Ha azt mondom, hogy Ausztrália, akkor minden rockernek elsőre az AC/DC ugrik be, pedig ott van Nick Cave is vagy a Wolfmother! Azonban most nem ezekről a zenekarokról lesz, hanem egy kis trióról, a Skin Thiefről, akik a kis klubokat járják, hogy szépen lassan egyre nagyobbra és nagyobbra nőjenek. Ehhez meg itt a harmadik anyaguk, ami már meg is jelent. Itt van az Everything is Empty Everything is One.
Négy év még sosem telt el két Rival Sons lemez között. A június elején befutott Darkfighterrel most ezt is kipipálhatjuk. Messzemenő következtetéseket azonban nem vonnék le arra nézve, hogy Jay Buchananék az utóbbi időszakban miért lassítottak a tempón. Még a kezdeti időszakban egy-két év telt el az egyes nagylemezeik között, a Hollow Bones óta egyre többet ülnek a frissebb anyagokon. Pedig 2017-ben a Black Sabbath turné révén kapták az addigi legnagyobb publicitást…
Néha nem kellenek nagy megfejtések csak összeállnak a dolgok és születik pár kellemes dal. A netes kalandozások során több ilyen lemezre is rá akadok, amik néha kellemes csalódást okoznak a számomra. A The Valley bemutatkozó EP-je kellően rozsdás, hogy óvatosan nyúljunk hozzá.
Egy album, amivel egy legendának vége kellett lennie. Egy album, ami már a megjelenése előtt bukásra volt ítélve, hiszen a világ csúcsáról csak lefelé vezet az út. Egy album, amin utoljára hallhatsz két rendkívül fontos és nélkülözhetetlen tagot. Egy album, amivel minden remény elveszett. Tizenöt éves az All Hope Is Gone.
Az Archaic zenekar kapcsán hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a történet nem a 2017-es How Much Blood… lemezzel és az azt követő Wacken-es kalanddal kezdődött, hanem jóval korábban. A hosszúra nyúlt lemezmentes időszak és az utódaihoz képest igazán gyengére sikerült hazai terjesztés miatt bizonyára kevesen emlékeznek a Time Has Come To Envy The Dead című 2006-os első lemezre. A zenekar sztorija még ettől is korábban, az ezredforduló környékén indult.
A mosonmagyaróvári Casketgarden negyedszázaddal ezelőtt alakult és nagyjából egy évtizede jegelte magát. Ezen évfordulók egyike is megfelelő apropót szolgáltatott volna ahhoz, hogy a metal.hu az idei nyár folyamán újra megjelentette a zenekar első lemezét. Tóth Balázsék ráadásul a This Corroded Soul Of Mine-nal épp két évtizeddel ezelőtt mutatkoztak be…
Ha zenekarokról beszélünk, akkor Lengyelországról általában a Behemoth meg a Pearl Jam jut eszembe. Nergalékat nem kell magyaráznom, Pearl Jam koncerten meg itt voltam egyszer. Viszont az instrumentális muzsika nem igazán jellemző az én olvasatomban erre a régióra és most mégis a Nirguna személyében találtam egy olyan zenekart, akiktől minden merch-öt megvásárolnék. Miért?
Az Oblivion Protocol egy friss zenekar, ha úgy tetszik, supergroup, és a brit Threshold oldalági rokona. A zenéjük is hasonló, vagyis billentyűsökkel gazdagított, dallamos progresszív rock. A sztorijuk is érdekes, hát még maga a lemez...
Végre valahára eljutunk a tengeren túlra is! Egészen pontosan Brooklynba vezet az utunk, ahol réges-régen megalakult a The Do Nothing Machine, akik a hetedik albumukkal jelentkeztek idén nyáron.
A fura nevű formáció voltaképp Wolfgang Van Halen szólóprojektje, a római kettessel jelölt nagylemez pedig pontosan két évvel követi a bemutatkozó anyagot. A stílus továbbra is hard rock, leginkább tengerentúli ízvilággal, a megvalósítás ezúttal valamelyest kompaktabb.
