Veszprém, death/grind és Metal Ör Die Records – aki olvasta a szeptember elején megjelent lemezajánlónkat, már rá is vághatja, hogy Parasite Crowd. Az underground aktualitásai terén járatosabbak pedig nyomban hozzá is tehetik a Krampüs nevét.

Az underground és a supergroup kifejezések végképp nem férnek meg egymás mellett. A fővárosi Noble Victory kapcsán azonban ha címszavakban akarunk fogalmazni, ettől rövidebb és egyértelműbb leírást nehéz lenne találni. A death metal alapú muzsikában utazó ötöst alkotó zenészek mindegyike évek, mi több, esetenként évtizedek óta aktív szereplője a hazai földalatti mozgalomnak.

A Nothing But Thieves, ha a briteknél nem is „Az” aktuális rockzenei szenzáció, azok egyike mindenképp. Az essexi ötös június végén megjelent negyedik korongja ugyanis odahaza listavezető lett, de a belgáknál és a hollandoknál is az első tíz között találta magát. A 2012-ben alapított Tolvajok látszólag nem csinálnak egyebet, mint időszakonként az alternatív, az indie és a britpop elemeket a popzenével egybegyúrva leszállítanak tíz-tizenkettő, rágás nélkül is nagy falatokban nyelhető, könnyen emészthető dalt.

Ha az amerikai thrash metal kapcsán emlegethetjük a „Big 4”-t, a germán kollégáknál meg a „Teuton Thrash Trio”-t, akkor a svéd melodikus death/black vonalon miért ne nevezhetném meg a magam mesterhármasát, a Dissection, a Naglfar és a Necrophobic képében, szigorúan ábécé sorrendben?!

A Concrete egy közel húsz éves budapesti thrash horda, mégis csak a földalatti mozgalomban ismertek. Ez pedig részben az ő hibájuk, és itt most korántsem a zenei részre gondolok, hanem arra, hogy nyolc évre hibernálták magukat, illetve kiadói háttér sincs a hátuk mögött.

Szerintem a főszerkesztőt kicsinálom lassan, hogy hányadik Cavalera cikket írom idén. Albumsimogatóból legalább a negyedik. De most mit csináljak? A jó albumok mind évfordulósak! Vissza kell emlékezni rájuk, ráadásul ezek albumok még igazán odacsaptak. Most éppen a Cavalera Conspiracy debüt anyagáról lesz szó, az Infliktedről.

A Stardust első lemezének története a jó helyen és rossz időben tipikus példája. A 2015-ben alapított fővárosi hard rock zenekar az irányzat európai, sőt minden bizonnyal globális fellegváránál, a nápolyi Frontiers-nél jelentethette meg a Highway To Heartbreak című bemutatkozó korongját. A helyszín, azaz a kiadó tehát stimmelt. A lemez azonban 2020 őszén egy lezárt világban landolt, így a híre csak az online csatornákon terjedhetett, nemhogy nemzetközi, még hazai koncertsorozatról sem lehetett szó.

Gyakori, mi több, rendszeres, hogy a Rock Hard magazin mellékleteként olyan kiadványok látnak napvilágot, melyek német nyelvterületen kívül is számot tarthatnak az érdeklődésre. A lap a szeptemberi számmal jubilál, a magazin ugyanis 1983-ban indult. A szeptemberi újság a szerkesztők szemszögéből, archív fotókkal megszórt, személyes hangvételű visszaemlékezések útján alaposan körbe is járja ezt az időszakot.

Egyre többet hallani, hogy Ausztráliából ilyen meg olyan stonerrock zenekar üti fel a fejét, akik valamilyen úton módon, de elérnek hozzánk is. Így van ez most is, így engedjétek meg, hogy bemutassuk nektek a Fatmas-t, akik most jelentették meg ötödik anyagukat External Internal Eternal címmel.

