Idejét nem tudom, hogy mikor volt olyan utoljára, hogy két nap egymás után is koncertre megyek. Családos emberként ez tényleg nagy dolog. Bizony. Vasárnap este egy zseniális Caligula's Horse buli a Dürer-ben, ma pedig a Monuments a Yuk-ban. Mondjuk még sose voltam a Yukban és hát meg kell mondjam csoda a hely...van lelke a helynek, na. A kapunál Csiga Úr osztja jegyellenőrzés után a pecsétet, pacsi és pár politikailag teljesen inkorrekt sztori megosztása után bevetem magamat a Kék Pokolba.

Visszatekintve az elmúlt 27 évemre, roppant hálás vagyok a sorsnak azért, amit adott nekem. 27 éve járom a belföldi és külföldi klubokat, két zenekar kivételével mindenkit láttam, akit valaha akartam, van akit többször is, és van, akit rengetegszer. Ebben szocializálódtam, mindig geekekkel lógtam, folyamatosan ömlött rám a zene, és ez a mai napig tart. Nem tudom megunni sem a koncertre járást, sem az új zenék felkutatását. De ha számot kéne vetnem azokkal a lemezekkel, amik egy adott korszakomat meghatározták, egészen biztosan bekerülne a River Runs Red, mert a '90-es évek megannyi kiváló előadójának kiváló hanghordozói közt is egy gyémánt volt a New York-i srácoké.

A minap egy autóverseny közvetítése közben (meg nem mondom, melyik széria volt, de szerintem most mindegy is) a kommentátorok azt elemezték, hogy mennyi nagy nevet adott már Új-Zéland és Ausztrália az autósportnak. Van benne igazság, nem is kevés, de ahogy ezen az estén elnéztem: ez a zenei téren sincs máshogy. A három ausztrál modern progmetál csapat ezzel a zenei értelemben tökéletes, emberi értelemben már-már felülmúlhatatlan koncerttel olyan rendet rakott, hogy még egy darabig visszhangozni fog tőle a ház!

Az A38-ot mindig izgalmas megrohamozni, ahogy közeledünk felé, már halljuk a morajlást, mely már a nyitóbanda torzítóiból zúg, vagy rosszabb esetben egy szar alter banda tolja a teraszon. A rohamhoz természetesen bátorító ital is szükséges, nyugodtan megvethet bárki, aki nem táraz be egy kicsit a csata előtt a cimborákkal. Aznap egy több hordából álló fekete sereggel szálltunk harcba és hát nem szégyen, de letépték az arcunkat.

Bármennyire is szürreális képet fest az alcím, most nem egy vicc fog következni. Ígérem minden furcsa utalás értelmet fog kapni azok számára is, akik nem voltak jelen eme kellemesnek ígérkező őszi estén.

Az Elder nálam elég gyorsan bekerült a top 5 kedvenc közé. Viszont aránylag későn sikerült megismerni őket. A legutóbbi magyar koncertjükről még lemaradtam, kb azután a buli után ültem neki az életművüknek, és onnantól datálható, hogy számomra egy megkerülhetetlen bandává váltak. Élőben eddig viszont kimaradtak, úgyhogy elég nagy volt az öröm, hogy az idei, harmadik Desszert Feszt Budapest egyik húzóneveként ott volt a négy fősre duzzadt Elder.

Amikor megtudtam, hogy lesz Sinsaenum koncert annyira nem pörögtem a dolgon, aztán jött az új album, a Repulsion for Humanity személyében. Innentől kezdve biztos voltam, hogy ott leszek a Dürerben azon az estén. Utólag úgy látom, hogy az év egyik legjobb döntését hoztam meg koncertlátogatás szempontjából.

Érthető okokból most nagyon meglódult az AWS szekere. Én mondjuk egyáltalán nem sajnálom tőlük, az Eurovíziós Dalfesztiválnak nevezett valami előtt is már egy nagyon szimpatikus csapat voltak, azóta is tartják ezt a képet. A Barba Negrás lemezbemutatón, amin az új, Fekete Részem című korongot mozgatták kicsit meg, is vitték tovább az AWS-i tradíciót: azaz a baráti hangulatú, emberközeli, de emellett nagyon is intenzív zúzdát.

Az augusztus végén elstartolt és egészen decemberig tartó, számos bulit magában foglaló Desszert Feszt voltaképp egy sokfogásos underground zenei (doom / stoner / sludge stb.) lakoma, amelyen a legízletesebb étkek egyikét a Trouble két egykori tagjának, Eric Wagner énekesnek és Ron Holzner bőgősnek a mostani formációja tálalta fel nekünk.

A Crippled Black Phoenix már jó három-négy éve kerülgetett. Sok megbízható ízlésű ember magasztalta őket, pár belehallgatás után nekem is pozitív kép alakult ki róluk, de valahogy elmaradt eddig, hogy fejest ugorjak az életművükbe, és alámerüljek a CBP igen egyedi világába. Eddig. Ennek az elmerülésnek pedig két apropója is volt (szűk egy hónapon belül). A Fekete Zajos koncertjük nagyon betalált nálam, majd jött a legújabb lemezük, a Great Escape, ami annyira el lett kapva a maga post-rock, psychedelic, folk dolgaival, hogy nálam már bebetonozta magát 2018-as albumok képzeletbeli dobogójára.

