Ha oldalunk keresőfelülete nem csal, a RockStation hasábjain még semmilyen formában sem volt szó a brit zenekarról, így a tekintélyes múltra tekintettel néhány mondat erejéig érdemes felidézni, hogy miről, ki(k)ről is van szó.

A metal utóbbi két évtizedét az irányzatok keveredése, a projektek vég nélküli sorozata és a múltba révedés, azaz közkeletű nevén a retro határozta meg. A különféle alstílusok mixelése sokszor gátlástalan formában, minden jól bevált keretet felrúgva történt/történik. Az egy-két lemezes alkalmi formációk, supergroup-ok sora szinte követhetetlen, az időgépes formációk pedig kevés kivételtől eltekintve a jól ismert panelekből építkeznek. A három halmaz tetszés szerint átjárható, és gyakoriak köztük az átfedések is.

Annyira hihetetlen, hogy tizenöt éve kényelmetlenül érezzük magunkat, minden egyes alkalommal, ha meghallgatjuk az egyik legalapabb magyar rock/metal lemezt. Annyira nehéz, hogy már nem aktív az Isten Háta Mögött. Lehetetlen elképzelni, hogy ne emlékezzünk meg A Kényelmetlen Lemezről, ha már jubileumi születésnapja van. 

Kortársaihoz hasonlóan Brian May is belefogott a katalogizálásba. A szólólemezek nem is olyan hosszú sorából az Universal Music a Back To The Lightot követően július közepén ismételten megjelentetett egy rendhagyó, mi több, elfeledett kiadványt. Az 1983-as Star Fleet Project akár a Queen gitáros első szólólemezének is tekinthető lenne, ha nem csak három dal szerepelt volna rajta, illetve ha May névtelen session zenészekkel rögzítette volna azokat.

A duó felállás nem bevett gyakorlat a mainstream rockzenében, de nem is példa nélküli eset, elég, ha a The White Stripes-ra gondolunk. Inkább az underground jellemzője, hogy két zenész összeáll, és külsősök bevonása nélkül teljesíti ki közös vízióját. A brit Royal Blood nemcsak emiatt különleges, Mike Kerr és Ben Thatcher ugyanis nem gitárpártiak.

Az év vége felé haladva egyre nehezebb friss, fogós zenekarokat találni. Az ember egyszerűen tele lesz a sok daltól, albumtól, amit meghallgatott. Ezért is szeretem a karácsonyi időszakot, amikor csak a csöpögős vacak filmek zenéi járnak a fejemben és totálisan elvarázsol a Last Christmas. De azért még ilyenkor is néha akad egy-egy jó zenekar, akik magukkal tudnak ragadni a kellemes őszi napsütésben. Így esett az I Am Low csapatával.

Szerbia innen, a szomszédból nézve egy szürke folt a metal térképén. A veterán Bombarder, a death/thrasher Infest és a Jenner mellett most kapásból – a mindentudó metal-archives felütése nélkül – nem is tudnék megnevezni további szerb zenekart. Az utóbbi formáció egyébként egy belgrádi négyes (jelenleg talán épp trió), amely szintén thrash-ben utazik, de az Infesttel ellentétben ők nem a death, hanem a speed metal irányába terjeszkednek.

A svájci Green Labyrinth neve bizonyára még azok előtt is ismeretlenül cseng, akik tőlem sokkal járatosabbak a női énekkel elővezetett szimfonikus metal leágazásaiban. A Sequences a 2008-ban alakult ötös második nagylemeze.

A solymári MWS régi bútordarab a magyar undergroundban. Ha jók az információim, a zenekar a ’90-es évek második felében alakult. A szeptember második felében befutott The Final Spark mégis csak a harmadik nagylemezük. Földalatti kezdeményezésről lévén szó, az időfaktornak végképp nincs jelentősége, ahogy a tét nélküli muzsikálás iskolapéldája sem épp az az eset, amikor boncolgatnunk kellene a hosszú szünetek miértjeit és hogyanjait.

A Spellemannprisen tulajdonképpen a norvég Grammy, ami 2001 óta metal kategóriában is jutalmazza az arra érdemeseket és mivel a vikingek örömmel engedik be a szélsőségeket a hétköznapjaikba, így nem holmi összetákolt divatmetál bandák kapják a díjat, hanem olyan bőrbe csomagolt szakállas férfiak, akik elsősorban a black/death/pagan zenék mellett tették le a harci fejszét.

