Amennyiben a világ legnagyobb zenekarában játszol jó eséllyel nem olvasod ezt a cikket, de az is biztos, hogy alapjáraton hatalmas nyomás nehezedik rád. Akár foglalkozol vele, akár nem, több millió ember kíváncsi arra, hogy mit kezdessz éppen magaddal, hogyan küzdessz meg a saját démonaiddal, az alkohollal, a drogokkal vagy éppen a halál gondolatával. A fél világot az érdekli, hogy milyen hangzással, milyen dalokkal rukkolsz elő majd most. Biztos vannak, akik egyből köpni fognak, lesznek, akik pedig imádni. Egy biztos, mindenki hallani fog arról, hogy a Metallica kihozta a kilencedik stúdióalbumát, ami a Death Magnetic névre hallgat.

A miskolci Atomic a mai napon, hazai pályán ünnepli negyven éves születésnapját. Az alapítás 1983-as dátumával a zenekar az elsők között volt, akik itthon thrash metalt játszottak. Hogy a kortársak közül ők, a gyöngyösi Beyond vagy a Moby Dick, netán valaki más volt-e az első a műfajban, ma már rejtély; ezt talán még az egykori alapítók sem tudnák megmondani.

Annyi megkeresést kapunk, mind mailen keresztül, mind pedig a Facebookon, hogy gyakran komoly feladat mindet megválaszolni. Azért, ahogy tőlünk telik mindenkinek írunk pár sort az automata üzeneten kívül is. Urachel is úgy döntött, hogy felkeres minket és idedob egy black metal lemezt, hogy ugyan hallgassuk már meg, hátha tetszik. Nos, engedtem a démoni kísértésnek és közel zéró black metal tapasztalattal nekimentem a Pseudomonaachia Daemonium lemeznek.

Nate Garrett aktív szereplője a tengerentúli heavy metal undergroundnak, évekig a death metalos Gatecreeperrel párhuzamosan futtatta a doomos heavy rock/metalban utazó Spirit Adriftet, mellyel öt év alatt négy nagylemezt is megjelentetett. A jó Nate közel olyan tempót diktált magának, mint a szintén kvázi egyszemélyes zenekarként funkcionáló Haunt vezére, Trevor William Church.

Kevés zenekar van hazánkban, akik barátságra tudnak zenekart építeni, akik különösebb tagcserék nélkül tudják tolni már évek óta. Olyan zenekarról beszélek, akiket nem a külsőségek izgatnak, hanem, hogy jól érezzék magukat. Akik nem azért mennek a próbaterembe, hogy neked vagy nekem megfeleljenek, hanem csak szórakozni akarnak. Ilyen ritka zenekar a Band In The Pit is, akik most új lemezzel jelentkeztek. Itt a Goda.

Egy festői napsütéses délutánon böngésztem a tavaszi megjelenéseket, hogy mégis min siklottam át korábban, miből maradtam ki. Így akadt meg fürkésző tekintetem a Cares, Wills, Wants nasin, merthogy már a borító sejteti, miszerint itt nem mulatságos témákat bogoznak ki, én pedig elmondhatatlanul szeretem, ha nyomasztanak. Főleg jó időben. Bár a lemez még áprilisi, mivel ma van hátralévő életed első napja, nem késő újat felfedezni. 

Barangolsz a neten kora hajnalban, amikor még a nap sem kelt fel és úgy vagy vele, hogy most valami olyasmire vágy, ami nem tépi le feltétlen a fejedet. Ergó minden hörgéstől, belezős ordítástól mentes, friss zenére vágytam. Így találtam meg a Mos Generator legújabb anyagát.

Mindig öröm, egyúttal hálás feladat, amikor egy jól sikerült lemezről adhatunk hírt nektek. Ezúttal is ez a helyzet, a Tommy Victor-vezette groove metal / crossover csapat friss anyaga, a State of Emergency bitang jó lett.

A világ egyik, ha nem a legborzasztóbb zenekara az Eyehategod. Van itt minden, drogproblémák, alkoholfüggőség, egyéb függőségek, a társadalmi normák teljes elutasítása, beleszarok mindenbe viselkedés, ne foglalkozzunk a holnappal attitűd. Kisebb nagyobb pihenőkkel ez már tart harmincöt éve. Most pedig azt ünnepeljük amellett, hogy Mike IX Williams életben van, hogy az Eyehategod második lemeze harminc éve látta meg a napvilágot.

Újabb megkeresés érkezett a csatornára, mégpedig az old school doom metalt játszó egyszemélyes projekttől, a Faded Remembrance-tól. A különleges ízekkel megszórt muzsika minden stíluskedvelőnek ajánlott hallgatnivaló, de mondom a részleteket!

