A kutya visszatért és próbál visszaterelni minket, elkóborolt bárányokat a nyájhoz. A Mudi zenekar Van Lejjebb címmel, új három számos EP-vel jelentkezett, amit jól meg is hallgattunk!

Az első négy nagylemez idei újrakiadásának apropójából szeptember elején már megemlékeztünk a debütáló A Social Grace-ről, a második részben pedig az időrendet tartva az 1992-es Into The Everflow-val folytatjuk.

Dan Swanö neve minden valószínűség szerint a többségnek elsősorban háttéremberként ismerős. Az örebroi, illetve Németországban is működő Unisound Stúdió ajtajának kilincsével szinte az összes olyan északi zenekarnak volt már dolga, akinek a nevét az undergroundban érdemben jegyezzük. A Swanö névről a death metal tábor formabontóbb dolgokra is vevő része az egykori Edge Of Sanity-re asszociál, de emberünknek egyebek mellett volt és elvileg most is van egy kettes számú zenekara is, a Nightingale.

The Flower Kings vagy Kaipa? Ha eldöntendő kérdésről van szó, a hazai progresszív rock tábor azon maroknyi részének tagjai, akik nem csak a ’70-es évekbeli lemezekben tudnak gondolkodni, bizonyára az előbbit választanák. Roine Stolt mai fő zenekara népszerűség tekintetében kétségtelenül túlnőtt az utóbbi együttesen.

A négytagú amerikai-angol hard rock supergroup egy hosszabb szünet után ismét összeállt, aminek eredménye a római ötössel jelölt nagylemez lett.

A Leprous számomra a 2010-es évek Pain Of Salvation-je volt. Einar Solberg(ék) épp olyan innovatív módon állt(ak) a progresszív metal/rock irányzathoz, ahogy azt egy évtizeddel korábban Daniel Gildenlöw zenekara tette. A lecke felmondása egyik esetben sem az 1992-es, az 1994-es vagy az 1999-es Dream Theater lemezek szó szerinti tolmácsolásában nyilvánult meg, sőt mindig is a lehető legtávolabb álltak a műfaji kényszerképzetektől.

A hányatott sorsú amerikai csapat karrierjében volt két rövid év, amikor úgy tűnt, hogy végre ismét összeállnak a dolgok. Ezt az időszakot örökíti meg a Live in London koncertlemez és videó.

A modern post-hardcore zászlóshajója, a Touché Amoré hatodik nagylemeze október 11-én jelenik meg a Rise Records jóvoltából. A Los Angeles-i banda az agresszívabb és egyszerűbb hardcore hangzástól fokozatosan egy dallamosabb és kifinomultabb post-hardcore irányba mozdult, ami remekül megállja a helyét a screamo univerzumban is. A legújabb, 11 dalból álló album Spiral In A Straight Line címet kapta és amiben talán eltér a korábbiaktól az az, hogy a Stage Four és a Lament összefüggő narratívája helyett inkább különböző drámai vagy nehéz életesemények sorozata szolgáltatják egy-egy szám alaptémáját. Ami viszont nem változott és a ismerősen cseng Jeremy Bolm torokszorító éneke, amit beborítanak az itt-ott nyomasztóan monoton és melankolikus gitárriffek.

A Magyar metal antológia projekt átfordult a második évadra, és már a 2014-ben készült lemezeken lépkedünk végig. És hát bekezdünk durván. Van azért vörös vonal, amit nem szeretnék átlépni - nem kell megszerezni egy albumot minden áron...erre most két példát is hozott az élet. Újra felfedeztem a HAW-t és szétmarta a lelkemet a Black Hourglass. Emellett a Subscribe még mindig zseni és nem tudok elmenni szó nélkül a belező grind mellett, aminek a borítóját bele se mertem tenni a videóba - blöekh.

A bő két évtizede létező, de annak nagyjából a felében inaktív Pure Reason Revolutionról talán már véglegesen és visszavonhatatlanul kijelenthető, hogy örökre megmaradnak a kevesek kultikus kedvenceinek. Az egykori westminsteri egyetemisták bizonyára már maguk is beletörődtek a helyzetükbe, a zenekarral nincsenek különösebb terveik, mindannyiuknak megvan a privát élete, sem bizonyítási vágy, sem megfelelési kényszer nem hajtja őket.