A Tankcsapda a hazai rock-metal színtér megkerülhetetlen eleme. Nem is csoda, hogy ha bármit csinál a zenekar, arra az egész média felkapja a fejét és csámcsog rajta egy sort. Mivel új lemez nincs perpillanat, így marad nekünk a nosztalgia, ugyanis húsz éves lett a debreceni zenekar Élni Vagy Égni című albuma. 

A közelmúltban kitárgyalt Wages Of Sinnel az Arch Enemy végérvényesen elvesztette a kult státuszt, sokak szemében pedig pusztán a frissen leigazolt énekesnő személyéből adódóan a melodikus death metal csapatok – egyik – céltáblájává vált. A pályaív azonban a 2000-es évek első évtizedében a népszerűség tekintetében a megosztónak bizonyuló lemezek ellenére továbbra is felfelé ívelt. Ahogy azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy épp ezek az évek voltak azok, amikor a zenekar a felállását tekintve a legstabilabb volt.

Egy Cavalera soha nem állhat meg! Ez biztos, hogy van valami íratlan szabály a családon belül, hiszen nincs olyan év jóformán, hogy Max Cavalera neve nem szerepelne valamilyen kiadványon. Alig jelent meg két éve a Go Ahead And Die bemutatkozó anyaga, máris itt van Max és fia Igor Amadeus Cavalera második közös albuma. Kíváncsian mentünk neki a Unhealthy Mechanisms című anyagnak.

Több, mint egy évtizednyi lemezmentes időszak és legalább három hosszabb leállás után végre megjelent a Staind legújabb nagylemeze. Az amerikai post-grunge szupersztárok gyakorlatilag ott folytatják, ahol 2011-ben abbahagyták.

A norvég ötös több, mint öt év elteltével jelentkezett ötödik nagylemezével, mely nálam közel ötpontos teljesítmény. Ennyit az ötösökről.

A Frozen Wreath bár egy viszonylag friss név a hazai black metal palettán, a formáció mögött álló zenészek változó intenzitással ugyan, de évek sora óta jelen vannak a mozgalomban. Neubauer Roland esetében a változó intenzitás arra értendő, hogy a Frozen Wreath énekes/szövegírója az egyes zenekarait külső szemmel nézve szakaszosan működteti, azaz jelentkezik egy WitcheR, egy Vrag majd egy Frozen Wreath anyaggal, alkotó energiáit pedig egyszerre csak egyetlen formációra koncentrálja.

Idén harminc éves a Nirvana utolsó albuma. Azt még nem tudjuk, hogy lehúznak-e egy újabb bőrt a legendás In Utero albumról. Az viszont biztos, hogy mi kicsit most megsimogatjuk ezt az albumot, hiszen a Nirvana mindig is közel állt a szívünkhöz.

Az idei újrakiadások apropóján a közelmúltban emlékeztem meg a svéd Arch Enemy első két lemezéről, az 1996-os Black Earth-ről és a két évvel későbbi Stigmata korongról. Az újrakiadások időközben folytatódtak, így időrendben haladva idézzük fel a Liiva-korszak betetőzését, az 1999-es Burning Bridges-t és utódját, a tábort alaposan megosztó Wages Of Sint!

A '21-es év egyik évlemeze nálam a SOEN Imperial lemeze volt. Albumról albumra egyre jobb anyagok kerültek ki a kezeik közül és a kétévenkénti megjelenést nem elhalasztva idén újra kedveskednek nekünk hallgatnivalóval és igencsak kíváncsi voltam, hogy van-e feljebb az Imperialnál. Első nekifutásra az jutott eszembe, hogy a Memorial nem is igazán új lemez, hanem inkább az Imperial folytatása, vagy inkább azon dalok gyűjteménye, ami lemaradt arról.

A német Primal Fear a hagyományos heavy metal (esetleg power metal) műfaj megbízható másodvonalába tartozik, legalábbis eddig így gondoltam. A kisebb kihagyás után megjelent Code Red már a 14. nagylemezük, és sikerült alaposan meglepniük vele.