Hogy szereted a black metalt? Ha 300 bpm-es blastbeatekkel, agresszívan acsarkodó vokálokkal és kompromisszummentes jéghideg riffhegyekkel, az Alcest nem a te zenekarod. A Neige által fémjelzett szólóprojekt szépen kinőtte magát az utóbbi években, a francia multi-instrumentalistát túlzás nélkül nevezhetjük a blackgaze egyik atyjának, azt pedig legújabb Les Chants de l'Aurore albumán is bemutatja mivel tudott kiemelkedővé válni.
A Franciaországból, egész pontosan Marseille-ből származó metalcore / groove metal csapat egy karcosabb, vissza-a-gyökerekhez jellegű albummal jelentkezett, ami már a kilencedik a katalógusukban.
Szinte hihetetlen, de már huszonöt éve csak várunk és vérzünk. Huszonöt éve annak, hogy megtudtuk, hogy az apánk fia vagyunk. Huszonöt éve annak, hogy Európa számára jóformán a semmiből a képünkbe robbant egy kilenctagú zenekar, akik elrejtették egyéniségük egy részét horrorisztikus maszkok mögé, hogy a dühüket így engedjék a világra. Huszonöt éves a Slipknot debütáló albuma.
Stílusok, trendek jönnek mennek, de egy biztos, hogy a zene szeretete megmarad. Így van lehetősége annak, hogy folyamatosan újabb és újabb zenekarok alakuljanak, hozzanak ki új anyagokat, mi pedig kíváncsian túrjuk az internetet, hogy mikor találunk valamit, ami szimpatikus a számunkra. A szimpátiánkban bízik a Nothing More is, akik most hozták ki új lemezüket Carnal címmel. De vajon sikerül nekik elnyerni azt?
Idén valamiért nem tudok elszakadni Franciaországtól. Folyamatosan érkeznek az újabb zenekarok innen, akik felhívják magukra a figyelmet. A Klonosphere Records küldte nekünk az Inner Landscape bemutatkozó, első lemezét. A 3H33 egy iszonyatosan nehéz anyag, amit nem raksz egyből vissza a lejátszóba. De miért is nem?
Nem igazán lehetnek babonásak a kanadai hölgyek, hiszen kereken 13 évnyi csendes pihenő után térnek vissza Fire című legújabb, sorban a hetedik stúdióalbumukkal.
Valamiért az idei évben több francia zenekar is elém került. Nem tudom, hogy hogy van ez, a tavalyi év az olaszoké volt, most pedig Európa nyugati szárnya kerül jobban a látómezőbe. A Purple Sage ügynökségnek köszönhetően találkoztam az Endless Floods zenekarral, akik olyan doom zenét nyomnak, ami a nagykönyvben megvan írva. Itt van Rites Futurs.
A Ghost egy különleges koncertfilmen örökítette meg az Impera lemezüket követő arénaturnét, mielőtt nekiállnak a következő albumnak. A filmet a múlt héten mutatták be néhány kijelölt moziban, most elmesélem, milyen volt.
Hihetetlen, hogy tíz éve jelent meg ez az album. Hihetetlen, hogy húsz éves a másik nagy kedvenc a Leviathan. Mennyi minden történt az elmúlt tíz évben. Az biztos, hogy a Mastodon azóta se készített két ugyanolyan lemezt és a soron következőben is biztos vagyok, hogy merőben más. De amíg az megjelenik addig tekintsünk vissza tíz évvel ezelőttre és kerüljük meg még egyszer együtt a napot!
Korunk egyik legrégebbi stoner zenekara, akárhogy is nézzük, de a Fu Manchu nevet viseli. Akárhogy turkálok az agytekervényeim közt, de nem tudom, hogy van-e náluk régebbi, kimondottan klasszikus értelemben vett stoner zenekar, akik még ráadásul aktívak is a mai napig. Van? Szerintem nincs. Ebből kifolyólag persze, hogy fontos esemény amikor új lemezzel jelentkezik a zenekar. Megérkezett a The Return Of Tomorrow.
A metal útjai kifürkészhetetlenek. Sokáig hezitáltam a Tool koncert előtt, hogy bele hallgassak-e az előzenekarba vagy hagyjam meg a meglepetés erejét a koncertre. Úgy sem az előzenekar miatt megyek, így maradtam annál, hogy majd ott megnézem mit is tudnak. Így kezdődött a Night Versesszel a kapcsolatom. Most meg….
A német Human Zoo egy évvel a Gotthard azonos című lemezének megjelenése után alakult. A párhuzamok azonban ennyiben nem merülnek ki a Balingen-i zenekar és a svájci hard rockerek között. Az idén a fennállásának két évtizedes jubileumát ünneplő Human Zoo abban a németes ízekkel elővezetett melodikus hard rockban utazik, ami egyebek mellett közel áll a Gotthard világlátásához is.
Néha érdemes kimozdulni kicsit a komfortzónán kívül és megismerkedni olyan zenekarokkal, akik amúgy távol állnak az embertől. Hiába doom, hiába női ének a WeeDevil egy komfortzónán kívüli együttes, akikre most mégis érdemes odafigyelni!
A hónap híre számomra egyértelműen a The Jesus Lizard visszatérése egy rövid 26 éves kihagyást követően, de hasonlóan megörültem a derült égből ölembe pottyantott Julie Christmas promóciós anyagnak, amely ugyancsak egy meglehetősen hosszúra nyúlt adás szünetnek vet most véget.
A stoner-doom zene új irányzatot vesz lassan magának. Új elemekkel kezdik el tarkítani a zenészek a dalokat, nem elégszenek meg a “hagyományos” hangszerekkel. Ennek rengeteg előnye és hátránya is lehet, lesz. A The Acid Machine a köztes utat választja, de mégis, hogy?
Megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek az instrumentális zenék iránt. Sokkal jobban szeretem, ha egy dalban nincs ének, mintha oda pakolnának valakit, aki egyszerűen elrontja az egész összképet. Mennyi zenekar van, ahol zseniális dalok vannak, de az énekes miatt hallgathatatlan egy-egy album. Itt van az Atomic Vulture, akik pontosan tudják, hogy ének nélkül is nagyot lehet menni!
A Bon Jovi az utóbbi hónapokban fokozatosan visszakerült a köztudatba. A zenekar, és a főnök, Jon Bon Jovi körüli történések közül természetesen a legfontosabb a Forever című új album megjelenése, ami az ígéretek szerint visszatérés a vidám, pozitív hangvételhez.
Phil Anselmo szereti maga alatt vágni a fát, bizonyos időközönként betol egy-egy olyan mozzanatot, amivel simán haza vághatja a karrierjét, de valamiért ennek a bússzemű, kopasz csávónak mindig megbocsát a közönség. Ezért is mehetett tovább a Down és ezért is kíváncsiak még mindig ezrek a PanterA aktuális formációjára. Most azonban másról lesz szó, az elfeledett EP-k mezejére lépünk a Down második EP-jével, hiszen tíz éves a lemez.
Mindig is kíváncsi voltam Ausztráliára. Milyen zenék születhetnek ott mert azért lássuk be, hogy sok zenekarról nem hallunk, akik onnan törnek ki. Arra aztán végképp nem számítottam, hogy olyan zenekarral ismerkedem meg a kontinensről, mint a Sundowner.
A természetes hangzású albumokat imádom! Valamiért a tökéletesre kevert stúdiós lemezek messze állnak tőlem, sokkal inkább bírom, ha valaminek van lélegzése. Pontosan ilyen zenekar a Burning Realm is, akiknek nem is olyan régen érkezett meg a bemutatkozó EP-jük.