A püspökladányi Dying Wish-sel először 2000-ben, a Let The Hammer Fall válogatás sorozat második részének köszönhetően kereszteztük egymás útját. Korábban magyar előadótól ebben a melodikus death metal stílusban nem hallottam olyan fogós szerzeményt, mint a válogatáson helyet kapott The Valley. A srácok - ha emlékeim nem csalna k- ugyanabban az évben lehetőséget kaptak egy másik válogatáson való bemutatkozásra is. A kazetta címére már nem, a többi előadóra pedig csak felületesen emlékszem, az azonban biztos, hogy a szóban forgó szerzemény a Slave To The Night volt.

Felütésként magyarázkodással kell kezdenem; a RockStation hasábjain van-e bármilyen keresnivalója a synthwave műfajnak?! Egyáltalán mit értünk a kifejezés alatt... Két-három éve még magam sem tudtam, hogy pontosan miről is van szó, mindenesetre az elnevezés egy született rockernek nem sok jót ígérhet. Egy jóérzésű metalostól távol kell, hogy álljon a szintetizátorok világa, a (new) wave muzsikákról már nem is beszélve.

Mióta felültem úgy 2012 táján a Between the Buried and Me (BTBAM) vonatra a The Parallax II albummal, azóta nincs fogalmam nagyjából, hogy amikor szól, mit hallgatok. Ha épp akkor kérné valaki, hogy írjam le, mi szól a fülemben, mert még sosem hallott a zenakarról (amúgy sajnos leginkább ilyen emberek vesznek körül a mindennapokban), bajban lennék. Azóta megjelent három albumuk és a helyzet egy cseppet sem változott. Az egyszerűen prog metal(core?)nak skatulyázott zenekar fényévnyi távolságban minden olyan bandától, akik prog metalt játszanak.

Amikor a Covid-járvány szükségessé tette, a zenekarok gyorsan kreatívak lettek és többen YouTube-on próbálták áthidalni ezt az időszakot. Miután 2020 februárjában megjelent a Quadra című 15. stúdióalbumuk, a Sepultura lendületét megtörte a járvány, nem voltak koncertek, a zeneipar összeomlott. De a Quadra jó fogadtatása után nem akartak tétlenkedni és 2020 áprilisában indították el SepulQuarta néven futó karantén streamsorozatukat a YouTube csatornájukon, ahol is a klasszikus, akár 35 éves számaikat rangos vendégek közreműködésével játszották, hogy kapcsolatban maradjanak a rajongókkal.

A Quicksand tipikusan az a zenekar, akiknek már rég az Albumsimogató rovatunkban lenne a helye, de most ennek beelőztek az új lemezükkel, ami (spoiler!), ismét csillagos ötös, szóval inkább lesz ez most “up to date simogatás”, mint kukacoskodó kritika.

Az egyszemélyes formációk lehetővé teszik a kreativitás korlátok nélküli kibontását, azonban a kontroll teljes hiánya öncélúvá, vagy éppen céltalanná is teheti a végeredményt. Kizárólag a magyar underground-nál maradva; az előbbi esetkörre nézve szerencsére több pozitív példa is hozható. Elég, ha a maga színterén nemzetközi áttörést elért Thy Catafalque-ra gondolunk, de akik járatosabbak a mélyebb rétegekben, említhetnék Bakos Attila formációit (Taranis, Woodland Choir, vagy épp az Aranyhajnal lemez), illetve a Witcher és Frozen Wreath soraiban érdekelt Vrag lemezeit, a Marblebogot, vagy akár a Leiru nevéhez kötődő Sírt is. Ezen társaság tagjaival hozható párhuzamba a fővárosi Rém is, mely név mögött újfent egy alkotó, N áll.

