Van úgy, hogy várunk valamit, hogy milyen jó lesz, kíváncsiak vagyunk, hogy vajon hozza-e azt az élményt, mint a hozzá hasonló tapasztalat? Aztán meglepődünk, vagy nem, vagy csak úgy el vagyunk vele. De, hogy vagyunk a The Stonefruits-cal?

Kevés zenekar tudja jobban elvenni a kedvét az embernek az élettől, mint a Godflesh. Mindazonáltal a zenekar hatása az industrial metal színtérre megkérdőjelezhetetlen. Olyan zenekarokra volt alapvető hatással mint a Rammstein, vagy épp a Nine Inch Nails, hogy csak a nagyobbakat említsük meg. A '89-es Streetcleaner az ipari metal egyik alapköve és így nem mehetünk el szó nélkül, ha új lemezzel jelentkeznek. És bár a zenekarnak az évezred fordulójától számítva volt egy hosszabb szünete, amíg a tagok másban is kipróbálták magukat, de 2009 óta újra nagyjából működnek. Így érkeztünk el tavaly októberig, amikor is bejelentették az új lemezt, ami a keresztségben a Purge nevet kapta és stílusában és eszmeiségében a 1992-es Pure album örököse.

Imádom az első albumokat. Annyira különlegesek, annyira jó ígéreteket tudnak szőni, hogy ez meg az a banda még mit fog elérni. Most nem kellett messzire tekerni a térképen. Egészen pontosan a szomszédban, Ausztriában találtam egy olyan zenekart, akik a fejemre szögezik a fejhallgatót és nem is nagyon engedik, hogy leszedjem. Na, nem mintha annyira akarnám...

Ha valamiben torzított gitár van az már rock zene? Vagy honnan nézzük, hogy mi a rock? A Kispál És A Borz egyáltalán rock zene? Vagy micsoda, ha nem valami alternatív rock? Ha nem rock, akkor a The Doors sem az? Akkor most van létjogosultsága annak, hogy írunk a Beszorult Mondatról? 

Szinte pontosan két évvel az elődje után megjelent a Thy Catafalque tizenegyedik nagylemeze, az Alföld. Az előzetes hírek és kedvcsináló dalok alapján az elődjénél még karcosabb, és még kevésbé népzenés album körvonalazódott.

Az új Extreme nagylemezzel kapcsolatban az első megjegyzés mindig az, hogy milyen hosszú kihagyás után érkezett. Bevallom, én azt sem tudtam, hogy még léteznek, pedig a 15 éve kiadott Saudades de Rock óta elvileg nem álltak le egyszer sem, és a felállás sem változott.

Amikor meghallottam, hogy új Enter Shikari lemez érkezik kíváncsi lettem. Nem égtem iszonyatos lázban, de valamiért feljött bennem, hogy ezek a srácok anno nagyon komoly dolgokat pakoltak le az asztalra, ennyi idő elteltével vajon mi következik? A Kiss For The Whole World címmel megjelent az új album, ami….

Elérkezett az uborkaszezon a nyár beköszöntével. Egyre nehezebb olyan zenekarokat találni, akikre érdemes egy kis időt szentelni. A különböző YouTube csatornákon is már egyre kevesebb a friss zene, mindenki fesztiválozik, koncertezik és őszre hagyja az új anyagának a megjelenését. Ettől függetlenül azért belefutok néha egy-két anyagba, amiket érdemes megemlíteni. Ilyen most a New Dawn Fades zenekar is.

David Coverdale a Deep Purple énekeseként, majd a Whitesnake frontembereként is megjárta a csúcsot. A ’70-es évek közepén a Burn és a Stormbringer lemezekkel alig egy év alatt a vokálcentrikus hard rock terén tette le a névjegyét, szűk másfél évtizeddel később pedig, az MTV-korszak csúcsán az 1987, majd a Slip Of The Tongue révén az időszak emblematikus, szakmai- és közönségsikert arató albumaival jelentkezett.

Kíváncsi lennék rá, hány újkeletű Ghost hívő van tisztában azzal, hogy melyik kiadó volt az, amely a bemutatkozó Opus Eponymous lemeznek elsőként bizalmat szavazott, és pályára állította Tobias pápa formációját! Nos, a brit Rise Above Records-ról van szó, mely név mögött nem más áll, mint Lee Dorrian. Igen, az a bizonyos Lee Dorrian, akit az első két (másfél) Napalm Death lemez révén, illetve a Cathedral énekeseként ismerhetünk. De hogy jön ez most ide?!