Európa északi része mindig is gazdag volt zenekarban. Oké, Európa nagy része gazdag zenekarban, de most olyanokról beszélek, akik nagyra is nőttek, akik izgalmasak, akik újítottak valamit. Az aktuális doom mániám közben akadtam rá a The Lesser Dead zenekarra, akik igazi szerethető doom zenét tolnak a bemutatkozó EP-jükön.
A veszprémi Iggy Pop koncertet követően azon merengtem, hogy manapság nem nagyon ápolja senki az önpusztítás hagyományát (legalább is nem azon a hőfokon mint az ifjú, ereje teljében lévő Iggy), aztán amikor látom a youtube-on, hogy Howlin‘ Pelle Almqvist pofán bassza magát a mikrofonnal majd vérző fejjel lenyomja a műsort, akkor megdobban azért az ember szíve: van még remény, a rock ‘n’ roll továbbra sem egy tánc.
A DDENT egy francia egyszemélyes, instrumentális projekt (manapság ezek szépen elszaporodtak) ami a semmiből került a lejátszómba és ezzel nem kis meglepetést hozott a keserédes, forró vasárnapomba. Amennyiben van egy kis időd fülelj erre felé.
Magyarországon együtt tartani egy zenekart öt lemezen keresztül lássuk be, hogy nem egyszerű feladat. Természetes, hogy az embert hajtja a kíváncsiság, hogy a soron következő anyaggal mit fog prezentálni a zenekar. Így volt ez most, amikor a Lazarvs bejelentette, hogy augusztus 18-án napvilágot lát a soron következő lemezük, ami a Blackest címet viseli. A reggeli munka közben estem neki az új lemeznek, ami….
A Type O Negative számomra mindig egy időszakos zene, viszont amikor elkap magának, akkor hetekig nem enged és az összes koncertet megnézem, amit megtalálok, minden albumot unásig hallgatok és elkezdem tanulni a különböző témákat, valamilyen hangszeren. Ez a zene nemcsak sötét volt, hanem egyszerre szuperzöld is. Hihetetlen, hogy harminc éves az az album, ami elhozta a megváltást a zenekar számára, noha soha nem élvezték igazán a sikert.
Első ízben napra pontosan negyven évvel ezelőtt, 1983. augusztus 18-án, a Városligetben mutatták be az István, a király című rockoperát. Az egykori bemutató helyszíne pedig a darab nyomán hivatalosan is a Királydomb nevet viseli. A kerek évfordulóhoz időzítve, épp a mai napon jelent meg a GrundRecords színeiben az István, a király 2023-ra igazított, dupla CD-s újrakiadása.
Simon Collins és Kelly Nordstrom neve feltehetően csak a habzó szájú proggereknek mond valamit. Az előbbi figura amúgy annak a bizonyos Lily Collinsnak a féltestvére, aki annak a bizonyos Phil Collinsnak a lánya, akit mindannyian ismerünk abból a bizonyos progresszív rock zenekarként indult brit együttesből.
Végre elkészült, és pénteken meg is jelenik a svéd Orbit Culture új albuma, a Descent. Abban a szerencsében van részem, hogy már hetek óta emésztgethetem, amire szükség is volt. Titkon reméltem egy minimális kommercializálódást, aztán pont ellenkezőleg…
A Bestial Devastation EP-t, mint a szintén brazil Overdose zenekarral közös split „A” oldalát a Chaos A.D. korszakban, tizennégy éves fejjel ismertem meg. Nagyjából ugyanabban az életkorban voltam, mint a felvétel készítésekor az ifjabb Cavalera tesó. Az eredetinek hitt, de mint pár évvel később nyilvánvalóvá vált, totál hamis, használt kazetta sokat pörgött a magnóban, pedig már az első hallgatások idején fel voltam háborodva, hogy jól átvágtak vele. Nyolcadikos fejjel is fülbe ötlő volt, hogy az anyag nem épp úgy szól, mint az akkoriban már jól ismert Arise vagy az aktuális Chaos A.D.
Ez az Alice Cooper még nem az az Alice Cooper volt, akit mi magyarok a ’80-as évek végén a rock magazinokból és a rádióból vagy a ’90-es évek legelején az MTV képernyőjéről megismertünk. A kezdeti évek Alice Cooper band-je egy állandó felállással működő zenekar volt, nem maga a frontember.