A Mester megint megcsinálta! Bő két évvel az Ordinary Man kiadása után újabb nagylemezt készített, ami a napokban meg is jelent. Tucatnyi sztárvendég, közelgő turné, több, mint egy órányi új zene: van miről beszélni.

Meglehet, hogy még nem fordult rá a célegyenesre, de már itt van a kanyarban a Suicide Silence következő nagylemeze. A mostani, köztes időszakban viszont ragadjuk meg az alkalmat, és emlékezzünk meg az amerikai deathcore mozgalom pilléreinek bemutatkozó korongjáról, melyhez ha a tizenöt éves jubileum önmagában nem lenne elegendő indok, az idei, bónuszokkal rogyásig pakolt újrakiadás kellő apropót szolgáltat!

A zalai Age Of Agony a legrégebb óta aktív hazai death metal banda. Ha beszámítjuk a Silent Agony időszakot – és miért ne tennénk, hiszen csak névváltoztatásról volt szó -, 1995-től jelen vannak a magyar undergroundban. Eddigi ténykedésüket négy demo, két megosztott kiadvány és öt nagylemez jelzi. Utóbbiak sorában a 2016-os, első világháborús tematikájú koncept anyag, a For The Forgotten volt az utolsó. Azóta viszont takaréklángon üzemeltek.

Bármiféle rendszer, logika, illetve betűrend nélkül álljon itt most öt olyan lemez szűkre szabott ajánlója, melyek vagy messze elmaradnak a fősodortól - netán alkotóik az örökös underground szerepre kárhoztattak - vagy épp a maguk színterén kisebb fajta áttörés küszöbén állnak!

Itt nálunk a RockStationnél nagyjából megvan a leosztás, hogy ki milyen muzsikát kultivál, főszerkesztőnk ezt tudja és érzi is, hogy mikor melyik lemezzel/stílussal kit kell megtalálni. Na, hogy én hogy léptem rossz helyre, hogy az új Muse album repült utánam, nem tudom. Okés, már úgy 10 éve is írtam egy Muse kritikát és idén láttam őket a Volton, de hát akkor sem vagyok a téma felkent papja. Így értékelés a végén nem lesz, csak impressziók és élmények megosztása. Főleg, mert az angol trió viszont olyan magasságba lőtt zenéjükkel az elmúlt két évtizedben, hogy így félvállról köpködni az új lemezre valószínűleg gagyi volna.

Hamarosan mindenki számára szabadon nézhető lesz a The Retailators című slasher horrorfilm. A többek közt a Five Finger Death Punch legénységét és a Papa Roach énekesét, Jacoby Shaddixet is felvonultató alkotást volt lehetőségünk hamarabb megnézni, így egy kicsi spoilermentes ajánlót kaptok hozzá az alábbiakban.

Nem bánt a kutyus, ne félj! Istenem, hányszor hallottam ezt gyerekkoromban mielőtt a bokámba mart a kutya, vagy habzó szájjal felkergetett egy fára....De hát akkor ez volt a Kényszermegoldás. Azt meg már akkor is tudtam, hogy a Mudi egy agresszív faj. De most inkább nézzük meg, hogy mi a helyzet a budapesti kutyussal és a harmadik megoldással.

Folytatja hódító hadjáratát a mongol The HU zenekar. A rockzenét tradicionális mongol motívumokkal, népi hangszerekkel és különleges énektechnikával gazdagító banda nemrég adta ki a második nagylemezét, ami várhatóan szélesebb körhöz is eljut majd.

Van az a furcsa szokásom, hogy külföldi utazások alkalmával igyekszem begyűjteni a helyi szaklapokat. Természetesen nem vagyok világpolgár, és nem vágom az összes Európában beszélt nyelvet, azonban a nemzetközi szakkifejezések, mint szamárvezetők nyomán így, ha csak felületesen is, de valamelyest sikerül beleásnom magam az adott nemzetek színtereinek aktualitásába. Az idei dél-európai kör során a spanyol, a francia és az olasz szaklapokra igyekeztem lecsapni. Na, de hogy jön ez az egész Steven Wilsonék visszatérő lemezéhez?!

Akárhogy is nézem a Machine Head totálisan olyan zenekar, mint a Soulfly. Miért? Megkerülhetetlen legenda a metal zene égboltján mind a két zenekar. Max Cavalera ugyanolyan megosztó frontember, mint Robb Flynn. Mind a ketten a semmiből építettek újjá egy zenekart. És bármekkorát is hibáznak az új anyagaikra még mindig kíváncsiak vagyunk, és meghallgatjuk őket. Így nem is volt kérdés, hogy az Of Kingdom And Crown pörögni fog a lejátszóban. Na, de milyen ez a lemez?

Mi is megírtuk korábban, hogy öt kipróbált svéd muzsikus új bandát gründolt The Halo Effect néven, és dallamos death metalt játszanak. Az előzetes kislemezek alapján nagyon is ígéretesnek tűnő album azóta megérkezett.

