A Roadhog egy – már nem is annyira – fiatal lengyel négyes. A krakkói heavy metal kvartett nevére pedig az Ossuary Records katalógusában figyeltem fel. Ráadásul a fenti lemezük már egy éves múlt, így ahogy a zenei trendeket tekintve ők, úgy a gyors reagálás szempontjából én sem vagyok naprakészséggel vádolható.

Már itt, az elején leszögezném, hogy a Hooligans-hez az előző lemezt felvezető videoklipekkel találtam el, és nem vissza. Szóval az előzmények en bloc kimaradtak nálam, a füldugó nélkül el- és kikerülhetetlen rádiós slágereket természetesen mindenki máshoz hasonlóan én is ismerem, a Zártosztályt megelőzően készült sorlemezeket viszont a maguk valójában egyáltalán nem.

A tavalyi Deserted Fear lemez egy régi restancia, ha csak személyes szinten és egy maréknyi olvasónak címezve is, de az. A talán leginkább túltelített underground irányzatban, a death metalban havi szinten tucatszámra jelennek meg a friss kiadványok, a zsáner önjelölt megreformálói is szép számmal termelnek, de a hagyományos vonalon sem tapasztalhatók a hiánygazdaság tünetei.

Az okkult, azaz a blackes heavy metalnak egy-másfél évtizede volt egy felfelé ívelő időszaka, persze szigorúan az underground léptékében gondolkodva. A Portrait, a Tribulation és az In Solitude nyomán a heavy metal felől, blackes ízek hozzáadásával – vagy épp az ellenkező irányból érkezve – többen próbálkoztak a sötét praktikákkal. A Mercyful Fate-féle csapásvonalon – alkalmanként ugyan recsegős vokálokkal megtámogatva, de – ígéretes lemezek is születtek. Az underground tűzbe borításáról nem beszélhettünk, a fellángolás pedig azóta alábbhagyott.

Ez az év mondhatni, hogy tele van jobbnál jobb zenekarokkal. Ennél könnyebb még soha nem volt felfedezni magadnak valami újat. Korábban nem jött szembe velem ennyi zene, korábban nem találkoztam ennyi érdekes projekttel. Év végén azt hinné az ember, hogy ennyi volt, erre fel belebotlik Sambe.

A Nantes-i Lunar Tombfields egy relatíve friss név a francia black metalban. Az itteni forgatókönyv szó szerint megegyezik a magyar underground-ban az utóbbi évtizedben feltűnt friss nevek többségének eredettörténetével. Azaz önmagában a név új, a mögötte álló zenészek azonban évek óta részesei, alakítói a regionális színtereknek. A séma rendkívül aggasztó képet fest a lassan elöregedő szcénáról, de a folyamat az extrém vonalon kétségtelenül általánosnak mondható. Ahogy a hallgatóság, úgy a zenészek is a harmincas-negyvenes generáció köréből kerülnek ki.

A Vadász egy erdélyi bázisú heavy metal zenekar, melyet a két évvel ezelőtti bemutatkozó lemez okán a hazai undergroundban járatosabb olvasók bizonyára már ismernek. A Harc a benzinért című albumot CD-n a Metal Ör Die Records gondozta, a kazetta-változatot pedig a Burning Sun Records jelentette meg.

Ha megtalálod a megfelelő zenésztársakat és működik a kémia az valami fantasztikus dolog! Még akkor is, ha nem lesztek világhíresek. Azonban, ha a tesóddal zenélhetsz együtt, az még inkább tudja fokozni ezt az élvezetet. Ennek pedig nyoma lesz, ahogy az hallható a KRPL új albumán is.

Progresszív rock körökben korántsem egységes a gitáros, Trevor Rabin megítélése. Ennek – a több évtizedes pályaív dacára – mindössze egyetlen oka van. Mégpedig a Yes, pontosabban Jon Andersonék idén jubilált 90125 című lemeze. A korai Yes, vagyis a Steve Howe-éra hívei sosem tudták megbocsátani Rabinnek, hogy fő dalszerzőként az Owner Of A Lonely Heart dallal, illetve az akkori koronggal 1983-ban slágeres, rádiós irányba tolta el a zenekart.

