Amikor a legújabb Therapy? lemez megjelenése kapcsán volt szerencsém Andy Cairnsszel beszélgetni, az interjú során érintettük egyéb zenei projektjeit is. Ekkor került számomra fel a térképre a JAAW nevű formáció, aminek ő is tagja. Az akkor még készülő Supercluster című albumról a Riot szám már elérhető volt, így előzetesen kaptam némi ízelítőt arról, hogy mire is számíthatok a május 26-án megjelenő anyaggal kapcsolatban. Annyi biztos volt, hogy nem egy hétköznapi fémipari muzsikát fogunk kapni. Erre a feltételezésre a zene mellett a tagok meglehetősen változatos zenei háttere is alapot adott.

Szerencsére ma már rengeteg zenéhez iszonyatosan könnyen hozzá lehet jutni. Ez egyben átok és áldás is. Elveszett a varázs, hogy elmegyek a boltba belehallgatok egy-egy lemezbe, megveszem, hazamegyek és a saját cuccomon meghallgatom. Ellenben folyamatosan jönnek szembe az olyan underground zenekarok, akikkel sosem találkoztam volna egy áruház CD-s polca előtt. Ilyen a nemrég megismert Formula 400 is.

Miközben egyes black metal zenekarok vért izzadnak azért, hogy kívülálló státuszukat igazolják, ez a három hétköznapi figura a radar alatt egy olyan koronggal állt elő, ami valóban kívül áll az egyes színtereken. Az Angertea közel három évtizede úszik az árral szemben. Történetük így akár egy példabeszéd is lehetne a magyar undergroundról, de nem az. Nincsenek tagcseréik, a lemezmentes időszakban nem jelentkeznek hírértékkel egyébként nem bíró információkkal, sőt azzal sem erőlködnek, hogy úton-útfélen vagy mindenáron koncertezzenek.

A friss Winger nagylemez május 5-én jelent meg, 9 év kihagyás után. A Seven a zenekar hetedik albuma, és 12 dalt rejt 55 percben. Ennyit a számadatokról, nézzük, hogyan sikerült!

Jerry Cantrell és csapata a grunge zene egyik legsúlyosabb úttörői. Lehet utálni őket, lehet imádni, de szó nélkül elmenni mellettük egyszerűen lehetetlen, ha kicsit is szereted a rockzenét. Egyszerűen hihetetlen, de idén már tíz éves a William DuVall-al készült második albumuk. Emlékezzünk méltó módon meg a The Devil Put Dinosaurs Here-ről.

Van, hogy egy nap szembe jön három olyan zenekar, amiktől hanyat vágom magam. Az átlag azért erősen az, hogy naponta egyet találok, amiben van valami, ami tetszik. Aztán vannak olyan időszakok, úgynevezett uborkaszezon, amikor napokig semmi se jön. Csak keresgélek a gép előtt ülve, dolgozom, hallgatom az albumokat és semmi. Most ezt a csendet törte meg a High Leaf, akik már a nevükkel sokat sejtetnek magukról. 

Messzemenő következtetések alapját nem képezheti, de ettől még tény, hogy a hazai black és death metal mozgalom az utóbbi évek során kitermelt magából néhány olyan formációt, melyek nemzetközi szempontból komolyabb reputációval bírnak, mint hazai viszonylatban. Határainkon túl többet emlegetik ezeket a zenekarokat, mint belföldön. Mistcavern, Hænesy, illetve Os – három példa a fentiekre. Mindannyian a saját színterük egy-egy elismert kiadójához tartoznak, de itthon alig emlegetik a neveiket.

Amikor meghallottam, hogy Rick Rubin gondolatai könyv formájában testet öltenek és elérhetőek lesznek idehaza is,  iszonyatosan izgatott voltam. Nagyon sok érdekességet hallunk erről a különös formáról. Hol pozitív, hol negatív visszhangja van a munkájának, az azonban egyértelmű, hogy amihez nyúl az többségében mestermű lesz. Na, de milyen is ez a kreatív folyamat?

Lassan kezdem azt érezni, hogy ezekkel a RockNuggets cikkek írása után készítenem kell egy európai stoner/psy-spacerock/doom térképet, hogy hova érdemes elindulni nyaralni. Az év fő úti célja egyértelműen Olaszország lenne, azonban most másfelé kalauzollak titeket, hogy megismerkedjünk az Apex Ten zenekarral.

