerveszély!

A Helloween első Keeper lemeze frontjának és a Megadeth Youthanasiája hátsó borítójának sajátos hibridjeként jellemezhető kép nem visz közelebb annak megfejtéséhez, hogy a Magical Heart miféle muzsikában utazik. A zenekarnak ugyanis egyrészt vajmi kevés köze van a dallamos germán speed metalhoz, másrészt a '90-es évek közepe Megadeth-jével sem állíthatók párba.

A screamo egy olyan csinált terminus, amit vélhetően kísérletező kedvű ítészek barkácsoltak össze abból a célból, hogy a túlcsorduló érzelmeiket világba üvöltő bandákat egy tető alá hozzák. Persze nem ilyen egyszerű a képlet, hiszen ez alapján akár Pantera is lehetne screamo, elvégre a düh is egy érzelem, de ennél nyilván szigorúbbak a műfaji határok.