Mivel klasszik horror rajongó vagyok, így alap, hogy oda figyelek egy zenekarra, akinek a Frankenstein szó szerepel a nevében. Így került a látóterembe a Madame Frankenstein is, akik az idén többek közt egy piros EP-vel leptek meg minket.

Minden valószínűség szerint vagyunk egy páran, akik a Burning Sun fanzine-nek, vagyis a mögötte álló Papi Zolinak köszönhetjük a Blazon Stone-t. Blazon Stone alatt természetesen nem a hatodik Running Wild lemezre gondolok, hanem a Kasparek kapitányék 1991-es korongja nyomán nevet választott svéd kalóz metal alakulatra - akikről a magazinban Zoli rendszeresen publikált. De hogy jön ez ide?!

Ha Mexikóról beszél nekem valaki, akkor nem éppen a doom zene jut az eszembe, de mostantól ez is változni fog. Oké, továbbra is a sombrero lesz az első, ami bevillanik, de mondhatom majd azt is, hogy onnan származik a Black Glow!

Az amerikai black metal éveken, mi több, évtizedeken keresztül csak minimális egyéni ízt volt képes felmutatni. A csontig lerágott fantasy szövegvilág, a kulturális szempontból tőlük teljességgel idegen észak-európai mitológia vagy a leginkább vérszegény profán gyalázkodások tematika gyanánt sokaknak ugyan még ma is megfelelnek, de egy ideje az Egyesült Államokban is akadnak kivételek. A legnyilvánvalóbb forráshoz, a saját tradíciókhoz, az önnön történelmi örökséghez való fordulás jegyében pedig nemcsak a szerzők, hanem a hallgatóság is kincsekre lelhetnek.

A lengyel haverok miden évben tudnak szállítani valami friss zenekart, akiket örömmel hallgatok. Legújabb export stoner termékük a Kiepp névre hallgat és igazán érdekes zenei egyveleget kapunk az Unpolished Land személyében.

The Peel Sessions – ez a lemezcím bizonyára sokaknak ismerős. Jómagam először a ’90-es évek hajnalán, a lengyel kalóz kazetták korszakában, egy ősi Napalm Death gyűjteményen találkoztam ezzel a címmel. Extrém metal vonalon maradva, egyebek mellett a Carcassnak és a Bolt Throwernek szintén volt ilyen kiadványa, ahogy számtalan további előadónak – pl. The Sisters Of Mercy, Prong vagy Thin Lizzy – is. De mit is jelent a cím, vagyis maga a Peel szó?

Világvége hangulat. Na, nem azért mert újra le kell ugrani a boltba, mert elfelejtettél valamit az ünnepek előtt, nem. Ez inkább köszönhető egy kegyetlen királynak, aki most mutatja meg igazán, hogy mire is képes. Az év végéhez közeledve fogynak a friss albumok, de azért találtunk még az ínyünkre való anyagot a King Cruel személyében.

Az európai melodikus hard rockot, mint irányzatot hajlamosak vagyunk egyetlen kiadóhoz kötni. Ígéretesebb újoncok azonban bárhonnan és bárhol felüthetik a fejüket. A német-brit kooperációban működő Bad Rain például nagylemezes formában a jövő év tavaszán a német Fastball Musicnál fog bemutatkozni.

Így utólag kezdem azt gondolni, hogy nem is volt olyan rossz dolog, amikor a covid alatt le állt egy kicsit a világ, ugyanis rengeteg projekt ekkor kezdett el működni, lélegezni. A Grailstone is egy ilyen zenekar, akik nem gondoltak semmit se komolyan, csak élvezni akarták a zenélést.

A progresszív zene mindig kihívások elé állítja az embert, de ha kellően fülelünk úgyis találunk benne valamit, ami magával ragad. Most nem utazunk messzire a zene miatt, hiszen Lengyelországban található az Extensa főhadiszállása, akik a borzasztó borító ellenére rendkívüli anyagot alkottak.