Kétségtelen, hogy nemzetközi pop-rock szinten az idei év leginkább figyelemmel kísért megjelenése a Red Hot Chili Peppers új albuma, az Unlimited Love. A John Frusciante második, szinte isteni csodaként kezelt visszatérésének időszakát megnyitó anyag az előzetes dalok alapján rendesen megijesztette a rajongókat, mivel igen kevés torzított riffet, seggrázós, ütős funk-rock témát tartalmaztak a kvázi kislemeztételek, de az egész anyag ilyen lenne? És ha igen, akkor mi van?

Jelen írásom tárgya nem egy egészen friss megjelenés, ám ez a tény véletlenül sem cáfolja a górcső alá vont mű figyelemre méltóságát. Az pedig, hogy a kedves olvasó (és remélhetőleg hallgató) számára vonzó vagy inkább riasztó üzenetet hordoz ez a széljegyzet - két hónapra volt szükségem ahhoz, hogy a hallottakat feldolgozzam és ez a rövidke írás megjelenjen - már tényleg csupán az egyén ízlésétől függ.

Nem tudom, történt-e valaha olyan, hogy egy zenész egy hét különbséggel két különálló albumot adjon ki. Bryan Adams pont ezt tette március elején, de ebben a cikkben csak az egyikkel foglalkozunk majd – a lapozás után.

A bostoni Wilderun tiszteletbeli európai, pontosabban svéd zenekar is lehetne. Az Újvilágból érkezett formáció muzsikája ugyanis ezer szállal kötődik az ezredforduló környékén csúcsra járatott dallamos, progos svéd death metalhoz, elsősorban pedig egy bizonyos Mikael Åkerfeldt zenekarához. Az összehasonlítás feltehetően már a könyökükön jön ki, de ettől még nem mehetünk el szó nélkül a párhuzamok mellett. Annál inkább sem, mert az Epigone (azért nem kiköpött Opeth epigonokról van szó…) voltaképpen a zenekar nemzetközi bemutatkozása.

Szögezzük le gyorsan, hogy az Animals As Leader (továbbiakban AAL) új lemeze esetében nem fogunk mélyre mászni és nagy zeneelméleti megfejtésekkel pózolni. Mert kevesek vagyunk ehhez. Azt gondolom, hogy ezen a sárgolyón nagyon kevesen vannak azok, akik sejtik, értik, tudják, hogy pontosan mi és miért történik egy AAL lemezen. Már a korábbi lemezeik esetében is "csak" zenekedvelő flótásokként utaztunk velünk és igyekeztünk valami kapaszkodót találni érzelmi és hangulati alapon. Ennél több nem megy. Ahogy Messit is csoda nézni a tévében, amit művel a pályán, de egy-az-egyben kiállni ellene cselezni minimum súlyosan kínos lenne. Gyorsan tudjuk le a kötelező köröket: instrumentális, poliritmikus, ritmusképlet, progresszív - többet ezeket a szavakat nem használjuk ma.

Ha egy zenekar a Lesson In Violence nevet veszi fel a tűzkeresztségben és lemezét The Thrashfall Of Mankind címmel jelenteti meg, nem kell kétlábonjáró rocklexikonnak lennünk ahhoz, hogy kitaláljuk, miféle muzsikával is futottunk össze. Nem a német kvintett az első, akik az Exodus debüt ezen klasszikusa után nevezték el magukat. Egy demós amerikai thrash (mi más?!) banda már elsütötte ezt, de még ott a névbe került az „A” előtag is, addig a németek elhagyták azt. Sebaj, így is tudjuk, hogy miről van szó.

Needless, Archaic, Atrox Trauma. Ebben a rövid felsorolásban nincs semmilyen rangsor vagy egyéni tetszési sorrend, csupán arról van szó, hogy a magyar underground három thrash, illetve thrash alapú megjelenése közül az egyes zenekarok lemezei 2022 első három hónapjában ebben a sorrendben jutottak el hozzám. Még az első negyedévet sem zártuk le, de ilyen felhozatal mellett a hazai thrashereknek nem lehet okuk panaszkodni, sőt!

Korábban már lelkendeztem itt a blogon a King’s X ről az Albumsimogatóban és most ismét lángra lobbant a lelkesedésem, hiszen a 2008-as XV után végre kanyarban az új lemez, ám addig is a banda egyharmada egy pompás szólólemezzel melegít.

A Földlakó számszerűleg ugyan Eddie Vedder harmadik szólólemeze, bizonyos szempontból számomra mégis az első. A másfél évtizedes Into The Wild ugyanis filmzenének íródott. A mozi, és az annak elvágyódó hangulatát maradéktalanul megragadó dalcsokor máig sem veszített aktualitásából, speciális jellege miatt mégsem az a tipikus anyag, amit szólólemeznek szoktunk nevezni. A 2011-es évjáratú Ukulele Songs inkább tekinthető szólóanyagnak, de a címében is szereplő, a rockzenében atipikus hangszer használata számomra valamelyest árnyalja a képet. Az Earthlinggel szemben viszont semmilyen fenntartásom sincs.

Ha ez a lemez nem a progresszív rock/metal muzsikákra szakosodott vezető európai kiadónál jelenik meg, sosem találkoztam volna a Toundra nevével. Ennyit arról, hogy mára a kiadói háttér elveszítette a jelentőségét. A Toundra – bár a zenekar nevéből homlokegyenest mást következne - egy spanyol négyes, mely olyan muzsikában utazik, ami nálunk (is) a periféria legszélén leledzik. Arról a fajta énekmentes post-progresszív rock/metal keverékről van szó, aminek ugyan megvan a maga szűkreszabott tábora, de sosem lesz a szélesebb közönségréteg favoritja, sőt a többség tudomást sem hajlandó venni róla.

