‘91-ben a mostohabátyám, akivel leginkább csak nyaranta a nagyszülőknél találkoztunk folyamatosan azzal flexelt, hogy jegyet kapott a Monsters of Rock showra. Na és aztán? Gondoltam én, egészen addig, amíg el nem kezdte egymás után lejátszani az AC/DC és Mötley Crüe kazettákat nagyapám Videoton magnóján. Ott és akkor elindult valami, ami az egész életemre kihatott, menthetetlenül ráfüggtem a rock and rollra.
Különleges koncerttel melegített be a Def Leppard a stadionturné európai szakaszára: a szülővárosuk, Sheffield egy kisebb klubjában, a Leadmill-ben léptek fel, nagyjából 800 szerencsés néző előtt. Az eseményt egy jelképes összegért online is meg lehetett nézni, ezzel el is dőlt a család péntek esti programja.
Mi a legjobb módja annak, hogy eltöltsünk egy szerda estét? Egy Corrosion Of Conformity koncert! Meg akkor is ha egészen Bécsig kellett utaznunk érte a monszun-szerű esőben és 10 fokban. A legendás zenekar négy évtizedes fennállása alatt rengeteg nagyszerű albumot adott ki, az utóbbi időben mégis leginkább a dobos Reed Mullin halála kapcsán hallhattunk róluk. De a zenekar talpra állt, és a terveknek megfelelően játssza le a turnét.
Nem vagyok feltétlen rajongója a Cambridge-i négyesnek, de régóta a radaron volt egy élő buli lehetősége, így az első féléves koncert felhozatal közül szinte világított az Uncle Acid. Le is csaptam a lehetőségre, hogy egy újabb bandát húzhassak ki a "must see" listáról.
Nehéz elmenni a Måneskin mellett, már persze ha bárki követi a rockzenei fejleményeket. Főleg a "szokásos" és unalmas "ezek fiúk, vagy lányok?" Örökzöld miatt. Annál könnyebb volt viszont úgy dönteni, csak elmegyek az olaszok báljára. Igaz, ahhoz kellett az is, hogy a RockStation szerkesztősége részéről ne legyen nem hogy verekedés, de még sorbanállás sem az akkreditációért, de ez mondhatom, szerencsére alakult így. Ugyanis rendesen odavágott Budapestnek a talján négyes! Segg nem maradt rázatlan.
Miután 1985 végén Wayne Hussey és Craig Adams kilépett a Sisters of Mercy-ből, Simon Hinkler és Mick Brown közreműködésével megalapították The Mission-t. 1986-ban kiadták God's Own Medicine című debütáló albumukat és a következő nyolc év alatt, további hat nagylemezzel járultak hozzá a zenetörténelemhez. A nyolcvanas-kilencvenes évekre a gótikus/alternatív rock egyik legmeghatározóbb jelenségévé váltak. Persze mindennek ára van, a gyors siker, a rengeteg telt házas koncert, fesztivál fellépés megtépázta a csapatot, aminek eredménye egy hosszabb kényszerpihenőt eredményezett. /Fotó: Somogyi Lajos, Bands Through The Lens/
„Végre, ez is sikerült!” gondoltam magamban, amikor beléptem az új „évadhoz” méltó új dizájnba burkolt Budapest Parkba. Na, nyilván ez a mondat nem annak szólt, hogy sikerült elcsattogni a Soroksári útra, hanem annak, hogy végre élőben is elkaptam az egyik kedvenc hazai előadómat, a Thy Catafalque-ot. Persze eddig is bőven lett volna rá mód, de valahogy úgy hozta az élet, hogy ilyen-olyan okokból, de a Kátai-művek bulijai helyett mindig Borsod megyében tengődtem a neves dátumokon. De nem ez a lényeg, lássuk, milyen volt a lassan már ténylegesen zenekarrá avanzsáló csapat ezen fellépése! (Fotók: Réti Zsolt)
Előre bejelentem, hogy elfogult vagyok, ha a Swallow the Sun-ról van szó. Erre a zenekarra egy szívettépően fájdalmas, mégis éltető csodaként - és mint alkotó nem titkoltan, évek óta elsődleges inspirációként - tekintek. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy sokakkal ellentétben, én nem a Tabán és a sör-virsli kombó miatt vártam annyira a Május elsejét…
Visszatért a Superbutt! Ha többre nem, egyelőre legalább egy koncert erejéig biztosan. Aki nem tudja, miről van szó és ez miért lényeges, az lényegében egy barlangban élt a kétezres évek első dekádjában. Persze biztos van, volt, aki nem szerette Vörös Andrásék zenéjét, de mint ez az este mutatta, bőven voltak a rajongói oldalon, egy szó szerint forró koncertet sikerült kanyarintani erre a májusi éjszakára. (Fotó: Bands Through The Lens)
Roger Waters produkciójától politikamentességet várni legalább akkora naivitás, mint egy Mayhem koncertre váltott belépőtől az üdvözülés elnyerését remélni.
