• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Machine Gun Kelly a közelmúltban csinált végig egy teltházas stadion- és arénaturnét, rendszeresen játszik filmekben, tegnap pedig végre mi is megnézhettük milyen, amikor igazán elszabadul a színpadon. Első magyarországi koncertjét a Budapest Parkban adta, ahol Iann Dior volt a vendége. Nem újdonsült a kapcsolat a két zenész között, hiszen egy más dalaiban már korábban vendégszerepeltek. A koncerten Réti Zsolt kollégánk is jelen volt, az ő képeiből válogattunk. További képek ITT és ITT.

Az első Denevér lemez ismertetőjét tavaly augusztusban azzal a gondolattal zártam, hogy a témaválasztás jellege miatt kétségesnek tartom a folytatást. A formáció mögött álló Terebesi Tibor azonban nem bizonytalanodott el; úgy tűnik, hosszabb távon is számol a Denevérrel.

Szombat délután a becsinált leves meg a dobozos fagylalt között félúton megszületik egy gondolat: nézzünk valami program után, a szomszéd úgyis füstöl, egy komplett gyerekzsúr tüdőzi az ablak alatt a faszenet és bár most estünk haza a horvát előszezonból a fáradságot legyűri a fomofóbia, jár nekünk a friss levegő meg a D-vitamin ráadás.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Simple Plan tavaly jelentette meg hatodik, Harder Than It Looks című lemezét, amely hozza a megszokott, pörgős Simple Plan energiákat, a dalokkal visszatértek a banda zenei gyökereihez. A Pierre Bouvier vezette punk-rock csapat legutóbb a Sum41 társaságában tarolta le az Aréna színpadát, tegnap pedig hatodik lemezük turnéjával a Budapest Parkban tértek vissza. Lányi Kristóf kollégánk fotói az estéről. További képek ITT.

Komoly este volt ez! Igen komoly. Sokan már régóta vártunk erre és nem csak azért, mert önálló koncerten utoljára 2011-ben lehetett itthon látni a Bring Me The Horizont. Akkor még teljesen más volt ez a csapat, egy kis klubzenekar volt deathcore témákkal, most meg már egy igazi, arénákba való, elektro, pop és modern metal ízeket is felvonultató nagyágyú, slágerességet és zúzást sem mellőző muzsikával. Sokkal inkább azért vártuk már nagyon ezt a bulit, mert a járványügyi biszbaszok miatt úgy lett oda-vissza pakolgatva, mintha nem lenne holnap. De most végre eljöttek hozzánk a srácok és ott voltunk mi is, a szép számú közönség.

A Pantera legenda. Tök mindegy, hogy élő vagy halott. Teljesen mindegy, hogy Philip H. Anselmo és Rex Brown milyen címen indul neki a világnak. Az teljesen biztos, hogy ha együtt kezdik el tolni a klasszikus dalokat, attól mindenki padlót fog és egyértelmű lesz a siker még akkor is, ha egyeseknek keserű a szájíze. 

‘91-ben a mostohabátyám, akivel leginkább csak nyaranta a nagyszülőknél találkoztunk folyamatosan azzal flexelt, hogy jegyet kapott a Monsters of Rock showra. Na és aztán? Gondoltam én, egészen addig, amíg el nem kezdte egymás után lejátszani az AC/DC és Mötley Crüe kazettákat nagyapám Videoton magnóján. Ott és akkor elindult valami, ami az egész életemre kihatott, menthetetlenül ráfüggtem a rock and rollra.

Különleges koncerttel melegített be a Def Leppard a stadionturné európai szakaszára: a szülővárosuk, Sheffield egy kisebb klubjában, a Leadmill-ben léptek fel, nagyjából 800 szerencsés néző előtt. Az eseményt egy jelképes összegért online is meg lehetett nézni, ezzel el is dőlt a család péntek esti programja.

Mi a legjobb módja annak, hogy eltöltsünk egy szerda estét? Egy Corrosion Of Conformity koncert! Meg akkor is ha egészen Bécsig kellett utaznunk érte a monszun-szerű esőben és 10 fokban. A legendás zenekar négy évtizedes fennállása alatt rengeteg nagyszerű albumot adott ki, az utóbbi időben mégis leginkább a dobos Reed Mullin halála kapcsán hallhattunk róluk. De a zenekar talpra állt, és a terveknek megfelelően játssza le a turnét.

Nem vagyok feltétlen rajongója a Cambridge-i négyesnek, de régóta a radaron volt egy élő buli lehetősége, így az első féléves koncert felhozatal közül szinte világított az Uncle Acid. Le is csaptam a lehetőségre, hogy egy újabb bandát húzhassak ki a "must see" listáról.

Nehéz elmenni a Måneskin mellett, már persze ha bárki követi a rockzenei fejleményeket. Főleg a "szokásos" és unalmas "ezek fiúk, vagy lányok?" Örökzöld miatt. Annál könnyebb volt viszont úgy dönteni, csak elmegyek az olaszok báljára. Igaz, ahhoz kellett az is, hogy a RockStation szerkesztősége részéről ne legyen nem hogy verekedés, de még sorbanállás sem az akkreditációért, de ez mondhatom, szerencsére alakult így. Ugyanis rendesen odavágott Budapestnek a talján négyes! Segg nem maradt rázatlan.