Az imádott Főszerkesztőnk mindig küldözgeti nekünk tovább az e-maileket, amik jönnek a kiadóktól. Az esetek nagyon nagy többségében ezt nem szoktam egyből megnyitni, hanem kivárom azt a nyugisabb pillanatot, órát, amikor van tíz percem, hogy megnézzem mik is jöttek. Amikor felgyülemlik már négy-öt ilyen levél akkor konstatálom mindig, hogy mekkora egy barom vagyok. Barom vagyok, mert lemaradnék az olyan ínyencségekről, mint az Absent In Body debütálása, amire pedig, - ha bírod a metal zenét - érdemes odafigyelni. Miért is? A Tovább gomb használata után kiderül.

A Rage Against The Machine megkerülhetetlen a rock/metal/hip-hop körökben. A Killing In The Name az egyik legnagyobb rockdiszkó sláger, ami soha nem fog kikopni a lejátszóból, akár csak a Slipknot Duality-je vagy a SOAD Toxicity-je. Lehet vitát indítani, hogy mennyire lehet keverni a politikát és a zenét, lehet vitázni, hogy a RATM egy propaganda, kamu banda (volt)-e. De azon nem lehet, hogy az idén harminc éves debütáló lemez totálisan megváltoztatta a világot a kilencvenes években.

A progresszív metal irányzat zászlóshajójától már jó ideje megszokhattuk, hogy az aktuális nagylemezek közötti időszakokban rendszeresen jelentkeznek speciális anyagokkal. Az egyes koncert sorozatokat dokumentáló élő kiadványok mellett pedig időnként befutnak olyan valóban speciális anyagok is, melyek elsősorban a fanatikus magot szólítják meg. A Dream Theater és az Inside Out kiadó sikeres egymásra találásának egyik eredménye a tavaly útjára indított „Lost Not Forgotten Archives” sorozat.

Bajban voltam az új Amorphis lemez kritikájával. Nem utólag, inkább előre féltem. A Circle vagy a Red Cloud magától értetődő zsenisége mellett a legutóbbi, 2018-as Queen Of Time lemezzel nagyon sok bajom volt. Leginkább, hogy feleslegesen hosszú lett - főleg a belehelyezett ötletesség függvényében. Unalmas és hosszadalmas volt. Emiatt tartottam, hogy az új anyag is lagymatag lesz. Kicsit ezt is húzta alá a Moon kislemez kihozatala is, ami ugyan fasza, de semmi kockázatot nem vállal.

Negyven év és 15 album önmagában véve is teljesítmény, mert kevés banda állja ki úgy az idő próbáját, mint a Voivod. A zenekar hosszú története során mindig egyedi hangzásvilággal rendelkezett, miközben nulla engedményt tettek a mainstreamnek, mindig ragaszkodtak az egyediséghez és nagyjából megalkottak egy saját ágat a metalzenének. Az általuk játszott zene soha nem ugyanaz, de mindig nagyon megkülönböztethető, mindig megvolt az a nagyon egyedi hangzás, amivel kitűntek a többiek közül és soha nem hallottam tőlük rossz albumot és az idők folyamán egyre több progresszív elemet beépítve, mindig a saját szabályaik szerint játszottak.

Korunk egyik legújabb stadionrock zenekarát, szerintem senkinek sem kell bemutatni. A svéd Ghost és annak szülőatyja Tobias Forge nem semmi karriert írt le eddig. Már az első albumukkal misztikus kult státuszt vívtak ki maguknak és az évek alatt a csillaguk nem, hogy halványodna, hanem egyre fényesebben ragyog. Legutolsó albumuk óta eltelt három és végre itt az Impera, amire rajongók milliói vártak. Ha érdekel, hogy a legújabb anyagon a súlyos részek még súlyosabbak a dallamosak pedig még dallamosabbak-e, akkor nyomjad szépen a tovább gombot.

Hosszú kihagyást és több tagcserét követően végre megjelent a Dagoba nyolcadik lemeze. Ha hirtelen nem tudod, hová tedd ezt a fura nevű bandát, semmi gond, én is így voltam ezzel egészen a közelmúltig. Franciák, és modern groove metalt játszanak egy kis elektronikával és helyenként dallamos énekkel ízesítve, mondjuk a Fear Factory világától nem messze. Izgalmasan hangzik? Lapozz csak tovább!

Hihetetlen, de a kettes számú Down lemez is idén lesz húsz éves. Az extra hosszú, tizenöt dalt tartalmazó lemez kiállta rendesen az idő próbáját, a mai napig az egyik kedvenc lemezünk. Nem is volt kétséges, hogy eme jeles alkalomból megemlékezünk az albumról: II: A Bustle in Your Hedgerow, hajrá!

Tizedik lemezéhez érkezett a Sabaton. A történelem-rajongó svédek úgy érezték, van még muníció a témában, így a The War to End All Wars ismét egy konceptalbum lett, amelyen újra az első világháború történéseit dolgozták fel.

Február végén megjelent a virginiai Bad Omens harmadik stúdióalbuma a The Death of Peace of Mind. A zenekar 2015-ös indulása nem volt éppen zökkenőmentesnek mondható, zajlott az élet a banda körül. Lássuk, azonban hogy mennyire sikerült felnőni ezalatt a pár év alatt.