A progresszív rock irányzat a britektől több hullámban érkezett a kontinensre. Ezek közül természetesen a legnagyobb hatású az első volt, nagyvonalúan – anélkül, hogy beleásnánk magunkat az egyes oldalhajtásokba - soroljuk most ehhez az irányzathoz a Pink Floydot, a Yest, a Genesist, az Emerson, Lake & Palmert, illetve a King Crimsont. A sor természetesen korántsem teljes, de talán ez az öt formáció volt a legjelentősebb a 60-as évek második felében új irányokat kereső brit rockbandák közül. A második hullám (egy évtizeddel később) már jóval kisebb hullámokat vert, az ekkor felbukkant zenekarok közül számomra a Marillion és a Pendragon a legfontosabbak. A dél-kelet angliai Marillion 1979-ben kezdte bontogatni szárnyait. A név eredete egy Tolkien-rajongónak nem lehet ismeretlen, a névadó a fantasy irodalom egyik gyöngyszeme, a Silmarillion volt, lespórolva az első szótagot.

A floridai Savatage valaha fontos zenekarnak számított a Nagy Víz mindkét oldalán, sőt, Japánban is. Azonban már a legutolsó albumuk is elmúlt 20 éves, így nem csoda, hogy a Rockstation keresője nem sok találatot ad a zenekar nevére. Bár nincs különösebb apropója vagy évfordulója, poroljuk le együtt az egyik kevésbé ismert anyagukat, az Edge of Thorns-t!

Miskolcot a hőskorban már a P. Mobil és az Edda Művek is megénekelte. A 70-es és 80-as évek fordulójának rockzenei életéből - életkoromnál fogva - kimaradtam, az egy évtizeddel későbbi helyi történések viszont telibe találtak. Miről is van szó?! A borsodi megyeszékhelyen a 80-as évek vége felé - szinte szinkronban a nemzetközi underground aktuális történéseivel - figyelemre méltó thrash mozgalom bontakozott ki, melynek képviselői közül három zenekar (Atomic, Eclipse és a jelen cikk tárgyát képező Almighty) korabeli felvételei a mai napig is rendszeresen előkerülnek nálam.

A brit rockzene nagy hármasa, azaz a Black Sabbath, a Deep Purple és a Led Zeppelin mellett rendszerint csak lábjegyzetként szoktuk megemlíteni a Uriah Heep és a Jethro Tull nevét. Kétségtelen, hogy az előbbiek döntő befolyást gyakoroltak a komplett metal színtérre, de az utóbbiak jelentőségét is kár lenne a szőnyeg alá gyömöszölni. Mindkét zenekar hajóját egy-egy meghatározó muzsikus, Mick Box gitáros, illetve Ian Anderson énekes/fuvolás/mindenes kormányozza, bő öt évtizede. A Jethro Tull esetében bátran ki is jelenthetjük, hogy Anderson és a zenekar neve fokozatosan eggyé vált. A zenekar egyik korai formációjában egyébként egy bizonyos Tony Iommi is gitározott, egy Buddy Lackey/Devon Graves neveken ismert úriember pedig legfőbb hatásaként emlegeti a korai Jethro Tullt, olyannyira, hogy progresszív metal zenekarában (Psychotic Waltz) alkalmanként maga is játszik Anderson emblematikus hangszerén.

A magyar death metal fanatikusainak nincs okuk panaszkodni, hiszen a közelmúltban sorra jelentek meg a hazai csapatok figyelemre méltó kiadványai. Olyanokra gondolok, mint a Deprived Of Salvation nagylemeze, az Os bemutatkozó korongja, a Mephitic Grave debütálása, a Damnation remekbe szabott kislemeze, vagy éppen cikkem tárgya, a Molis Sepulcrum első EP-je.

A Satelles üde színfoltja a magyar zenei életnek. A kvintett úgy tolja az általam kevésbé kedvelt dallamos post-hardcore vonalat, hogy még én is két pofára falom az egészet, tehát igen... Tudnak valamit! A legfrissebb lemezben, a jó ideje készülő 3AM Confessionsben sem kellett csalódnom, ugyanis egy nagyon finom dalcsokrot pakoltak össze az urak! No, de milyet is?

Honduras és heavy metal; két egymástól meglehetősen távol álló dolog. Ha jobban belegondolok, a közép-amerikai országról itt, a Kárpát-medencében szinte semmit sem tudunk. A mi szempontunkból persze most nem is a földrajzi adottságokon, a népességen, netán a gazdasági helyzeten van a hangsúly, inkább a kultúrán, pontosabban annak egy igen szűk szegmensén, a helyi fémzenén.