LOVE címmel jelent meg a Seeds Of Mary nevű együttes legújabb, negyedik nagylemeze. Szeretek új zenekarokat felfedezni, így mivel még nem találkoztam korábban a zenekarral, örömmel ugrottam fejest a promó anyagba, hogy milyen is ez a szerelem.

Tizenkilenc éve jelent meg a Deftones ritkasággyűjteménye, a beszédes című B-sides & Rarities. A pakk most egy hivatalos vinyl újrakiadást kapott, ennek apropóján pedig érdemes megnézni, mit is „tud” ez az anyag, meg amúgy is: miről van itt szó?

Akár nagyobb tétben is mertem volna fogadni arra, hogy tavaly írtam a legutóbbi Kasabian albumról, így most azzal a felütéssel terveztem indítani, hogy lám, a brit indie zenekar a lemezkiadás szempontjából magasabb fokozatra kapcsolt. Nos, néhány kattintás után kiderült, hogy az a bizonyos legutóbbi lemez, a The Alchemist’s Euphoria korántsem tavaly, hanem bő két éve jelent meg. A Happenings kapcsán tehát nem a gyorsaságot kell dicsérnem; épp ellenkezőleg, a friss korong a kétéves periódus ellenére félórányi újdonsággal sem szolgál.

Mintha az elmúlt években nagyobb becsülete lenne az instrumentális gitárzenének, mint a ’90-es évek vége óta bármikor. A gitárhősök aranykora, a ’80-as és a ’90-es évek fordulójának időszaka minden valószínűség szerint már soha nem fog visszatérni, és reneszánsza sem lesz az irányzatnak, de manapság többeknek is sikerül tartalmasat alkotni ebben, az ezredforduló utáni években a youtube-féle szobagitárosok által jégre tett műfajban.

Nem szeretnék félreérthetőnek tűnni, de úgy gondolom, hogy David Gilmour – zenei – életműve már az első szólólemeze megjelenése előtt teljes volt. Mondom ezt annak tudatában, hogy az a bizonyos legelső szólóalbum nem tegnap, és nem is tegnapelőtt, hanem még 1978-ban jelent meg. Az egy évvel korábbi Animals idejére a Pink Floyd belső egyensúlya végképp megborult, és Roger Waters minden téren egyeduralkodóvá vált.

Ha azt mondom, Dream Evil, a válasz az, hogy Dio. Ha pedig azzal jövök, hogy Metal Gods, a felelet minden körülmények között a Judas Priest kell, hogy legyen. A skandináv Dream Evil Metal Gods cím alatt, hetedik nekifutásra sem házal bizonytalan eredetű portékával.

Ezzel az epizóddal búcsúzunk a 2013-as évtől, ahol az év végére maradt albumokat hallgattam végig + azokat, amelyek valamiért kimaradtak a forrásul számító listákról, de itt a RockStationön viszont írtunk róluk. Ilyen volt a 2013-as Auróra vagy a Rómeó Vérzik album. Kár is lett volna mellettük elmenni. Emellett olyan szinte elfelejtett bandákat szedtünk elő, mint a Wackor, a Kard, a Cadaveres vagy a Burnout - és persze nem maradtak el a kincsek és homlokcsapkodós nyomorúságok sem.

A Bursting Out alcímű Live album ugyanaz a Jethro Tullnak, mint a Made In Japan a Deep Purple-nek, az Unleashed In The East a Judas Priest-nek vagy a Live After Death az Iron Maidennek. A koncertlemez. Így, nagy „A”-val. Az azok megjelenése óta eltelt évtizedek alatt készülhetett bármennyi stúdiólemez, jelenhetett meg akárhány további élő anyag, a rajongótábor és bizonyára maga az adott zenekar is ezeket tartja a csúcsteljesítményeknek, már ha koncertfelvételekről van szó.

2024 a nagy összeállások éve, elég csak az Oasis vagy a Linkin Park visszatérését említeni, de nyilván van élet a manchesteri prolikon meg a pop-metalon túl is, bár arrafelé nem csilingel úgy a kassza.

 Az Alice In Chains legenda. A legendák pedig soha nem halnak meg. Noha a grunge megkerülhetetlen, ikonikus zenekara tizennégy évig tetszhalott állapotban volt, 2009-ben visszatértek és visszahelyezték magukat a rock/metal zene térképre. Mi az, hogy visszahelyezték? Elsöpörtek mindent és hangosan ordítottak, hogy még élünk! Tizenöt éves a visszatérő album, a Black Gives Way To Blue.