Az Electric Callboy igen nagyot megy az elmúlt években, bátran állíthatjuk, hogy egy jópofa klubzenekarból már lassan (fenéket lassan, konkrétan) kisebb arénákat megtöltő csapattá nőtték ki magukat, mindezt pár jól sikerült kislemez, egy bika album és a humort sem mellőző videók és hozzáállás fűszerezésével. Az, hogy ez a még mindig növekvőben lévő csapat mit tud, tavaly már láthattuk egy esős, kicsit ilyen-olyan, de az égi áldás mellett is igen hangulatos koncerten, most végre megérkezett a pótlás - szárazon. Mármint az idő volt az. Szem és fül, meg lehet pár egyéb testrés(z)az biztosan nem maradt úgy. (képek: Lányi Kristóf)
A Preoccupations a szeptemberben megjelent Arrangements lemezét mutatta be az A38-on. Bevallom, unalmas és eseménytelen estére számítottam, nem arra, hogy összehányom a hajó budiját, majd remek táncmulatság kerekedik.
A csütörtöki Archspire & Co. agyvasaló után egy újabb igazán súlyos estén volt jelenésem, igaz némileg máshogy volt súlyos ez az esemény, mondhatni változatosabban. Míg a „kispénteken” a tempó és a technika vitte a fő vonalat, itt a diverz súly volt a főszerepben és… Bocsánat, még mindig próbálok felocsúdni belőle. Ilyen nincs, vagy csak nagyon ritkán… De tényleg…! (fotók: Lányi Kristóf)
Ahol felnőttem, közel volt a fatelep, így rendszeresen láttam a nagy Ural teherautót, ahogy hozza be a méretes rönköket a hatalmas kerítéssel elzárt, számomra veszélyesnek ható, titokzatos helyre. De mi köze a teherautónak ehhez a csütörtök esti bulihoz? Hogy mind a kettő egy igen súlyos (és) faszállító valami volt!
Az Epica tavaly ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját és az Apocalyptica sem unatkozott 2022-ben: a finnek egy különleges EP-t adtak ki, amiben saját stílusukban dolgoznak fel igazi klasszikusokat. Közös dallal felvezetve co-headliner turnén érkezett Budapestre az Epica és az Apocalyptica turnéja, azaz mindkét zenekar teljes hosszúságú műsort adott tegnap este a Barba Negrában, igazi jó hangulatban. Réti Zsolt fotós kollégánk jóvoltából van sok fotónk a koncertekről. Aki még többre kíváncsi az kattintson IDE és IDE.
1988. Afganisztán és a Szovjetunió képviselői aláírták genfi megállapodást (az afganisztáni háború lezárását). Kádár Jánost leváltották. Gorbacsov és Reagan Moszkvában találkoztak. Erdélyben tüntetés volt Életbe lépett a tűzszünet Irak és Irán között. Észtország parlamentje az országot szuverén állammá nyilvánította, ezzel elkezdődött a Szovjetunió felbomlása. A skóciai Lockerbie felett pokolgép robbant a Pan Am 103-as járatán. A mozikban olyan sikerfilmeket mutattak be mint az Esőember (4 Oscar), Roger nyúl a pácban, Amerikába jöttem, Krokodil Dundee 2, A nagy kékség (Luc Besson még tudott filmet rendezni), Éjszakai rohanás, Akira és a Drágán add az életed!, amivel Bruce Willis akciósztárrá vált. 1988 jó éve volt a metalnak is ....
A Beast In Black különleges helyet foglal el a hazai rajongók szívében, hiszen a négyhúros poszton egy hazánkfia, Molnár Máté teljesít szolgálatot. Mi több, ő a zenekar egyik alapítója. A komoly nézőszám és a pozitív fogadtatás borítékolható volt, a sikerért azonban nekik is meg kellett dolgozni.
Tudom szeretni a grindcore-t, de ha nem tudnám, a Wormrotot még akkor is tudnám. A 2022-ben megjelent Hiss című lemezük ötletes, szerteágazó, színes; úgy vélem, az év egyik legizgalmasabb kiadványa. Nem csupán a grindcore jellemzőit használják változatosan, hanem keverik a noise, punk, black, death és még számtalan stílus elemeit is. Kifejezetten kedvemre valók az alkotásaik; bátran mondom, hogy aki elzárkózik az irányzattól, az is nyugalommal tegyen egy próbát a diszkográfiával. Ebből indulva kiváló bulinak néztünk elébe azon a szerda estén a Robotban.
Nekem még mindig kicsit új a Barba Negra kék és vörös kócerája a Csepel-szigeten, több okból is. Egyrészt könnyed az odajutás autóval is, szinte eseménytelen, még szombat este is komótosan félholt tud lenni a csepeli főút, ugyanakkor fossá rohadt szervíz út, ahol végülis parkolni kéne majd' szétk**ja a szekeret, azonnali ébresztőt fúj: "Itt vagyunk ám!" Ugyanakkor itt elég a tér a zajnak és hangerőnek - házmester legyen a talpán, aki itt akarja koptatni a feljelentős ceruzáját, másrészről viszont rideg ez a sátor megoldás, habár iszonyat hatékony. Így napi szinten pöröghet már a buli, szinte nem szab határ semmi. Csak rideg és kissé még lelketlen nekem. Belül van a lényeg, én tudom, ott jön majd az élmény, csak hát...amikor a mókuskerék hajtása, a napi teendők vég nélküli egymásutánisága csak pillanatokra engedi át a gyeplőt a hobbinak, könnyen előfordul, hogy az élmény jön könnyen. Így voltam ezzel február utolsó szombatján is, amikor a hűvös szélben a fehér sátor felé vitte a lábam a testem, de a lelkem valahol máshol repült. Hiába verette az estén a kettes pozíciójából az egyik kedvenc bandám a bulit, még a Soilwork is kevésnek tűnt aznap este, pedig de atom setlistet hoztak...!