Manapság, amikor boldog-boldogtalan nagylemezként kezel egy fájlkupacot, vagy jobb esetben egy nyomtatott felületű, házilag másolt CD lemezt; bemutatkozó felvételként van-e létjogosultsága egy demo kazettának?

Talán egy Nightwish rajongó, vagy a zenekart kicsit is ismerő zenefanatikus sem fog vitatkozni velem abban, hogy a Once az egyik, ha nem "A" legjobb Nightwish-lemez evör. A csapat és főleg Tuomas Holopainen itt érte el azt a zenei magaslatot, ami a világ bevételét jelentette nekik és még ekkor pont nem estek át a ló túlsó oldalára, azaz nem lettek kvázi Disney metal, amit a későbbi, szerintem egyre kevésbé erős anyagokon sorra felróttak nekik. Nem alaptalanul. Viszont a Once nemes egyszerűséggel egy remekmű lett, egy konkrét egy órás utazás, egy igazi zenei élmény, ami talán a metalon túl is értő fülekre találhat. De hogyan készült el ez a lemez, mi a sztorija az idén tizenhetedik életkorába lépő mesterműnek, mely sajnálatos módon az utolsó soralbum lett az alapító énekesnővel, Tarja Turunennel? Simogassuk már meg kicsit azt a síró angyalt a borítón!

Az ezredforduló környékén az epikus doom metal volt a legmostohább sorsú műfaj az underground irányzatok között. Két évtizeddel ezelőtt a Candlemass, a Solitude Aeturnus és a Memory Garden mellett nagyítóval kellett keresni az olyan hithű harcosokat, akik - a hazai Mood szavaival élve - magasra emelték az epikus doom zászlaját.

Dee Snider a rock-metal műfaj egyik legszínesebb egyénisége. A Twisted Sister frontembereként és zeneszerzőjeként elévülhetetetlen érdemeket szerzett, és valószínűleg még az unokái is a We’re Not Gonna Take It jogdíjaiból fognak megélni. De ő, ahelyett, hogy a megérdemelt nyugdíjas éveket élvezné, elkészítette ötödik szólólemezét.

A Hardline lehetett volna az amerikai hard rock hatalmas sikertörténete az 1990-es évek elején. Neal Schon a Journey szünete alatt szűrte össze a levet az akkor még csak húszas éveiket taposó, de korántsem rutintalan Gioeli tesókkal (Killerhit, majd Brunette) és magával vitte Deen Castronovo dobost is az éppen földbe állt Bad Englishből. Na, nem mintha a Double Eclipse albummal olyan csúfosan elhasalt volna a Todd Jensennel (aki azt megelőzően Doro csapatában és a Harlowban basszusozott, és David Lee Roth turnézenésze is volt) kiegészült társulat. Koncerteztek a tengerentúlon az Extreme-mel és a Mr. Biggel, számaikból népszerű filmek és sorozatok betétdalai lettek, a szintugrás azonban elmaradt. Már 1992-t írtunk – ennyit a megfelelő időzítésről – és a grunge térnyerésével az ő lábuk alól is hamar kicsúszott a talaj. A lemezszerződés odalett, Schon továbbállt és a banda szétszéledt.

Elismerem, hogy sarkosnak tűnik a kijelentés, de nagyon úgy tűnik, hogy német nyelvterületen minden bokorban rejtőzik egy thrash zenekar. A régi nagyok és a korabeli másod- illetve harmadvonal bandáinak nagy része is aktív, illetve az utóbbi egy-másfél évtizedben sorra bukkantak és bukkannak fel a fiatalabb követők is, akik többnyire megelégednek a régi riffek leporolásával, illetve hagyományőrzés gyanánt a 80-as évek külsőségeivel.

A veretes heavy metalban utazó kanadai Antioch trió ötödik anyaga egy ötszámos, közel félóra terjedelmű EP. A ritmusszekciót alkotó Rhyno testvérek, azaz a dobos Brendan és a húros hangszereket kezelő Jordan, illetve Nicholas Allaire énekes által üzemeltetett csapat menetrendszerűen, két évenként szállítja le a friss szerzeményeket.