Nem nagy titok, a Lucifer az egyik kedvenc bandámmá nőtte ki magát az utóbbi években. Azóta vagyok igazán rabja az okkult heavy/doom metalnak, főleg ha női vokál is társul hozzá. Az amerikai/kanadai Castle esetében ez mind teljesül, ennek ellenére eddig szépen kimaradtak, pedig az Evil Remains már első hallásra is teljesen nekem valónak tűnt a maga boszorkányos múltidézésével.

Az MMA 002 még színesebbre sikerült, mint a bemutatkozó epizód. A legnagyobb cím a részben természetesen a Road Tegyük fel...  2013-as lemeze, de emellett ismét találtam sosemhallott heavy metal bandákat, újra felfedeztem a Magma Rise-t és szétpusztítottam az agyam az egyik legrosszabb rocklemezzel, amit mostanában hallottam. A Nadir tagok sideprojektje a mai napig bedarál, de közel sem annyira, mint a Nagaarum.. Természetesen a black metal most sem maradhatott ki. Még mindig 2013 első felében járunk. 

A Kontact egy kanadai metal zenekar, sci-fi, fantasy-alapú szövegvilággal. Ezt olvasva bizonyára többen a Voivod-ra asszociálnak. Nem véletlenül. Az alig néhány éves múltra visszatekintő négyes a koncepció szempontjából kétségtelenül hasonló táptalajból merít, mint legendás földijeik. Zeneileg azonban szép számmal akadnak eltérések.

Több olyan zenekar is "nagyot megy" mostanában, amelyik nem veszi túl komolyan magát, és a küldetéstudata kimerül annyiban, hogy felhőtlen szórakoztatást ígér. Ezek egy részét magam is kedvelem (The Night Flight Orchestra, Electric Callboy), másokat inkább kellő távolságtartással szemlélek.

A 2024-es újrakiadások okán a közelmúltban felidéztük a Duran Duran kezdeti éveit, megemlékezve az első két nagylemezről is. A folytatásban pedig a nyár elején ismételt kiadást kapott hármasra, az 1983-as, utóbb több szempontból is vízválasztónak bizonyult Seven and the Ragged Tigerre, az új korszak nyitányaként számon tartott, három évvel későbbi Notorious-ra és a kereskedelmi szempontból az elődeihez képest kudarcot vallott 1988-as Big Thingre koncentrálunk. /Fotó: Duran Duran, 1986, John Swannell/

Alig néhány tucatnyian lehetünk, akik számára érdemi jelentéssel, tartalommal bír az alábbi mondat. A Tröjan lemez végre hivatalosan is megjelent kazettán. A többiek részére meg álljon itt néhány gondolat arról, hogy mégis miről van szó.

Rendhagyó, de legalábbis szokatlan, ha az ember digitalizált világunkban épp a papíralapú sajtóból értesül egy friss megjelenésről. A hazai Nest Of Plagues kapcsán velem mégis ez történt. A zenekar második lemeze, a két évvel ezelőtti To Kill A God ugyanis a Hammer Hangpróba táblázatának csúcsán végzett. Ahogy annak idején a lemezajánlóban írtam, ez még manapság is fegyverténynek számít.

Az amerikai trió legújabb stúdióalbumát pörgette ki augusztus 30-án Death Or Glory címen. Megelőzve a lemezmegjelenést a nemrég hazánkban is fellépő banda egy újabb európai és észak-amerikai turnét is bejelentett. Az őszi karikából ezúttal Budapest kimarad majd, de aki szeretné, november 18-án Bécsben tetten értheti a tesókat.

Ha az amerikai thrash metalhoz hasonlóan a ’80-as évek végére és a ’90-es évtized elejére vetítve az ottani progresszív mozgalomban is létezett volna az ún. Big 4, minden bizonnyal nem én lennék az egyetlen, aki a képzeletbeli négyesbe a Dream Theater, a Queensryche és a Fates Warning mellé (mögé) a Psychotic Waltzot delegálná. A mostoha sorsú, a 2020-as lemezes visszatérés ellenére manapság már szinte csak a kemény mag által emlegetett csapat valóban előremutató metalzenét játszott azokban az években, amikor még bőségesen volt muníció ebben, az ezredforduló után minden téren megfáradt irányzatban.

Nick Cave ügyben én bizony kisdobos vagyok, pedig emberünk dolgait és a saját kattanásaimat egymás mellé rendezve minden számítás szerint már rég valami rajongó félének kellene lennem, de valamiért ez nekem kimaradt.

