Kiadóktól kapni anyagot mindig izgalmas dolog. Valahol gyerekkoromban erre vágytam, csönget a postás meghozza a promó CD-t, én meg ezerrel hallgatom mindenki előtt. A világ átalakult és így most már egy letöltési linket kapok, de még így is előbb kezünk közé kerül egy-két finomság. Így jutott el hozzám a Silverburn új anyaga is.
Hol vannak már azok az évek, amikor sorozatban, lényegében hivatalos bootlegekként jelentek meg a Pearl Jam koncertfelvételek… Az idősebbek bizonyára emlékeznek, hogy a 2000-es Binaural lemezt bemutató turné – tudtommal – összes koncertjének hanganyaga a rá következő évben hivatalos kiadást kapott. Eddie Vedderék persze azóta sem voltak szűkmarkúak, ha élő anyagok megjelentetéséről volt szó.
Ian Anderson magas sebességfokozatra kapcsolt, hiszen a tavalyi The Zealot Gene előtt közel húsz éven át nem készített friss Jethro Tull sorlemezt. Az április közepén befutott RökFlöte (Rock Flute) képében pedig bő egy év múltán itt a folytatás is.
Roger Waters a karantén időszakában a hétköznapi kortársaival ellentétben hermetikusan nem zárta el magát a külvilágtól. Az öntörvényű zenész – ha már koncertezni nem tudott – inkább a házi stúdiójának ajtaját reteszelte magára, és készített egy speciális felvételt.
A Spotify infó blokkja azt írja a Mutoid Man zenekarról, hogy amerikaiak és metalcore-ban utaznak. Ebből az egyik stimmel, a másik részben igaz. Metalcore-t is játszanak…
Szinte hihetetlen, hogy idén az Avenged Sevenfold: City Of Evil-je is besorolt a nagykorúvá érett lemezek közé. A 2005-ös korong, mely egyébként már a harmadik sorlemez volt a californiai ötös diszkográfiájában, Európában is pályára állította a zenekart. A maga több, mint hetven percével, és a metal egyes leágazásai között bátran kalandozó, a punk rockot és a tágabb értelemben vett rockzenét is érintő dalaival a City Of Evil távolról sem volt egy instant slágergyűjtemény, mégis sikerült átlépnie a közönség ingerküszöbét.
Természetesen még manapság is megoszlanak a vélemények arról, hogy Jon Anderson nélkül beszélhetünk-e egyáltalán Yes zenekarról. Tény azonban, hogy az évtizedek során az együttesbe többször ki-be lépegető énekes 2008-tól nincs a fedélzeten, a május közepén megjelent Mirror To The Sky pedig sorrendben már a negyedik olyan Yes logó alatt kiadott lemez, mely az alapító énekes távollétében készült.
Újra Svédország, újra stoner-pszichedelia, újra elszállás. A Moon Coven legújabb, negyedik albuma a Sun King augusztus 25-én jelenik meg, de nekünk már volt szerencsénk meghallgatni, így eltudjuk mondani, nektek, hogy érdemes-e rámenni.
A többé-kevésbé finn Grave Pleasures zenekarról érdemben nem lehet értekezni a Joy Division emlegetése nélkül. Így talán jobb is, ha itt, az elején letudjuk a kötelező párhuzamot, és – bár alappal tehetném – igyekszem nem minden egyes további mondatomban a brit post punk alapzenekar nevét citálni.
A jó buddhista magához öleli az univerzumot a csótányokkal, a balfaszokkal meg a csökkent szomszéddal együtt, aztán szépen kilélegzi a sok szart, a rossz buddhista meg betolja a Buggin-tól a Concrete Cowboyst, ahol ugyan az “Om” inkább egy jó nagy “Fuck You”, de a végeredmény szempontjából ez majdnem mindegy is.