Kíváncsi lennék rá, hogy itthon hány zenehallgatónak mond valamit a Pure Reason Revolution neve! Aki viszont nyitott a zenei sokszínűségre, és már belefutott a manapság trióként muzsikáló britekbe, feltehetően nem feledte őket egykönnyen. Némi korrekcióval akár ide is másolhatnám az Astronoid harmadik lemezéről néhány napja írt ajánlómat. A britek skatulyába tömködése – számomra legalábbis - hasonlóan nehézkes feladat, mint az amerikai négyes kategorizálása volt, de hogy ne plagizáljam önmagamat, álljon itt egy esetlen stílus meghatározás; a kilencvenes évek közepének alternatív hullámától eredeztethető, elektronikus elemekkel is megtűzdelt, progresszív post rockkal van dolgunk.

A neofolk sosem volt mainstream műfaj, ehhez képest a Wardruna az utóbbi évtizedben szépen kinőtte magát. A black metalos múlttal rendelkező Einar Selvik (akkori művésznevén: Kvitravn) egy rakásnyi, valóban underground zenekar mellett dobosként korábban megfordult a Gorgoroth és a doom vonalon mozgó Sahg soraiban is. Az Enslaved dalkovács, Ivar Bjornsonnal közös, jelenleg is aktív projektjével pedig az utóbbi időben progresszív rockkal alaposan megfűszerezett, fekete fémet csak nyomokban tartalmazó muzsikában utazik.

A Radiant Bloom a massachusettsi négyes harmadik nagylemeze. A leginkább post rockként kategorizálható, meglehetősen egyéni muzsikában utazó fiatalok júniusi korongja már egy igazi nagyágyúnál, a Century Media istállójánál jelent meg. Az Astronoid akár a hasonlóan nehezen skatulyába gyömöszölhető, de igen szűk körben ismert Vattnet utódjának is tekinthető, hiszen az egykori csapat háromnegyede, vagyis a gitáros/énekes Brett Boland, a másik hathúros, Casey Aylward és az ütős Mike St. John itt folytatják tovább a muzsikálást.

A hidegfronttal együtt érkezett meg augusztus 19-én az új Russian Circles lemez és bár erre vonatkozóan nincs információ a meteorológia szolgálatok honlapján, a banda rajongói azért biztos látják az ok-okozati összefüggést.

Az a helyzet, hogy a dél-amerikai, elsősorban a brazil, a chilei és a kolumbiai thrash-death underground mozgalmakkal jobban képben vagyok, mint közvetlen szomszédaink színtereivel. Hiába vakarom a fejem, erre a helyzetre nehéz ésszerű magyarázatot találnom. Itt és most természetesen nem az osztrákokra gondolok, hanem a szlovének mellett a keleti régiói zenekaraira. Persze a Jinjer képében akad olyan ukrán csapat, amelynek mára az underground keretei közül is sikerült kilépnie, illetve tőlünk keletre olyan kultikus formációkra is bukkanhatunk, mint pl. a Drudkh, vagy a Nokturnal Mortum.

Én bírom a 5FDP-ot. Leginkább nem vagyok rá büszke, kapok itt a szerkesztőségében is érte hideget-meleget. De ez van. Félreértés ne essék, nem vagyok vak/süket, tudom, hogy meddig ér a zenéjük, ismerem minden hibájukat, megtéríteni sem akarok senkit, nem tolom fullba a kretént, de ezzel együtt jól elvagyok velük. Többé-kevésbé. Mondjuk az 2020-as F8 lemezzel kevésbé, mert az kimondottan szar lett. De azóta sem telt el több idő, mint azt megelőző lemezek előtt, pedig két éve pont azon sírt a szám, hogy nem kéne ilyen sűrűn magukból kivetni az új lemezeket.

Hazai zenekarról írni mindig egy nehezebb kihívás. Azért is mert biztosan elolvassa a zenekar is, amiből aztán vagy nagy örömködés lesz, vagy pedig nagy sértődés. A kettő között ritkán van átmenet. Én különösen szeretem, amikor egy itthoni zenekar keres meg azzal, hogy hallgassuk meg mit is alkotnak. A Diaftora is így tett, én pedig beizzítottam a fejhallgatót, hogy halljam milyen is a Hangok.

A kiskunhalasi Jack a hazai underground egyik stabil tartópillére. Ez annak ellenére is így van, hogy csak egy valóban szűk réteg tud a létezésükről. Vatai Leviék ugyanis egy olyan lesajnált, puszta rosszindulatból köpködött műfajban mozognak, melynek itthon maréknyi tábora van. A négyes ezek ellenére a kilencvenes évek közepétől nyomja a maga által grindpunk-nak titulált muzsikát.

A svéd Amon Amarth tartja magát a hároméves lemezkiadási ciklushoz, amin még a covid sem tudott változtatni. Az idei albumuk már a tizenkettedik, és – bár a minőségből nemigen szoktak engedni – a kérdés inkább az, meg tudják, meg akarják-e még lepni a hallgatóságot.