Ha mérget nem is mernék venni rá, szinte biztos vagyok benne, hogy a címben szereplőnél korábbi felvételt még sosem ajánlgattunk a RockStation olvasóinak. 1967 márciusa. Nem hiszem, hogy különösebben ecsetelnem kellene az időszakot, de nemcsak a pre-Sabbath, Purple, Zeppelin időkben járunk, hanem abban a korban, amikor még Jimi Hendrix neve is csak a beavatottaknak mondott valamit.

Ha oldalunk keresőfelülete nem csal, a RockStation hasábjain még semmilyen formában sem volt szó a brit zenekarról, így a tekintélyes múltra tekintettel néhány mondat erejéig érdemes felidézni, hogy miről, ki(k)ről is van szó.

A metal utóbbi két évtizedét az irányzatok keveredése, a projektek vég nélküli sorozata és a múltba révedés, azaz közkeletű nevén a retro határozta meg. A különféle alstílusok mixelése sokszor gátlástalan formában, minden jól bevált keretet felrúgva történt/történik. Az egy-két lemezes alkalmi formációk, supergroup-ok sora szinte követhetetlen, az időgépes formációk pedig kevés kivételtől eltekintve a jól ismert panelekből építkeznek. A három halmaz tetszés szerint átjárható, és gyakoriak köztük az átfedések is.

Annyira hihetetlen, hogy tizenöt éve kényelmetlenül érezzük magunkat, minden egyes alkalommal, ha meghallgatjuk az egyik legalapabb magyar rock/metal lemezt. Annyira nehéz, hogy már nem aktív az Isten Háta Mögött. Lehetetlen elképzelni, hogy ne emlékezzünk meg A Kényelmetlen Lemezről, ha már jubileumi születésnapja van. 

Kortársaihoz hasonlóan Brian May is belefogott a katalogizálásba. A szólólemezek nem is olyan hosszú sorából az Universal Music a Back To The Lightot követően július közepén ismételten megjelentetett egy rendhagyó, mi több, elfeledett kiadványt. Az 1983-as Star Fleet Project akár a Queen gitáros első szólólemezének is tekinthető lenne, ha nem csak három dal szerepelt volna rajta, illetve ha May névtelen session zenészekkel rögzítette volna azokat.

A duó felállás nem bevett gyakorlat a mainstream rockzenében, de nem is példa nélküli eset, elég, ha a The White Stripes-ra gondolunk. Inkább az underground jellemzője, hogy két zenész összeáll, és külsősök bevonása nélkül teljesíti ki közös vízióját. A brit Royal Blood nemcsak emiatt különleges, Mike Kerr és Ben Thatcher ugyanis nem gitárpártiak.

Az év vége felé haladva egyre nehezebb friss, fogós zenekarokat találni. Az ember egyszerűen tele lesz a sok daltól, albumtól, amit meghallgatott. Ezért is szeretem a karácsonyi időszakot, amikor csak a csöpögős vacak filmek zenéi járnak a fejemben és totálisan elvarázsol a Last Christmas. De azért még ilyenkor is néha akad egy-egy jó zenekar, akik magukkal tudnak ragadni a kellemes őszi napsütésben. Így esett az I Am Low csapatával.

Szerbia innen, a szomszédból nézve egy szürke folt a metal térképén. A veterán Bombarder, a death/thrasher Infest és a Jenner mellett most kapásból – a mindentudó metal-archives felütése nélkül – nem is tudnék megnevezni további szerb zenekart. Az utóbbi formáció egyébként egy belgrádi négyes (jelenleg talán épp trió), amely szintén thrash-ben utazik, de az Infesttel ellentétben ők nem a death, hanem a speed metal irányába terjeszkednek.

A svájci Green Labyrinth neve bizonyára még azok előtt is ismeretlenül cseng, akik tőlem sokkal járatosabbak a női énekkel elővezetett szimfonikus metal leágazásaiban. A Sequences a 2008-ban alakult ötös második nagylemeze.

A solymári MWS régi bútordarab a magyar undergroundban. Ha jók az információim, a zenekar a ’90-es évek második felében alakult. A szeptember második felében befutott The Final Spark mégis csak a harmadik nagylemezük. Földalatti kezdeményezésről lévén szó, az időfaktornak végképp nincs jelentősége, ahogy a tét nélküli muzsikálás iskolapéldája sem épp az az eset, amikor boncolgatnunk kellene a hosszú szünetek miértjeit és hogyanjait.