A singer-songwriter kategória nem műfaj függő terminus, inkább generációs alapon nyugvó osztályozás ahol az elnevezés már kapásból definíció is. Robert Johnsontól, Bob Dylanen át egészen Billie Eilish-ig tart a sor, az én kiváltságom pedig az, hogy pont akkor voltam érdeklődő kamasz / fiatal felnőtt amikor éppen PJ Harvey (is) vitte a boltot.

A hard rockban, illetve dallamos metalban utazó svéd Eclipse az ezredforduló táján alakult, azóta szépen az európai élvonalba küzdötték magukat. A Megalomanium már a kilencedik nagylemezük, ami közvetlen elődeihez hasonlóan szintén egyszavas címet kapott.

Nem, ez még nem az új nagylemez a svéd progresszív rockerektől, bár a héten végre az is be fog futni. Az Adam & Eve az északiak nyolcadik albuma volt. A jövőre harminc éves zenekar pedig - a nagy többséghez hasonlóan - a pályája első évtizedében élte a legtermékenyebb időszakát. Bár a maguk magnum opus-át számomra a soron következő Paradox Hotellel alkották meg, de az azt megelőző utolsó lépcsőfok a címben szereplő, jövőre szintén jubiláló 2004-es lemez volt.

A nagy tudású reklámszakember szerint cicával és kisgyerekkel bármit rá lehet sózni az emberekre. Lehet, hogy van benne valami, mert a Walrus zenekar anyagára én is a cicás borító miatt figyeltem fel. Na, de mit is tud nekünk nyújtani ez a bemutatkozó anyag?

A Sepulturát a Roots a sztratoszférába katapultálta, azonban ahhoz, hogy odafigyeljenek rájuk kellett a megfelelő alap. A gigászi sikert olyan albumokkal alapozták meg, mint a Beneath the Remains és az Arise, de az igazi pontot az i-re a Chaos A.D. rakta fel, ami szakított a tipikus thrash metal hagyományokkal és megmutatta a zenekar egy új arcát, amivel stílust teremtettek a kilencvenes években.

Papi Zoltán minden valószínűség szerint időhurokba került, és a ’80-as évek második feléből keveredett közénk. A debreceni fiatalember ugyanis fanzine-t ír, illetve kazettákat ad ki. Teszi mindezt a huszonegyedik század harmadik évtizedében…

Aki a ’90-es évek elején kapcsolódott be az undergroundot akkoriban uraló death metal mozgalomba, minden bizonnyal emlékszik a Parasite Crowd nevére. A veszprémi ötös a hazai korszellemnek megfelelően néhány évig létezett, és a hőskorszakban mindössze egyetlen demót jelentetett meg. Az 1993-as …dead… kazetta pedig a magyar death metal egyik kiemelkedő darabja.

Mára talán már mindenkiben kezd letisztulni, hogy az ezredforduló utáni évekből, évtizedekből melyek lesznek azok a jobb híján csak retro előtaggal jellemezhető észak-amerikai heavy metal zenekarok, akikkel nemcsak hosszabb távon számolhatunk, hanem évek múltán minden bizonnyal emlékezni is fogunk a dalaikra. Számomra ezek a Visigoth, a Sumerlands, a Spirit Adrift, a Skull Fist, a Savage Master és a címben szereplő Night Demon.

Nem pihen az originál sokk-rocker: már itt is az új nagylemeze, tele friss dalokkal. Amerikában már az új programmal koncertezik, de előtte beugrott a Mötley-Leppard stadionturnéra is pár fellépés erejéig. 

Az instrumentális albumok idén valahogy nagyon megtaláltak maguknak. Nem is tudom, hogy a Space Shepherds anyaga már hányadik instru-lemez, amiről írok idén. Valahogy mindig ide keverednek az ilyen anyagok, de nézzük is meg, hogy mit rejt a What Fabric? elnevezésű anyag.

Mostanra meglehetős biztonsággal kijelenthető, hogy a nagy brit-pop háborút a Blur nyerte, ami talán azzal mérhető a legegyszerűbben, hogy ők még mindig együtt vannak.