Közel harminc éve annak, hogy Michael Amott a magyar Metal Hammernek adott interjújában azt próbálta megmagyarázni, miért is hagyta ott a korszakos mestermű, a melodikus death metal egyik alaplemeze megjelenését követően a brit Carcasst. A régies hard rock – mai szóhasználattal élve: retro – muzsikában utazó Spiritual Beggars bemutatkozó lemeze számomra tovább árnyalta a képet, vagyis újabb kérdőjelekre adott okot. A dolgot végül a Carcass 1996-os keltezésű Swansong-ja és a Mike nevéhez fűződő újabb zenekar azon év őszén történt debütálása tette tisztába.
A michigani rockcsapat – bár nem ismeretlen mifelénk – inkább a hazai terepen tarolt eddig. A tarolás szó nem túlzás, ugyanis már az első daluk a Billboard rocklista élén nyitott, és ott is maradt még 4 hétig. Most pedig itt a vízválasztónak tekinthető harmadik nagylemezük.
A dallasi Power Trip ha crossover/thrash vonalon nem is lökött sziklát az állóvízbe, a pocsolyát sikerült maguk körül felkavarniuk. Az említett irányzat köztudottan azon leágazások egyike, ahol hosszú évtizedek óta nem történt semmi egetverő. Borítékolom, hogy ilyen esemény a jövőben sem várható, egyben amellett is lándzsát törnék, hogy ezen a vonalon felesleges is bármiféle újítás.
Ha azt nézzük, hol bukkannak fel generációkat meghatározó vagy stílusokat mesterien újradefiniáló zenekarok, akkor az angol és amerikai hegemonia szembetűnő. Egészen addig, míg tekintetünket Skandinávia felé nem fordítjuk.
Joe Elliotték az utóbbi három évtizedben mindig jók voltak az ún. köztes kiadványok terén. Gyűjtemények, válogatások, élő anyagok, boxok. Ezek többsége persze csak időhúzó megjelenés volt. Közülük jómagam csak a gyűjteményes, valóban hiánypótló Retro-Active lemezt tartom olyannak, aminek feltétlenül a CD polcon a helye, de ugye az sem mai darab.
Ha valaki megnyeri a legpatinásabb német metal magazin, a Rock Hard aktuális Hangpróbáját, azt a valakit illik ismerni, vagy ha korábban még nem ütköztünk, megismerkedni vele. A győztes német The Night Eternal neve pedig magyar földön – még - nem forog közszájon, szóval időszerű őket is bedobni a képzeletbeli kalapba.
Az 1989-es Seasons End a brit Marillion ötödik nagylemeze volt. 2023-ból visszatekintve a zenekar több, mint négy évtizedet átölelő munkásságára, a tetemes diszkográfia egyik kiemelkedő darabja. Sokan persze elsősorban az alapján azonosítják a korongot, hogy ez volt az első album Steve Rotheryék pályája során, melyen nem az excentrikus frontember, Fish felelt a vokálokért.
A friss lemezmegjelenések özönében még inkább hajlamosak vagyunk megfeledkezni a speciális formátumokról. Bár az a gondolatmenet is megérdemelne egy hosszabb elmélkedést, hogy az egyes, még az előző évezredben rögzült kiadványtípusok közti különbségtételnek van-e még értelme, vagy ezek már csak a korosabb zenehallgatói generációk képviselőinek tudatában élnek tovább.
Mindig öröm találni valami olyan zenekart, akit újra meg újra meghallgat az ember. Most a német Sarkh akadt a horogra, akik a legújabb EP-jükkel keltették fel az érdeklődésemet. A Helios egy nagyon különleges anyag lett!
A Monolord már a születése pillanatában legendává vált. Nem tudom, hogy a svédek mitől ilyen rohadt jók, de jóformán bármihez hozzányúlnak az arannyá válik, pedig nem hiszem, hogy Midász király a rokonuk lenne. Itt van most a legújabb EP-jük, ami a maga két dalával is....