A Nighthawk egy svéd alkalmi formáció. Hard rock/AOR-t játszanak, Björn Strid az énekes, de a többiek sem teljesen ismeretlenek. De hát van már egy The Night Flight Orchestra, mi szükség még egy hasonlóra? Elmagyarázzuk.

Mindenkinek van egy Metallica élménye. Nincs olyan rock/metal zenét szerető ember a földön, aki ne hallott volna legalább egy dalt a négyestől. Vagy legalább a Master Of Puppets szólójából ne hallott volna egy hangot se (köszi Stranger Things!). Ez a zenekar a történelem során megkerülhetetlenné vált. Így egyértelmű, hogy megemlékezünk a 2003-as, nagy port kavaró albumukról. Te szereted a St. Angert?

Ha thrash metalról van szó, a németekben nehéz csalódni. Az utóbbi hetekben nekem mégis többször sikerült. Az aktuális „nagy visszatérő” Holy Moses, illetve a jó ideje lemezes fronton is újra produktív Necronomicon tavaszi lemezei ugyanis többszöri nekifutás ellenére úgy mentek el mellettem, hogy magam is meglepődtem a dolgon. Ha már az öregeknél tartunk, a rehabilitáción átesett svéd Mezzrow comeback-je sem tudott meggyőzni, de ezek megfelelő kapacitás mellett a miértek okán külön cikkek témái lehetnének. Ha az ember ilyen előzmények után mégis thrash metalra vágyik, nincs más lehetősége, mint az underground felé fordulni, és a színtér mélyebb rétegeiben keresgélni.

Van olyan, hogy az ember sokadik albuma sem hozza el azt a szintet amit szeretne, máskor meg elsőre kasszát robbant és övé lesz az egész világ. A mai helyzetben azonban egy friss zenekarnak nagyon nehéz dolga van kitűnni a tömegből. A Black Drops-on azonban mégis megakadt a szemem!

Urlo "The Mon" neve ismerősen csenghet, amennyiben szereted a doom zenét. Az Ufomammut basszusgitárosától rendkívül hangos és fogós témákat ismerhettünk meg az anya zenekarban, de mi van akkor, ha Urlo egymaga alkot? Itt van a The Mon elnevezésű projektjének második albuma.

A fővárosi Slowmesh az épp aktuális HammerWorld magazin mellékleteként hozta ki a III címre keresztelt korongját. A zenekar legutóbb 2020 végén, hasonló formában jelentkezett lemezzel. Az akkori album, az Isolate görcsmentes, könnyen a memóriába vésődő, de mégsem instant fogyasztásra gyártott dalai gyorsan utat találtak hozzám. Két és fél év távlatából pedig azt is ki merem jelenteni, hogy a Together Alone című nótájukat az utóbbi évtized legjobb hazai szerzeményei között illik emlegetni.

Komoly figyelmet kapott a hír annak idején, hogy Richie Faulkner, a Judas Priest fiatal gitárosa szólólemezt készít. Aztán a szólólemezből supergroup lett, de mire megjelent, elpárologtak a szuperséget biztosító húzónevek. Mi is akkor az Elegant Weapons? Erről lesz szó a továbbiakban.

Feltételezem, hogy mindenki tud mondani egy, vagy két Foo Fighters nótát, amit ismer és kedvel is. Nekem is van ilyen, de valahogy mindig úgy voltam ezzel a csapattal, hogy ugyan zeneileg tökéletesen kivitelezett számai, frankó klipjei vannak, de én nem találtam benne sosem olyan unikális elemet, amitől nagy kedvenceimmé váltak volna.

Ismét sikerült a horogra akasztani egy olyan projektet, amit nem zenekar csinál, hanem egyetlen egy ember. A Collapsed Tower projekt egy nagyon érdekes albumot hozott el nekünk, természetesen instrumentális megközelítésben.

A Sepultura körül mindig izzik a levegő. Max vagy Derrick? Az old school dalok vagy az újak a jobbak? Legyen reunion vagy sem? Van-e létjogosultsága a zenekarnak a Cavalera fivérek nélkül? Amúgy is mi a jobb? A Sepu vagy a Soulfly az? Andreas tényleg akkora szemét? Derrick amúgy is mit keres itt? Na, ezeket mi mind félre rakjuk szépen és megemlékezünk a harmadik albumról, ami az "új" frontemberrel készült. Itt a Roorback!