Amióta a thrash metal jeles képviselői közül a Slayer visszavonult csomó olyan dolog történt a világban, amik nélkül abszolút tudtunk volna élni. Hogy van-e Tom Arayának vagy Kerry Kingnek bármi köze ehhez azt nem tudom, de úgy néz ki, hogy 2024-ben talán rendbe jön a világ, hiszen a Slower megpróbálja visszahozni a Slayer szellemiségét. Nem mellesleg pedig Mr. King is visszatér a színpadra.

2024 megint egy új év, de ugyanaz a lendület, ami tavaly is hajtott. Rengeteg jó zenekar vár még arra, hogy felfedezzük őket és még többen próbálnak valami újjal előrukkolni idén, hogy megmutassák a világnak kik is ők valójában. Most egy hazai zenekar a Trapsix került terítékre, hiszen hamarosan itt van a legújabb albumuk Scenery címmel.

Szeretem azt amikor egy zenekar már az első lemezével fel tudja hívni magára a figyelmet. Amikor jelez, hogy hééé, itt vagyok, figyelj rám! Lehet, hogy ez a hírnév mindössze tizenöt percig fog a jövőben csak tartani, de akkor is megtesz mindent legalább, hogy rá figyeljünk. A Red Sun Sermon is felhívja magára a figyelmet, na de meddig is? 

A The Clamps anyagát még tavaly év végén kaptam meg. Mivel a tavalyi év számomra egyértelműen az olasz stoner zenekarokról szólt, így alap volt, hogy szépen elteszem és a 2024-es év elején előkapom a Megamouth-ot.

Vannak időszakok, amikor egyszerűen azt érzem, hogy most jól esne valami könnyedebb zene. Nem feltétlenül bírom 0-24-ben a kemény metalt, akármennyire is szeretem. Szerencsémre ilyenkor mindig szembejön valami, ami kicsit kitisztítja a hallójárataimat. Így volt ez most a német AusgangsSPERRE-nek köszönhetően.

Az 1990-es években sokat hallgattam a német Scannert. Legyen szó a hamisítatlan germán power/speed irányultságú korai albumokról (Hypertrace és Terminal Earth) vagy a kimunkáltabb Ball of the Damnedről, ezek mindegyikét nagyon kedveltem. A Mental Reservation is megtalálta hozzám a utat, bár mai aggyal belátom, hogy némileg túlagyalták-túlzenélték.

Új év és új zenekarok! Reményeim szerint az idei évben még több újdonságot fogunk közösen felfedezni, mint 2023-ban! Az évet rögtön egy instrumentális, sludge stílusban utazó bandával indítjuk. itt a Monokrom, a Goragorja-tól.

Abban a korban járunk, amikor a grunge már bőven lenyugodott Kurt Cobain halálával, és a nu-metal még nem hódította meg az egész világot a Limp Bizkit és a Linkin Park-nak köszönhetően. Egy olyan korban vagyunk, ahol az instrumentális zene nem hódítja meg a világot, amikor a stonerrock egyáltalán nem trendi. És mégis vannak olyan arcok, akik szembe mennek az árral és letesznek az asztalra egy olyan albumot, amiről huszonöt év múlva is beszélnem kell! Igen, nem mai csirke már a Wild Wonderful Purgatory.

Igaz, hogy néha kell egy kis lazulás, hogy ne mindig a gyors, kemény riffeket hallgassuk, de azért mégiscsak ez áll a legközelebb a szívemhez. A Peacepipe már a borítójával felhívta magára a figyelmet, így alap volt, hogy miután elkezdődik az év szentelek rájuk egy kis időt. A doom zenében utazó négyesre pedig érdemes lesz odafigyelni! Hogy miért?

Mindig örömmel tölt el, ha megkeres minket egy zenekar. Támogatjuk az undergroundot amennyire erőnkből kitelik, és igyekszünk minél több színvonalas bandát bemutatni nektek. Az évet a ALVA zenekarral nyitottam, akik most hozták ki az Out Of This Madness lemezüket.

A varsói Rascal egy első lemezes ötös. A lengyel fiatalok 2019-ben ragadtak hangszereket, és ha jók az infóim, az énekes srác kivételével mindannyian a Lost Beyond Reason lemezzel debütálnak. Frappáns előzménysztoriról, zavaros kezdetekről, netán lineáris fejlődésről tehát most nem tudok beszámolni. Csekély, de figyelemre méltó adalék azonban, hogy a minden szempontból az első lépéseknél járó zenekar az eddigi történetét tagcserék nélkül abszolválta.