Jason Newsted egy megkerülhetetlen fazon a metal zene történetében. Ha nem is ásod bele magad annyira mélyen az undergroundba, akkor is tudod, hogy kiről van szó. A csávó nem erőlteti, amit nem kell, de tegnap mégis visszaállt a színpadra a metal formációjával, közel tíz év hallgatás után. Ez egy remek apropó, hogy megemlékezzünk az idén tíz éves Heavy Metal Music albumáról.

Amikor érkezik egy-egy új album egy hazai zenekartól, akiket jobban vagy régebb óta ismerek, az mindig nagy várakozással jár. Még, ha nem is a kedvencem, de érdekel, hogy mit alkotnak a kortársak. Simán benne van a pakliban, hogy aki eddig nem volt szimpatikus, az most lenyom egy olyan albumot a torkomon, amit zabálnék amúgy magamtól is. Na, mondjuk a Fish!-t pont szeretem, így még inkább kíváncsi voltam, hogy milyen az az anyag, amin a meztilábas utoljára dobol.

Érdekes, hogy néha egy-egy stoneres YouTube csatornán felüti a fejét valami olyan album, ami totálisan kilóg a sorból, de a szellemiségét tekintve még is itt a helye. Most sikerült elhagynom az öreg kontinenst és elutaztam a tengeren túlra, hogy megismerkedjek a Bleach Garden zenekarral.

Vannak olyan legendák, akik köztünk élnek. Akik bármit is csinálnak azért csak felkapjuk rá a fejünket. Hajt minket a kíváncsiság, hogy ennyi év után még mit mutatnak nekünk. Ilyesmi zenekar a Yawning Man is, akik hamarosan új anyaggal jelentkeznek. Azonban mi már meghallgattuk a Long Walk Of The Navajonak keresztelt albumot.

Az idei év számomra egyértelműen Olaszországról szól. Noha nem pizzát akarok állandóan enni, nem is a makaróni, amin pörgök, hanem sokkal inkább a folyamatosan szembe jövő zenekarok. Most éppen a Nautha varázsolt el legújabb albumával. 

A kortárs hard rock egyre belterjesebb. Leginkább épp erre az irányzatra jellemző a mondvacsinált, egyszeri alkalomra, jobb esetben is legfeljebb néhány lemezre szóló supergroup-ok sora. Szintén ehhez a műfajhoz köthető az ún. házi dalszerzők megjelenése és a végleges kiégésig tartó néhány éves tündöklése, illetve ennek folyományaként a stílus régi rajongói számára talán legnehezebben emészthető jelenség, a lemezek késztermék jellege.

A rockzene története tele van olyan párokkal, akik nem csak a hitvesi ágyat, de a színpadot is megosztják egymással és bár a Spotlights esetében is jól működik a házastársi kémia (vagyis inkább alkímia), azért senki se gondoljon holmi Sonny & Cher típusú szirupos romantikázásra.

Vannak időszakok, amikor egyszerre az ember fejére zúdul öt-hat olyan album, amitől padlót fog és hetekig bírja őket hallgatni, máskor meg egyszerűen nincs semmi. Vagy, ami volt azt meg elfelejti, hogy milyen zenekar volt. Ezt a problémát kiküszöbölendő létrehoztam magamnak egy stoner-doom lejátszási listát, ahol később is tudok csemegézni az ígéretes jelöltekből. Így van az, hogy hosszú idő után előkerült Dystopian Pleasures nevű zenekar.

Hihetetlen, hogy a Deftones első lemeze is már idén huszonnyolc éves lesz. De ez hagyján... Az album, ami nyitott a könnyedebb vonal felé idén már húsz éves. Hihetetlen kimondani, hogy ami annak idején újdonság volt, az már ennyire régen volt. Emlékezzünk meg becsületből is a zenekar self titled albumáról! Itt a Deftones album.

Ahhoz képest, hogy a legnagyobb metal kiadó egyengeti az útjukat, és egy mozgalom elindítói, a svéd Enforcer nem túl gyakori vendég magazinunk hasábjain. A múlt héten megjelent Nostalgia című nagylemez azonban érdemes a figyelemre, nézzük hát meg közelebbről!

Miközben a melodikus death metal vonalon az utóbbi hónapokban a The Halo Effect debütálása, illetve az idei év elején befutott In Flames lemez volt az aktuális beszédtéma, február utolsó napjaiban, szép csendben megérkezett a finn Insomnium új anyaga is, de nem kavart sok vizet. A Niilo Sevänen énekes/basszusgitáros által vezetett ötös pedig régi motoros a szakmában, az Anno 1696 a finnek kilencedik nagylemeze. Az egykori alapítók közül ráadásul a dobos, Markus Hirvonen és a gitáros Ville Friman a főnök mellett 1997 óta tolják az Insomnium szekerét.