Hiába volt valaha a Van Halen énekese, Sammy Hagar újabb dolgai már kisebb hullámokat vetnek, legalábbis a nagyvíz innenső oldalán.

A fővárosi sörpusztítók még 2017-ben dobtak napalmot a pózerekre, azóta lemez-fronton nem hallattak magukról. A punk/thrash/speed huligánok november elején jelentkeztek a sörben és különféle párlatokban öt évig érlelt folytatással.

A Metalite egy nem túl régi svéd power metal zenekar, markáns elektronikus elemekkel, és dallamos női énekkel.  Amúgy a dobosuk is lány, de ez most kevésbé kardinális információ.

Új év tavalyi lendület! Valahogy elbújt a szerkesztőségi levelek között az Robot Death Monkey négy számos EP-jének a linkje, ami nagy kár volt. A stoner muzsikában utazó négyes négy dalt pakolt be a mikulás puttonyába még tavaly december elején. Mintha csak a jól megbízható Magyar Posta hozta volna, de egy hónap késéssel ideért! Mi is ez?

Prog rock lemez Angliából, amit ezen sorok szerény írója nemcsak az éves toplistájára tett fel, de még a képzeletbeli dobogóra is. Mondhatjuk, hogy nem vállal nagy kockázatot, aki belehallgat.

Dino Cazares, a bátran úttörőnek nevezhető industrial csapat gitáros-mindenese igazán ért hozzá, hogyan tartsa a banda nevét a körforgásban. Ha az apránként elcsepegtetett infómorzsák már kevésnek bizonyulnak, kiad egy remix albumot. Ha te is azt hitted, hogy ez már AZ a lemez az új énekessel, akkor a nevében is elnézésedet kérem, de arra még várni kell - állítólag már készül.

Szinte mindenkinek van egy sztorija a Budapest Parkról. Legyen az egy jó koncert, nagy egymásra találás, egy jó buli, egy első csók, vagy csak egy valami hasonló emlék, de alig van olyan ember zenei ízléstől függetlenül, hogy ne fordult volna meg a soroksári úti szórakozóhelyen az elmúlt tíz év alatt. Most itt az ideje, hogy a Park mesélje el a maga történetét. Ebben segít nekünk ez a Sajó Dávid által összeállított, nagy szép és minden igényt kielégítő olvasmány.

Meggyőződésem, hogy ha az Animals nem épp a The Dark Side Of The Moon és a Wish You Were Here utódjaként, illetve a The Wall közvetlen előzményeként jelenik meg, jóval gyakrabban emlegetnénk ezt az 1977-es évjáratú lemezt. Noha a tizedik Pink Floyd albumnak korántsem olyan mostoha a megítélése, mint az 1983-as The Final Cutnak, kétlem, hogy sokaknak az elsők között jutna eszébe a gyárkéményes borítóba csomagolt korong, ha a ’70-es évtized Pink Floyd lemezei kerülnek szóba.

Ha akár csak felszínesen is kaparászod a hazai extrém metal színteret, akkor bizonyára belefutottál, bele kellett futnod az Omega Diatribe nevébe, illetve muzsikájába. Ha a mélyebb rétegekben is otthonosan mozogsz, akkor talán még az Audionerve név is mond valamit. Az előbbi és az utóbbi formáció oszlopa egyaránt Hájer Gergő gitáros, aki eddigi zenei pályájára most az „újonc” Vented zenekarral teszi fel a koronát.

David Draimanék nyolcadik nekifutásra is hozták a kötelezőt. Az pedig, hogy ez önmagában elegendő lesz-e az egyéni üdvösséghez, jelentős részben attól függ, hogy az adott hallgató mikor kapcsolódott be a Disturbed-sztoriba.

Elsőként ugorjunk is vissza az időben a ’90-es évek közepére, a helyszín pedig legyen Debrecen! A Tankcsapda után a Cívisvárosban ezekben az években tűntek fel az olyan zenekarok, mint a Necropsia, a Replika vagy a Carbon Cage. Mindhárman telibe kapták a korszak nemzetközi underground irányzatait, az újhullámos hardcore-t, a groove metalt, illetve az extrém metal muzsikát. Közülük volt, aki csak demokig jutott, illetve akadt olyan is, akinek több-kevesebb lemezt is sikerült megjelentetnie.