Miután 1985 végén Wayne Hussey és Craig Adams kilépett a Sisters of Mercy-ből, Simon Hinkler és Mick Brown közreműködésével megalapították The Mission-t. 1986-ban kiadták God's Own Medicine című debütáló albumukat és a következő nyolc év alatt, további hat nagylemezzel járultak hozzá a zenetörténelemhez. A nyolcvanas-kilencvenes évekre a gótikus/alternatív rock egyik legmeghatározóbb jelenségévé váltak. Persze mindennek ára van, a gyors siker, a rengeteg telt házas koncert, fesztivál fellépés megtépázta a csapatot, aminek eredménye egy hosszabb kényszerpihenőt eredményezett. /Fotó: Somogyi Lajos, Bands Through The Lens/

„Végre, ez is sikerült!” gondoltam magamban, amikor beléptem az új „évadhoz” méltó új dizájnba burkolt Budapest Parkba. Na, nyilván ez a mondat nem annak szólt, hogy sikerült elcsattogni a Soroksári útra, hanem annak, hogy végre élőben is elkaptam az egyik kedvenc hazai előadómat, a Thy Catafalque-ot. Persze eddig is bőven lett volna rá mód, de valahogy úgy hozta az élet, hogy ilyen-olyan okokból, de a Kátai-művek bulijai helyett mindig Borsod megyében tengődtem a neves dátumokon. De nem ez a lényeg, lássuk, milyen volt a lassan már ténylegesen zenekarrá avanzsáló csapat ezen fellépése! (Fotók: Réti Zsolt)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Legutóbbi, teltházas koncertje után most jóval nagyobb helyszínen, a Barba Negrában tért vissza tegnap Budapestre a Skillet. A zenekar legutóbbi lemeze, a Dominion már a tizenegyedik volt a sorban. Az amerikai Tennessee államból indult banda egyike a 21. század legsikeresebb előadóinak: több mit 12 millió lemezt adtak el, nem egy albumuk többszörös platinalemez státuszig jutott. Tegnapi budapesti koncertjükön Lányi Kristóf fotós kollégánk is ott volt. A ő képeiből válogattunk. Ha még több fotót nézegetnétek a koncertről, akkor katt IDE.

Előre bejelentem, hogy elfogult vagyok, ha a Swallow the Sun-ról van szó. Erre a zenekarra egy szívettépően fájdalmas, mégis éltető csodaként - és mint alkotó nem titkoltan, évek óta elsődleges inspirációként - tekintek. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy sokakkal ellentétben, én nem a Tabán és a sör-virsli kombó miatt vártam annyira a Május elsejét…

Visszatért a Superbutt! Ha többre nem, egyelőre legalább egy koncert erejéig biztosan. Aki nem tudja, miről van szó és ez miért lényeges, az lényegében egy barlangban élt a kétezres évek első dekádjában. Persze biztos van, volt, aki nem szerette Vörös Andrásék zenéjét, de mint ez az este mutatta, bőven voltak a rajongói oldalon, egy szó szerint forró koncertet sikerült kanyarintani erre a májusi éjszakára. (Fotó: Bands Through The Lens)

Roger Waters produkciójától politikamentességet várni legalább akkora naivitás, mint egy Mayhem koncertre váltott belépőtől az üdvözülés elnyerését remélni.

Az Electric Callboy igen nagyot megy az elmúlt években, bátran állíthatjuk, hogy egy jópofa klubzenekarból már lassan (fenéket lassan, konkrétan) kisebb arénákat megtöltő csapattá nőtték ki magukat, mindezt pár jól sikerült kislemez, egy bika album és a humort sem mellőző videók és hozzáállás fűszerezésével. Az, hogy ez a még mindig növekvőben lévő csapat mit tud, tavaly már láthattuk egy esős, kicsit ilyen-olyan, de az égi áldás mellett is igen hangulatos koncerten, most végre megérkezett a pótlás - szárazon. Mármint az idő volt az. Szem és fül, meg lehet pár egyéb testrés(z)az biztosan nem maradt úgy. (képek: Lányi Kristóf)

A Preoccupations a szeptemberben megjelent Arrangements lemezét mutatta be az A38-on. Bevallom, unalmas és eseménytelen estére számítottam, nem arra, hogy összehányom a hajó budiját, majd remek táncmulatság kerekedik.

A csütörtöki Archspire & Co. agyvasaló után egy újabb igazán súlyos estén volt jelenésem, igaz némileg máshogy volt súlyos ez az esemény, mondhatni változatosabban. Míg a „kispénteken” a tempó és a technika vitte a fő vonalat, itt a diverz súly volt a főszerepben és… Bocsánat, még mindig próbálok felocsúdni belőle. Ilyen nincs, vagy csak nagyon ritkán… De tényleg…! (fotók: Lányi Kristóf)