A belga Wolvennest neve mára a hazai underground megfelelő köreiben is jól cseng. Jelen sorok így figyelemfelhívás helyett inkább csak az emlékeztető szerepét hivatottak betölteni. A Ván Records neve jól működő iránytű a kortárs földalatti mozgalom innovátorai felé. A The Dark Path To The Light pedig a brüsszeliek eddigi legrövidebb lemeze - a mondat azonban semmiképp sem fejezhető be azzal, hogy egyben a legkönnyebben befogadható is.

A dél-amerikai thrash/black hordákra fokozottan jellemző a barbár megközelítés, ami egyébként alaphangon is az irányzat sajátja. Ezen attitűd mellett/mögött azonban sok esetben másodlagos maga a zene. A 2011-ben hangszereket ragadott Demoniac egy üdítő kivétel, a chilei négyes esetében ugyanis fordított a sorrend.

1980. május 18-án a Manchester melletti Macclesfieldben lévő lakásának konyhájában nemcsak egy családapa élete, hanem a post-punk alapzenekarának története is véget ért. A mentális betegségekkel küszködő, magánéletét tekintve amúgy is mélyponton lévő Ian Curtis a küszöbön álló első tengerentúli turné előtt két nappal elindította Iggy Pop: The Idiot című lemezét, és úgy döntött, pontot tesz élete végére.

A thrasher Extinkt idei lemezének ajánlójában ITT már ejtettem pár szót a kelet-európai undergroundban Uappa Terror név alatt futó Mateusz Lapczynski tevékenységéről. Most pedig elkerülhetetlen, hogy néhány gondolat erejéig önmagamat ismételjem; szóval emberünk gitáros/énekes/dalszerző pozíciókban szinkronban és főszereplőként több zenekarban is érdekelt. A lényeg Mateusz esetében (és nálam is) a Terrordome-on és a thrash metalon van, de emberünk a rokon irányzatokban is igyekszik kipróbálni magát. Adam Burke grafikája alapján csípőből nem lehet eltalálni a Distrüster által képviselt zenei világot.

Aki követi az európai thrash metal underground aktualitásait, bizonyára már belefutott a Terrordome zenekarba. Az ottani fő dalszerző, a szcénán belül Uappa Terror néven ismert Mateusz egy igazi fanatikus, afféle lelőhetetlen figura, aki párhuzamosan futtatja az egyes zenekarait. A death metalos Rogga Johanssonnal ellentétben évente ugyan nem jelentkezik három-négy lemezzel, de a fő zenekara mellett egyidejűleg három további csapatban – Distrüster, Topór, illetve Extinkt – is érdekelt. Az Extinkt 2012-től üzemel.

Az év utolsó lemezismertetője ez. Fura érzés az idei év végén kis pihenőre térni és újra meghallgatni azokat, amikre az év folyamán bukkantam. Kalandos egy év volt, aminek a végére még befutott a Narbo Dacal.

Devin Townsend azon előadók elitjébe tartozik, akik esetében nem beszélhetünk egyetlen olyan lemezről, ami a diszkográfiában állandó hivatkozási alap lenne. Tapasztalataim szerint a kanadai figura kapcsán mindenki másik korongra mutogat, ha a legjobbnak vélt HevyDevy lemezre terelődik a szó. Nálam ezt a címet a Terria viszi el, és ez bizonyára már így is marad. Szorosan a nyomában pedig, a Lightwork-kel karöltve ott lohol az Infinity is.

Kezdem elhinni azt a több fórumon is hangoztatott kijelentést, hogy a Sony archívuma feneketlen, ha Jimi Hendrix felvételekről van szó. Nem tudom, hogy ki ül a megfelelő székben és az elmúlt közel hat évtized alatt az a bizonyos szék hányszor cserélt gazdát, de a katalógus kimeríthetetlen. Évente – akár többször is – érkeznek a hivatalossá tett bootlegek, újrakiadások, miegyebek, mi pedig egyik mellett sem mehetünk el. Én legalábbis nem tudok.

A Dead Lord a retro hard rock hullám egyik túlélője. Úgy tűnik, hogy az épp egy évtizede debütált stockholmi klasszikus rock csapattal tartósan is számolhatunk. Ebben a körben pedig nemcsak a lemezek mennyiségére, hanem azok minőségére is gondolok. Hakim Krim a zenekarát ugyan fél évtizeddel később alapította, de a Dead Lord hasonló gyökerekkel rendelkezik és hasonló pályát írt/ír le, mint a szintén svéd Graveyard. Egyes tagok révén mindkét formáció kötődik a skandináv death metal mozgalomhoz, és zenei iránytűnek mindketten a ’70-es évek egy-egy emblematikus zenekarát, irányzatát választották.