Az idei év utolsó vegyesfelvágottjában a változatosság jegyében hazai és nemzetközi formációk egyaránt helyet kaptak, legyen szó a ’90-es években gyökerező, kategorizálhatatlan rock/metalról, alternatív ízekkel (is) kevert progresszív muzsikáról, old school thrashről, minden ízében kortárs amerikai modern metalról vagy epikus powerről. Lássuk!

Egy album, amiről mindenki elfeledkezik. Tizenöt dal, negyvennégy perc és olyan dalok, amik örökre bevésik magukat az agyadba. A Nirvana harmadik, mostohagyermek albumáról emlékezünk meg, amit nem nagyon szoktak teljes értékű albumként emlegetni. Az Incesticide olyan, mint a RATM-nak a legutolsó Renegades című albuma. Essünk is neki!

Hihetetlen sebességgel pörgött le ez az év. Rengeteg albummal, amiket imádni lehetett (többségében). De még ilyenkor is, amikor már csak két hét van az évből szembe jön valami, ami levesz a lábamról és pár napra magába bolondít. Itt van a Red Sun Atacama albuma, ami a Darwin címet viseli!

Ha a KISS számára a ’70-es évek második fele volt az emelkedő, akkor a következő évtized fordulója jelentette a lejtmenetet. Bár Paul Stanley önéletrajza jól rávilágít erre a zavaros időszakra, de mai szemmel már lehetetlen töviről hegyire átlátni a bő négy évtizede lezajlott eseményeket, a tények, köztük az eladási adatok azonban így utólag visszafejtve is önmagukért beszélnek. Ehhez pedig elég a diszkográfia megfelelő fejezeteire gondolnunk.

A Subscribe zenekar megkerülhetetlen csillag a hazai rock-metal zene fényesen izzó egén. Nem lehet egyszerűen elmenni a zenekar mellett, akik a kétezres években egyszerűen letarolták a hazai underground közeget az addig újdonságnak számító crossover zenéjükkel. A reggae-t, rapet, metalt, funky-t vegyítő zene hihetetlen sikereket hozott már a bemutatkozó anyaggal, nem csak itthon, de külföldön is. Ám a Sanity Has Left The Building után nem is tudták, hogy mit hoz majd a Stuck Progress To Moon.

A tavalyi év egyik hard rock meglepetése volt Chez Kane bemutatkozó albuma. A walesi énekesnő már el is készült a folytatással, és ha a múltkor bejött, most sem fog csalódást okozni.

Kezdjük a formával, azaz a külsőségekkel! A zenekar nevében lévő "The" névelő egy hagyományosabb felfogású metal arcnál nem sok jóval kecsegtet, hiszen visszautal a '90-es évek közepének alternatív hullámára, a klasszikus metal sokak szerinti mélyrepülésének éveire. A lemez címe sem visz közelebb a megoldáshoz, a borítóhoz ugyan kétségtelenül passzol, de a zenei irányt ez alapján sem sikerült belőnöm.

Brant Bjork mindig jelentkezik valamivel. Szerintem, nincs olyan év, hogy ne írnánk róla, hogy új albumot mutat a stonerrock koronázatlan dalszerzője. Így nem is lepődtem meg, amikor kiderült, hogy október folyamán érkezik a Bougainvillea Suite, ami a sorban már a tizenharmadik szólóanyaga Brantnek.

Emberünk a Working On A Dream óta képtelen középszerű lemezt leszállítani. Ahogy betöltötte a hatvanat, mintha új erőre kapott volna. Persze nem mondom, nem mondhatom azt, hogy valaha különösebb gond lett volna az amerikai munkásosztály leghitelesebb szószólójának lemezeivel, azt azonban – ha fenntartásokkal is, de – el kell ismerni, hogy a hosszúra nyúlt pályája alatt a ’90-es években és az ezredforduló után azért a Bossnak is akadtak fakóbb lemezei.