Az egynapos fesztiválok műfaja - főleg ha tematikus - még gyerekcipőben jár itthon, viszont a Jóisten sem menti meg őket a sikertől, hiszen egy szűk keresztmetszeten belül 6-7 óra alatt csodákat lehet látni, márpedig a csodákra özönlik a nép. Nem történt ez másként szombaton sem, ahol a Dürer Kertben rendezték a 2. Vanishing Point Fesztivált. A pszichedelia és a torzított gitárok uralták a három termet, ahol szépszámú előadó mutatta meg magát. Ami nagy előnye egy ilyen összejövetelnek, az egyben hatalmas hátrány is, mivel az időpontok úgy csúsztak egymásba, hogy képtelenség volt végignézni bármit is, ha az ember több vasat akart a tűzbe tartani.

A klasszikus régi sulis heavy metal képviselőinek csúcs-, de legalábbis csúcsközeli találkozója zajlott le a fővárosi klubélet egyik központjában. Azzal remélhetőleg senkinek nem mondok újat, hogy ezen az irányzaton belül is roppant sokszínű a felhozatal mind a mai napig, és a megjelenteket ez az este, illetve az impozáns összeállítás is csak megerősítette ebben a tudatukban.

Amikor megkaptam a fülest, hogy az Emyprium európai turnét csinál és lesz bécsi állomásuk, összeszorult a szívem. A nosztalgia által kiváltott érzelmi reakciók megfűszerezték a melankolikus, egyben édes dallamaikat, melyek máris csengtek a fülemben. Úgy vettem észre itthon kevesen ismerik őket, így megragadnám a lehetőséget, hogy bemutassam a zenekart. Serdülőkoromban akadtam rá erre a ritka, egyedi bandára és rögtön elvarázsolt a sötét, tragikus, de romantikus és gyönyörű atmoszférájuk. Nem találkoztam még ilyennel, mint később kiderült miért: stílusalkotók.

Ezzel a koncerttel hivatalosan is megkezdtem az őszi koncertszezont. Tudjátok, hideg, miegymás. Na, nem mintha annyira el lehetne különíteni, hogy mikor fejeződik be a nyár, mikor kezdődik az ősz, azaz az újabb kvázi szakasz az éven belül, hiszen zseni bulikkal van tömítve az egész 2018-as naptár, de ezt egyfajta őszindítónak lazán be lehetett tudni, lévén erre a súlyhalmazra már nem lehetett póló / térdgatya kombóban elcsattogni. Legalábbis nem volt tanácsos.

Elkésett beszámoló. Annak fényében meg pláne, hogy több, a stílushoz passzoló, rockzenét kedvelő és népszerűsítő csoportban is olvashatjuk: “az erről bezzeg senki sem fog írni, meglásd” vagy “miért nem ezt reklámozzák” kezdetű sorokat - és ezekkel a kijelentésekkel alapvetően egyet is lehet érteni. Talán pont ezért van értelme kihozni csütörtökön egy hétfői élményt, mert az utóbbi idők legfelejthetetlenebb fellépésévé vált a Walking Papers budapesti koncertje.

Péntekre alábbhagyott a hőség így nem volt akadálya a gondtalan fesztiválozásnak ezért korán kezdtem az E-Force koncertjével. Sajnos a zenekart még mindig arról ismerik legtöbben,hogy Eric Forest a Voivodban zenélt és nem arról, hogy jó kis thrash metal játszanak... 

Ahogy beköszöntött az igazi ősz és rohamosan lezuhant a hőmérséklet az elmúlt napokban, úgy zuhant le az én lelkem is a mélységbe, mert amit a denveri Spectral Voice és a három másik banda művelt tegnap, az nagyon emlékezetes, félelmetes és különleges élmény volt.

Bizton állíthatjuk, hogy Apollón fiai eredetileg augusztusra lekötött koncertjének új időpontjával a míves dallamos muzsika hívei még jobban jártak – már amennyiben nem okozott gondot nekik a korai kezdés –, hiszen így nem csupán a már számtalan formációban (s ezekkel hazánkban is) megfordult, extraklasszis tagokból álló ötöst láthatták, hanem egy másik emblematikus egyéniség fellépése is emelte az est fényét.

Ahogy leértünk a bádogkoporsó mélyére és az első, ami megütötte a fülemet, az a HM2 gitártorzító láncfűrész szerű hangja, amit az Entombed tett annak idején igen divatossá a svéd death metal-osok körében. Ez bizony a Baest volt, akik annak ellenére, hogy Abbath-al turnéznak és logójuk igen black metal-os behatású, death-ben utaznak. Ráadásul nem is akármilyenben.

Vannak azok a hetek, amikor minden nyögvenyelősen, szenvedősen sikerül. Szeptember első hete tökéletes totem állata ennek az érzésnek, tekintve, hogy iskola kezdés, nyári időszakból visszatérés, érezhetően korábban sötétedik stb. Szóval bárki, aki hozzám hasonlóan belefutott egy igen elbaszott szeptember kezdésbe, és sikeresen kifacsarodott a hétköznapokban, mi mást tudna kívánni, minthogy levezetésként zenei gang banget rendezzen a hallójáratainak?

A Desszert Feszt Budapest harmadik évadának első részénél járunk. A pilot tökéletesen sült el a Yawning Man vezetésével, most meg a Primitive Man, 16 párossal csaptunk a lecsóba. Jó nagyot, jó slattyogósan csappanót, úgy, hogy a zsírszaft is kicsapódik a tányérból. A koncertsorozat legsúlyosabb estje elé néztünk, de nem hiszem, hogy aznap volt bármi is 500 kilométeres körzetben, ami legalább 20 %-ban tudott volna hasonló mélységbe rántani.