A Lemezvágó projekt arra tesz kísérletet, hogy áttekintsük a magyar metal elmúlt bő egy évtizedét. 2013. január 1. után megjelent nagylemezeket hallgatok végig, hogy azokról utána elmondjam a rövid, tömör velős véleményemet! Időrendben haladunk, az első epizódban 15 albumot veszünk végig 2013 első feléből. Lesz sötét black metal, dallamos power metal, nagy felfedezések és kevésbé tetszetős lemezek, valamint lesz Ossian lemez értékelő is. Tervek szerint heti rendszerességgel jelentkezik a sorozat. Az első epizód első része alább érhető el.

A hamburgi Running Wild valaha jelentős rajongótáborral rendelkezett, mind a hazai piacán, mind a magyar rockerek körében. A csapat a farmerdzsekis-felvarrós korszak egyik kedvence volt, de más is szárad a lelkükön: ők szabadították a világra a kalózmetalt! Ma a Pile of Skulls című, hetedik nagylemezüket nézzük meg közelebbről.

A megjelenések száma és a hallgatói befogadóképesség fordítottan arányosak egymással. Ezzel nem mondtam semmi újat, okosat meg végképp nem, de más indokom még sincs arra, hogy miért éppen most jelentkezünk ezzel az ajánlóval. A szegedi bázisú zenekar nevébe évekkel ezelőtt több fórumon is belefutottam, de a tényleges találkozás az első mondatban taglaltaknak megfelelően jó ideig, egész pontosan az idei nyárig váratott magára.

Hosszasan el lehetne lamentálni azon, hogy a neo-prognak nevezett irányzat, illetve annak egyes képviselői 2024-ben nevezhetők-e újnak, frissnek, illetve bármilyen téren rájuk süthető-e, hogy előre mutatók, úttörők lennének. A magam részéről arra voksolok, hogy a fenti megjelölés évtizedek óta nem más, mint egy bármikor elővehető skatulya. Egy olyan doboz, amibe viszonylag könnyen belepréselhető minden olyan előadó, amely a ’70-es évek közepének szellemében, a korabeli Yes, Genesis, Pink Floyd, stb. lemezek nyomdokain, bő lére eresztett formában vezeti elő az elmélkedő, merengő, de nem feltétlenül a technikai bemutatóra koncentráló rockzenéjét.

Mindenek előtt adja magát a kérdés, hogy 2024-ben mégis mi értelme egy ki tudja hányadik (amúgy a kilencedik) hivatalos Bruce Springsteen válogatás megjelentetésének. A kérdés a Boss feltétlen híveként számomra csak elméleti, de ha mégis meg kellene válaszolnom, a legkézenfekvőbb indok, hogy Springsteen szeptemberben lesz hetvenöt, és épp hatvan éve van a pályán - bár az első lemeze csak ’73-ban jelent meg.

Sok zenekar, ha eléggé kitartó elérkeznek ahhoz a ponthoz, amikor megtörténik az a bizonyos nagy áttörés. A Lamb Of God mindig is egy szélsőséges, nehezen emészthető zene volt, de a negyedik albumukkal elérték azt, amire mindig is vágytak. Hihetetlen, de húsz éves az Ashes of the Wake.

Hét kerek esztendő telt el a Falling In Reverse legutóbbi albuma, a Coming Home óta, de persze ez idő alatt sem maradtak a rajongók Ronnie Radke nélkül. Ha eltekintünk a bulvárlapok címlapjaitól, hiszen főhősünk rendszeresen keresi a bajt - vagy a baj keresi őt, ezt döntse el mindenki maga -  szigorúan a zenénél maradva a banda 2019-től folyamatosan listavezető kislemezekkel és magas költségvetésű klipekkel örvendeztette meg a fanokat. 

Annyira sok tehetséges zenekar van, akikre nem figyelünk oda eléggé. Tele van az underground jobbnál jobb bandákkal, de itthon mégis azt veszem észre, hogy az emberek többsége a húsz-harminc éves zenekarokon pörög még mindig, akik akkoriban sem nyújtottak annyira kiemelkedőt. Közben meg burjánzik a felszín alatt az élet. Olyan zenekarokkal többek között, mint a BUZZ, akik most adták ki a harmadik anyagukat Back From Tartarus címmel.

A punk első hulláma utáni new wave mozgalom egyik emblematikus előadóját a nagy többség az Ordinary World című, a hazai médiában is agyonjátszott slágerrel azonosítja, melyet valószínűleg azok is ismernek, akiknek a dal címe így, első olvasatra semmit sem mond. Az a fajta sláger ez, amibe akarva-akaratlanul már mindenki belefutott. A Duran Duran azonban nem egynyári zenekar, távolról sem az.

Az idén nagykorúvá érett Cage The Elephant májusban jelentkezett a hatodik nagylemezével. Ez az infó itt, Európa közepén kevesek számára lehet releváns. A hatos elsődleges terepe ugyanis az Atlanti-óceán túlsó partja, illetve önkéntesen választott új hazájuk, Anglia. A szigetországból szemmel láthatóan nem is nagyon vágynak az öreg kontinensre.